Van a magyarok kollektív emlékezetében néhány olyan dal, amit ha nem is mindenki, de elég sokan ismernek. Velük nőttünk fel, hallottuk a családban, megtanultuk az iskolában vagy a tábortűz mellett, vagy jobb híján a tévéből, rádióból. Ilyen az első világháborúból megmaradt Doberdó-dalunk is. Jómagam már sajnos nem emlékszem, hogy vajon ének- vagy történelemórán találkoztam vele először, de ez nem is lényeges. Ami fontos, hogy rám már akkor is nagy hatást gyakorolt. Otthon elővettem a régi családi fényképeket, és az ükapámat ábrázoló, egyetlen megmaradt első világháborús fotóról faggatni kezdtem nagyanyámat. Azt hiszem valamikor itt kezdődött érdeklődésem és érzelmi kötődésem a Nagy Háború korszakához, ami az óta is tart.

Sok évvel később aztán találkoztam egy olasz dallal, aminek először bánatos, keringőszerű dallama ragadott meg. Szövegéből már elsőre is értettem annyit, hogy a Doberdóról szól. Megkerestem hát a dal szövegét és amit tudni lehet róla, s valóban: egy első világháborús olasz népdalra bukkantam.

Egy idős olasz katona segíti a sebesült osztrák-magyar katonát A San Michele elfoglalása után készült amatőr felvételen egy idős olasz katona segíti a sebesült osztrák-magyar hadifogoly katonát
(Lucio Fabi: Il carso di Giuseppe Ungaretti)

Mivel a Fuoco e mitragliatrici című dalt valószínűleg kevesebben ismerik nálunk, néhány mondatot fűznék hozzá, mielőtt meghallgatjuk. Pár hete írtam egy bejegyzést az O Gorizia, tu sei maledetta című olasz dalról, amiben utaltam arra, hogy Olaszországban a háborúellenes dalok sokáig tabunak számítottak. Csak a hatvanas évektől kezdték újrafelfedezni, összegyűjteni ezeket a népdalokat, a nyilvános előadásuk azonban kezdetben sokak nemtetszését váltotta ki.

A Fuoco e mitragliatrici hasonló hangvételű dal, bár nem üt meg olyan éles hangnemet, mint a Goriziáról szóló. A keletkezésével kapcsolatos információk összegyűjtésekor csupán internetes forrásokra tudtam támaszkodni. A dallam az 1913-ban írt Sona, Chitarra című nápolyi dalhoz köthető, amelynek zenéjét Ernesto de Curtis, szövegét pedig Libero Bovio írta. A műdalból lett népdal háborúra aktualizált szövege valószínűleg 1915 decembere és 1916 márciusa között született, amire a dalban a „trincea di raggi” (más változatban „trincea dei razzi” – a „világítórakéták lövészárka”), azaz a San Martino del Carso alatt létezett, és a Sassari gyalogezred által szuronyrohammal elfoglalt lövészárokból, valamint a Monte Nero és a Monte Cappuccio említéséből lehet következtetni. A dalban megemlékezett rohamra 1915. december 16-án került sor, és bár az olaszok győzelmével végződött, az alakulat kétharmada odaveszett. A Monte Nero (Krn, ma Szlovénia) szintén egy nagy áldozatokat követelő sikeres olasz támadás helyszíne, a Monte Cappuccio (más néven Bosco Cappuccio) pedig a Monte San Michele alján húzódó erdős terület neve volt.

Az olasz dal tehát minden bizonnyal a front olyan szakaszán keletkezett, ahol az ellenséges oldalon legtöbbször épp magyar katonák álltak. Úgy tudom, a Kimegyek a doberdói harctérre is a háború idején keletkezett, s ha így van, különös érzés úgy hallgatni ezt a két dalt, hogy a Doberdón talán egy időben is énekelhették az egymással farkasszemet néző árkokban.

Mindkét dalnak létezik többféle változata is, én most a számomra legkedvesebb előadásokat választottam: a magyar dalt Széles András, méltó párját, a Fuoco e mitragliatricit pedig Sandra Mantovani énekli. Ez utóbbi szövegének ismét csak nyersfordítását közlöm, és ha valakit megihlet, bátran kommenteljen be egy szebb változatot.

Kimegyek a doberdói harctérre,
feltekintek a csillagos nagy égre.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
merre sirat engem az édesanyám?

Én istenem, hol fogok én meghalni?
Hol fog az én piros vérem kifolyni?
Itália közepébe lesz a sírom,
édesanyám, arra kérem ne sírjon.

Feladom a levelem a postára,
rátalál az édesanyám házára.
Olvasd anyám, vérrel írott levelemet,
Doberdónál hagyom az életemet.

Édesanyám nem írok több levelet,
puskagolyó lőtte el a szívemet.
Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok,
megsiratnak a falumbeli leányok.

 

 

Fuoco e mitragliatrici

Non ne parliamo di questa guerra
che sarà lunga un’eternità;
per conquistare un palmo di terra
quanti fratelli son morti di già!

Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!

Trincea di raggi, maledizioni,
quanti compagni son morti lassù!
Finirà dunque ‘sta flagellazione?
Di questa guerra non se ne parli più.

O Monte San Michele,
bagnato di sangue italiano!
Tentato più volte, ma invano
Gorizia pigliar.

Da Monte Nero a Monte Cappuccio
fino all’altura di Doberdò,
un reggimento più volte distrutto:
alfine indietro nessuno tornò.

Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!

Tűz és géppuskák

Ne beszéljünk erről a háborúról,
aminek sosem lesz vége;
egy arasznyi földért cserébe
mennyi testvér meghalt már!

Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia!* – induljunk!

Az átkozott világítórakéták árkánál
mennyi társunk ottmaradt!
Véget ér valaha ez a borzalom?
E háborúról többé ne beszéljünk.

Ó, olasz vérrel áztatott
San Michele-hegy!
Hányszor kíséreltük meg,
mindhiába, elfoglalni Goriziát.

A Monte Nerótól Monte Cappucción át
a doberdói magaslatig
seregünk többször megsemmisült,
a harcokból végül senki se tért vissza.

Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia! – induljunk!

 

* Savoia! – a rohamozó olasz seregek csatakiáltása az I. világháborúban.