Amint a sakkparti végeztével az ellenfelek felállnak az asztaltól, rendszerint akkor következik az éppen befejezett játszma elemzése: a játékosok sorra veszik az egyes változatokat, erősebb lépéssorrendet keresnek, igyekeznek megjavítani a fehér vagy a fekete által választott tervet. Ennek az utólagos analízisnek természetesen gyakorlati jelentősége van: a sakkpartik újrajátszhatók, a megjavított variációkat a későbbiekben bárki alkalmazhatja. Sajnos abban a nagy történelmi játszmában, amelyben az emberiség csapatának tagjaiként mi mindannyian részt veszünk, ilyen újrajátszásra nincs lehetőség. A múltbéli alternatívák számbavétele azonban nagyon is ésszerű gyakorlat: leginkább akkor élünk vele, ha valamely kudarcunk megismétlődését elkerülendő arra keressük a választ, hogy mit kellett volna másként tennünk, s hogy egyáltalán volt-e alternatívája annak, ami ténylegesen megtörtént. Ez a magánéleti vonatkozásban nap mint nap alkalmazott eljárás nyilván nagyobb embercsoportok múltjának esetére is érvényes. Mégis, a történészek túlnyomó része a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseket csípőből történelmietlennek minősíti, mondván: értelmetlen társasjáték (parlour game) csupán azon elmélkedni, ami nem történt, és mindenesetre a tudományhoz az efféle spekulatív elemzéseknek bizonyosan nincs semmi közük.
Nagy Károly unokaöccse a vesztes parti után csalással gyanúsítja az egyik Haymon-fivért, aki a sakktáblával vesz elégtételt a sértésért
(Endrei-Zolnay: Társasjáték és szórakozás a régi Európában)
Ennek ellenére a történelmi alternatívák iránti – hol komoly, hol csupán játékos – érdeklődés valójában a legnagyobb történészeknél is gyakran tetten érhető. Vélhetőleg úgy állunk ezzel, ahogy a két világháború közötti népszerű slágerben énekelték: „Van, aki bevallja, van, aki tagadja, de az is akarja, sőt!” A szerzők, Eisemann Mihály és Szilágyi László, természetesen nem a historikusokra gondoltak, ám a szaktudomány magatartását e téren tényleg egyfajta ambivalencia jellemzi. Ez nyilván részben abban nyeri magyarázatát, hogy a múlttal kapcsolatos spekulációknak látszólag csupán a fantázia szab határt, amit a történelmet puszta nyersanyagnak tekintő, különféle rendű és rangú szerzők, közöttük is különösen a forgatókönyvírók, alaposan kihasználtak. A „Vissza a jövőbe” vagy a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” és más efféle filmek sikere megerősíthette azt a vélekedést, hogy szórakoztató történetek kiagyalásán túl nem érdemes egyebet várni az alternatív történelemtől (ahogy művelői a módszert gyakorta nevezik).
A Jöttünk, láttunk, visszamennénk című film XII. századi hősei a múltba szeretnének visszajutni, hogy megváltoztassák a közeljövő tragikus eseményeit, ám egyszer csak a XX. században találják magukat
(© Copyright 1993 Gaumont)
Az utóbbi években azonban komoly erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy a fantáziadús irodalmi alkotások és a tudományos igényű esettanulmányok között határozott különbség tétessék. A jelenkori nemzetközi történész-társadalom talán legszínesebb egyénisége, a brit Niall Ferguson a közelmúltban terjedelmes tanulmányt szentelt az általa virtuális történelemnek (virtual history) nevezett analitikai eljárás eszmetörténeti megalapozásának, és egyúttal igyekezett meghatározni alkalmazhatóságának feltételeit illetve határait. Ennek lényege, hogy a történésznek csak azokkal a múltbéli alternatívákkal szabad érdemben foglalkoznia, amelyek a kortársak számára is reálisan léteztek, így a puszta fantázia termékeiként kiagyalt variánsok eleve kimaradnak a vizsgálandók köréből. Ferguson szigorú kritériumot javasol annak eldöntésére, mely alternatívák tekinthetőek „reálisan létezőknek”: szerinte történeti forrásoknak kell bizonyítania azt, hogy a múltbéli döntéshozók számára valóban számításba vehető volt-e valamely változat. (Meglehet, a brit történész talán túlságosan is szűkre szabta a figyelembe veendő variánsok számát, hiszen a véletlen által vezérelt útelágazások így kimaradnának a vizsgálandók köréből.) Ily módon a kutató képes lehet arra, hogy megkülönböztesse azt, ami megtörtént, ami megtörténhetett (de valamely okból mégsem történt meg) valamint azt, ami nem. A történettudomány hagyományosan az első kategóriával foglalkozik, a virtuális történelem pedig a másodikkal (miközben óvakodik a harmadiktól). Ennek a közbülső kategóriának a tárgyát az angol nyelvű szakirodalom a counterfactual elnevezéssel jelöli, aminek tudomásom szerint nincs megfelelően frappáns magyar fordítása. (Jobb híján nevezhetnénk talán alternatív ténynek vagy röviden más-ténynek.) A történelem hatalmas rendező-pályaudvarának eme váltóit átállítva kísérelheti meg a kutató, hogy virtuálisan más sínpárra terelje a dolgok menetét, s a történeti folyamatokat képzeletben meghosszabbítva következtessen a valójában meg nem történtekre.
Bismarck, a váltókezelő. Németország összetűzést provokál Oroszország és Anglia között
(A Punch című lap karikatúrája, 1873)
Természetesen az efféle múltbéli esettanulmányok praktikusan a legfontosabb történelmi mérföldkőnek számító eseményekkel kapcsolatban ígérhetnek érdeklődésre számot tartható hozadékot. Az éppen befejeződött 20. század széles választékot nyújt ilyen sorsfordulókból. Közülük is kiemelkedik 1914 nyarának szenzációja, a szarajevói merénylet, amit – tudjuk jól – alig egy hónappal később az emberi civilizáció jelentős részének elpusztításával fenyegető első világháború követett. Kézenfekvő a kérdés, vajon volt-e reális esély arra, hogy az események más irányt vegyenek. Mi lett volna, ha a boszniai fővárosban azon a tragikus júniusi napon másként alakulnak a dolgok?
A cikk következő részét 2010. szeptember 16-án, csütörtökön közöljük.