„Városok pusztulnak,
srapnelek zenélnek.
Emberek vérétől
piros a tarka rét.
Halottak fekszenek az
úton szerteszét.”
A Nagy Háború egyik legismertebb, különleges és kegyetlen, a visszaemlékezésekben gyakorta emlegetett fegyvere volt a srapnel. Mi is ez a „zenélő” harceszköz, amit Seress Rezső, a két háború közötti világhírű sanzonszerző is megörökített fenti, a Szomorú vasárnap dallamára írt Vége a világnak című, apokaliptikus látványt idéző slágerében?
A srapnel tüzérségi lövedéktípus, amely nevét feltalálójáról Henry Shrapnel (1761-1842) angol tüzértisztről kapta. Előzményének a kartács tekinthető. Henry Shrapnel 1803-as találmánya olyan üreges tüzérségi lövedék volt, amelynek a belsejét ólomgolyókkal töltött meg. A kilőtt lövedék az állítható időzítésnek köszönhetően a nyílt terepen elhelyezkedő ellenséges katonaság fölött robbant fel, s a szerterepülő ólomgolyók súlyos, sokszor halálos sérüléseket okoztak. A XIX. században a találmányt továbbfejlesztették, a Nagy Háború időszakában már minden hadseregnél megtalálható, s a háború legismertebb fegyvere lesz.
A tüzérségi lövedékek típusai a Tolnai Világlapjában
Az Osztrák-Magyar Monarchiában, amint az a Tolnai Világlapja tüzérségi lőszerek különböző típusait bemutató összeállításában az I. és III. ábrán is látható, fejgyújtós lövedékhüvelyeket alkalmaztak, amelyeket ólom és antimon ötvözetéből, majd az ólomhiány miatt vasból öntött, egy centiméter körüli átmérőjű golyókkal töltöttek meg. A srapnelek űrmérete a repeszgránátokkal volt megegyező, a töltelékgolyók száma az űrméret függvényében változott. Így például az 1905/1908 M 7,5 cm-es lövedék 280 ólom, vagy 160 vasgolyót tartalmazott, míg az 1912 M 15 cm-es már 1780 ólom vagy 1115 vasgolyóval volt töltve.
A srapnel nemcsak zenélt, hanem ki is virágzott: a levágódó gyújtófej helyén a hüvelyből szertespriccelő golyók pamacsokat, felhőket, virágokat rajzoltak az égboltra. Egy ilyen esetet örökít meg az alábbi háborús anekdota:
„Srapnel tűzbe kerülnek a huszárok. A fehér kis felhőcskék egymásután pattannak szét a kék égbolton. A huszárok óvatosan ügetnek tovább. A srapneleső megismétlődik, mire a csapat végén jóízű nevetés hangzik föl. Az elől lovagoló hadnagy hirtelen hátranéz:
– Mit csináltok ott hátul?
Kiegyenesedik a nyergében egy közhuszár:
– Csak úgy eszembe jutott valami… Azt mondtam a tizedes úrnak, hogy a jövőre már mink alulról szagoljuk a violát…
És tovább mulat az ötleten.” (Nagy Endre: A nagy háború anekdotakincse, Bp., 1915.)
Srapnel hüvely és golyók napjainkban az egykori olasz fronton, a Mrzli vrh oldalában
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)