Borbély Kálmán tüzér főhadnagy hadiútja – 14. rész
Az olasz fronton a piavei támadás idején
1918 tavaszáig voltam a volhíniai fronton. Ekkor megkaptam a három hónapos tanulmányi szabadságot, és hazajöttem. Március, április és május hónapban hallgattam le a III. évemet az egyetemen. Sikeresen vizsgáztam az adott tárgyakból. A tanulmányi szabadságról már az olasz frontra kellett bevonulnom, mivel az üteget is oda helyezték át, a Conrad-hadseregcsoporthoz, a Hétközség-felföldhöz. Nagyon szomorú volt ekkor már az általános helyzet.
Hegyoldalban táborozó katonák az olasz fronton, 1918. június
(Ormos: Magyarország története. Világháború és forradalmak című kötetből)
Nem csak a hátországban volt rossz a hangulat, hanem a fronton is. Nagyok voltak a veszteségek, rendkívül rossz volt az élelmezés, a lőszerellátás. Sokszor a hadműveleti helyzet miatt nem jutott el a katonákhoz a lőszer, az élelem. Az emberek teljesen lerongyolódtak. Láttam olyan esetet, amikor dróttal volt a bakancs a katona lábán átkötve. Láttam olyat is, hogy az angol repülők ruhákat dobtak le, mellette állt a szöveg, hogy „Előbb öltözzetek fel, utána gyertek el háborúzni!” Ellenséges röpiratokat is dobáltak. Sok volt ekkor már a szökés is. Mindenki tudta, hogy milyen veszteségeink vannak. Láttam olyan honvéd ezredet lejönni a Hétközség-felföldről, amely éppen csak kitett egy zászlóaljat.
A piavei hadszíntér
(Bencze Lászó: A Piave front című kötetéből)
Mi az Astico-folyó partján, Volt Fordin község szőlőjében voltunk állásban. Az üteg hat darab 14 mintájú 10 centiméteres tábori tarackból állt. Itt voltunk akkor is, amikor a piavei csata volt. Mindenki arról beszélt, hogy június 15. körül támadni fogunk, de a pontos időpontot az utolsó pillanatban tudtuk meg. Megkaptuk az utasítást, hogyan állítsuk be a lövési tervet, de nem engedték belőni a célpontokat. Lőszert is csak úgy kaptunk, hogy a saját szekereink mentek el érte, és hozták el. Háromféle lőszert tudtak hozni: a 13,5 kg-os srapnelgránátot, a 16 kg-os aknagránátot, amely inkább erődítések lövésére volt használatos, valamint gázgránátokat.
Mi a völgyben voltunk, a frontvonal fent húzódott a hegyekben, 3000 méter magasan. Velünk szemben angolok voltak. Egy meghatározott részt, egy platót kellett lőnünk. Július 15-re virradó éjfél után megkaptuk a parancsot, hogy kezdjük meg a lövési programot. Ekkor első tisztje voltam az ütegnek, ez az ütegparancsnok helyettesét jelentette. Három szakaszparancsnokom volt, ezek látták el a szakaszok dolgát és a megfigyelést, felderítést.
Éjfélkor magamhoz hívtam az első szakasz parancsnokát, és mondtam neki, hogy vezesse le ezt a lövési programot, mert lefekszem, hogy a holnapi programhoz friss legyek. Hát ez így is történt.
Reggel 5 órakor felébredtem, és felhívtam a helyettes ütegparancsnokot Czoher Frigyes tartalékos főhadnagyot (az ütegparancsnok Ädler Erik von Grundl szabadságon volt), hogy mi a helyzet. Fent volt ugyanis a figyelőben. Ő azt válaszolta, hogy rossz volt a belövésünk, de alig lát valamit, mert olyan nagy köd van. Ilyen ködben biztosan nem lesz előnyomulás. Mondtam neki, hogy mivel nem engedték belőni a terepet, ne hogy eláruljuk magunkat, nem is csodálkozom a rossz lövések miatt. Aztán ellaposodtak a dolgok, maradt minden a régiben.
Átkelés a Piavén
A nagy piavei veszteséget csak később tudtuk meg újságokból és más helyekről. Mi a Conrad-hadseregcsoporthoz tartoztunk, és neki az volt a naiv gondolata, hogy az olaszokat vissza kell a hegyekből nyomni, és le kell jutni a síkságra. De ekkor már nagyon rosszul állt a hadsereg lőszerrel és élelemmel. Ezt a támadást meg kellett csinálnunk, hogy lekössük a szembenálló angol, olasz erőket, hogy így is segítsünk a németeknek.