Három ilyet említ: 1. legutóbbi találkozásukkor Vilmos császárral (1912 novemberében) határozottan megmondták a trónörökösnek, hogy Németország nem tekinti casus foederisnek, ha a Monarchia megtámadja Szerbiát, és erre válaszul Oroszország hadba lép a dualista birodalom ellen. („Szóval csak semmi ostobaság!” – intette őt a német uralkodó.) Ferenc Ferdinánd persze nem tudta, hogy a két vezérkar között már 1909 óta titkos szerződés rögzítette ennek ellenkezőjét, azaz hogy Ausztria-Magyarország a vázolt szituációban igenis számíthat német támogatásra. De vajon melyik megállapodás jelent többet puszta papírfecninél, ha a megszegésére csábító (vagy éppen kényszerítő) érvek elegendően erősek? Az osztrák-magyar trónörökös 1912 végén elbizonytalanodott német szövetségesét illetően, és ezen feltehetően az sem változtatott volna, ha ismeri a vezérkari paktum szövegét.
Ferenc Ferdinánd és Vilmos császár
2. Rossz húzásnak bizonyult 1912 decemberében az egy évvel korábban menesztett Conrad von Hötzendorf visszahelyezése a vezérkari főnöki beosztásba, mert az ő újbóli aktivizálását a cári udvarban határozottan barátságtalan lépésnek tekintették, s ennek közvetlen jeleként Ferenc Ferdinánd nagy csalódására hiába várt II. Miklós vadászmeghívására. Márpedig az Oroszországhoz fűződő viszony elhidegülése érzékenyen érintette a trónörököst, aki mindenáron elkerülendőnek tartotta az északi kolosszus elleni háborút. Végül 3.: a II. Internacionálé bázeli kongresszusán elfogadott közös békeprogram népszerűsége a szocialista mozgalom növekvő befolyását demonstrálta a trónörökös számára, amiből azt a következtetést vonta le, hogy az európai uralkodóházaknak inkább erősíteniük kell a közös fellépést a forradalmi veszély ellen ahelyett, hogy egy háborúval esetleg romlásba döntsék az egész monarchikus rendet a kontinensen.
Ferenc József császár és II. Miklós cár 1902-ben egy vadászaton
Mindezek miatt tehát 1913 elejétől Ferenc Ferdinándot a béke megőrzésében érdekelt tényezők közé kell sorolnunk, és természetesen ugyanez érvényes 1914 nyarára, a szarajevói merénylet idejére is. A történészek jelentős része éppen az ő személyének kiesését tekinti az egyik legfőbb oknak arra, hogy a júliusi válság idején a háború híveinek sikerült felülkerekedniük az osztrák-magyar döntéshozók között. Ebben az összefüggésben érdekes igazán Tisza István kezdeti szilárd kiállása a fegyveres megoldással szemben. Milyen esélyei lettek volna a grófnak, ha a trónörökös is ugyanazt a platformot képviseli? Ennek latolgatása persze akkor lehetne valóban tanulságos, ha Ferenc Ferdinánd egy sikeres merénylet után képviselhetné Bécsben a béke ügyét együtt Tiszával. Sajnos azonban a virtuális történelem műfaji korlátai miatt az efféle fantazmagóriát kénytelenek vagyunk félretenni. Be kell érnünk azzal, hogy a magyar miniszterelnök és a trónörökös kiszámítható lépéseit a merényletkísérlet hatására kialakult helyzetben értékeljük. Egy hasonló szituáció elemzésére vállalkozott a korszak egyik legkiválóbb történésze, a brit Samuel R. Williamson, Jr. is. Ő szintén életben hagyta Ferenc Ferdinándot és helyette Potiorek táborszernagyot, Bosznia-Hercegovina ugyancsak a trónörökös pár gépkocsijában tartózkodó katonai parancsnokát lövette agyon a merénylővel. Ez az eltérés most a számunkra nem igazán jelentős, hiszen a lényeg: Ferenc Ferdinánd, mint a béke híve nem hiányzik a döntéshozatali mechanizmusból. Williamson gondolatmenete szerint a trónörökös és Tisza – bár egyébként ellenfelek voltak – most azonos oldalra kerültek, s ennek hatására Berchtold külügyminiszter, aki meglehetősen befolyásolható személyiség volt, szintén óvatosabb vonalat képviselt volna. Ebben a helyzetben pedig az uralkodó is valószínűleg a „békepártiakkal” tart. (Megint csak ne feledjük: Szarajevóban nem gyilkosság, hanem csupán gyilkossági kísérlet történt!) Következésképpen, folytatja Williamson, nincs Hoyos-misszió a német támogatás biztosítása érdekében, nem a bécsi külügyminisztérium héjái tartják a kapcsolatot Berlinnel, hanem Vilmos császár jó barátja, Ferenc Ferdinánd, akit, tehetjük hozzá, jóval nehezebben lehet háborús kalandba belerángatni. Így aztán a brit történész szerint pusztán a szarajevói áldozat személyének a megváltoztatása is elegendő lehetne ahhoz, hogy Ausztria-Magyarország egészen másképpen reagáljon a kialakult helyzetre.
Tisza István
A fenti logika azonban talán túlságos nagyvonalúsággal veszi bizonyosra azt a feltételezést, hogy Ferenc Ferdinánd és Tisza István egymás álláspontját erősítve azonos oldalon foglalnak állást, és szilárdan védelmezik a békés megoldást. Ismerve a két férfiú közötti meglehetősen feszült személyes viszonyt, nem lehet tagadni, hogy mindkettőjük számára lehetne a dolognak némi pikantériája: hogy tudniillik éppen engesztelhetetlen ellenfelükkel kerülnének közös platformra. Igaz, ez a pikantéria rögtön megszűnne, amennyiben a béke álláspontjához mások is csatlakoznának. Tiszának mindenesetre nem lenne szüksége arra, hogy végrehajtsa kopernikuszi fordulatát, ám ezzel megfosztaná a történészeket attól, hogy még hosszú évtizedekkel az események után is reménytelenül próbálkozzanak döntése valódi okainak kibogozásával…
A következő, 5. részt szeptember 28-án, kedden adjuk közre.