A Nagy Háború kezdete – ahogy Molnár Ferenc megörökítette
„Valakinek a töredékes feljegyzései, aki az írott betű háborús szerepei közül azt választotta, hogy a magyar katona emberi dicsőségének történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és földje alól”- írja Molnár Ferenc (1878-1952) a haditudósításaiból kiadott kötetének előszavában. A korszak egyik legismertebb írója, drámaírója, publicistája, a magyar irodalom külföldön is napjainkig közismertségnek örvendő személyisége 1914-1915-ben haditudósítóként tevékenykedett.
Molnár Ferenc fényképe
Az 1916-ban megjelent Egy haditudósító emlékei című művében a háború első évének az eseményei elevenednek meg az író sajátos szemszögéből. Az alábbi szemelvény közvetlenül a háború kitörése utáni időszak, a magyar katonák 1914. augusztusi frontra indulásának hangulatába enged betekintést.
Molnár Ferenc kötetének címlapja
„Budapest, augusztus
Már mennek, egyre mennek a katonák…
Sötétedő alkonyatban gyülekezünk a régi teherpályaudvaron. […]
Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Hosszú tehervonat, már meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, ami kell. Hátulról előre, a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező szekerek, vadonatúj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival, zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, amely robogó konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután hosszú sora a rendes tehervagonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a felíráson: «40 ember, 6 ló ». Most lócákat ácsoltak a kocsikba és negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a lábát. Ahogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok. Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyven emberek végtelen sora mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss szalmán állnak, jól megpucolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől a zenekarral. Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.
Vagon 40 ember vagy 6 ló szállítására
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon. Magyarország I. világháborús képes albuma című kötetből)
A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér zöld. Vagy szalag, vagy papírzászló a sapka mellett. Minden vagon nyílásán kidugva egy nemzetiszínű papírzászló. […]
A banda őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz. Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. […] Végig a vonaton halotti csend. […]
A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a vadul szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, ami elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, amely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…
Katonavonat indul a Ferencvárosi pályaudvarról 1914 augusztusában
(Balla-Kürti-Pollmann: A Nagy Háború másik arca – A lövészárkok hétköznapjai című kötetből)
Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vagonjukba. A mozdony hosszan felsivít és a vonat elindul. […] Ahogy lassan elgurulnak előttünk a vagonok, minden vonat rakomány más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az egyik vagon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál tartanak: «…disznó szerbek számára…». A következő vagonból más ritmusban ez zúg felénk: «…szakaszve-ze-tő!…» Két vagon közös nótát fúj: «…maradt itthon kettő-három, nyomorult…»
Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vagonok. […] Aztán eltűnik az egész már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, amelybe elrohant velük a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.”