A következő írást Örömkatona nicknevű olvasónk küldte be szerkesztőségünknek.
Az alábbi beszámoló azt hivatott megmutatni, hogy némi előzetes szervezéssel néhány nap alatt is egészen jól megismerhető a Doberdó és az Isonzó vidéke, aminek a magyar történelemben viselt különös jelentősége közismert. A konkrét látnivalók leírása helyett inkább egy mintát szeretnék adni olyanoknak, akik hasonló utazást terveznek.
Tájba olvadó különös emlékmű Drežnica falu mellett
Az Isonzó-Doberdó vidék felfedezésére szervezett túrára 2010. április 2-án a déli órákban indultunk Budapestről. Valamivel dél előtt elindulva, ésszerű pihenők közbeiktatásával még 20 óra előtt megérkeztünk a szállásunkra, amit a Kobarid (régi nevén Caporetto) városa melletti Koseč faluban foglaltunk. Ez egy átlagos autóval könnyen teljesíthető. Nagyrészt autópálya, az utolsó 100 km pedig jó minőségű hegyi út. Az első napon megtett út: Budapest – Tornyiszentmiklós – Maribor – Ljubljana – Logatec- Idrija – Tolmin – Kobarid – Koseč.
A Soča (Isonzó) ma a raftingosok paradicsoma
A területen nagyon sok magánszállás található, mivel a Soča (Isonzó) folyóhoz és a környező hegyekhez kapcsolódóan virágzik a természetközeli turizmus: rafting, canyoning, siklóernyőzés, hegymászás és társai. Sok szállásadó úgy kezd a vendéglátásba, hogy alapvetően nem ebből akar megélni, hanem kiegészítő tevékenységnek szánja. A kiürülő többgenerációs házak emeletén berendez egy-két vendégszobát, és ha van vendég, akkor kiadja, ha nincs, akkor sem szomorkodik. Általános, hogy a szoba mellé megfizethető áron jó minőségű étkezést is biztosítanak, aminek alapanyaga a környéken fogott hal és a faluban termelt tej, kenyér, vaj, sajt, méz, lekvár. A vendéglátók jellemzően beszélnek angolul és jó eséllyel németül.
Első szállásunk a Kosečhez tartozó Drežnica faluban volt
Általában nagyon „felhasználóbarát” hozzáállást tapasztaltunk Szlovéniában, megfizethető áron. Ezért a szállásért például napi 39 eurót fizettünk, félpanzióval, ez elég drágának számított.
A Kobarid Múzeum épülete
A második napon a Kobaridi Múzeummal, valamint az Alpok vonulatai, az ég, a folyó és a falvak által alkotott kompozíciókkal ismerkedtünk. A múzeumot mindenképp érdemes megnézni: bőséges és érdekes anyag, sok magyar vonatkozással. Egy 20 perces (kérésre magyar nyelvű) film után tematikus termekben ismerkedhetünk a fronton töltött hétköznapokkal, fegyverekkel, egyenruhákkal. A személyes használati tárgyak közül a kedvencünk az olasz katonák által kulacsnak használt korabeli unicumos üveg.
Részlet a Kobarid Múzeum kiállítási tárgyaiból
Délután a Kobarid fölötti hegyoldalon egy 5 km hosszú tanösvényen vettük szemügyre az első kavernákat, a hozzájuk tartozó futóárkokat, valamint egy V. századi romot (Tonocov Grad), amit kedvező fekvése miatt a világháborúban logisztikai központnak használtak.
A harmadik napon az Osszarium megtekintésével kezdünk, ez előző nap kimaradt. Az emlékmű grandiózus, a két világháború között Mussolini parancsára készült. A kisebb szükségtemetőkből aprólékos munkával összegyűjtötték az olasz katonák maradványait és ebbe a nagy, közös emlékműbe helyzeték. Nyilván az olasz nemzet nagysága, illetve ennek kellően didaktikus bemutatása miatt volt erre szükség. A második világháború után ez a terület ugyan Jugoszláviáé lett, de csak eleinte hanyagolták el az emlékmű gondozását.
A két háború között kialakított olasz emlékmű Kobaridban
Következett a boveci osztrák-magyar katonai temető, ahol a magyar koszorúk felirataiból egyértelművé vált, hogy nem csak értelmes honfitársaink szoktak külföldre utazni. Utána a Ravelnik szabadtéri múzeum, ahol egy jó állapotban megmaradt osztrák-magyar lövészárokrendszer járható be. Itt nagyobb számban láttunk turistákat és rögtön megéreztük, hogy miért volt érdemes olyan időszakban idelátogatni, ami nem főszezon, tehát kevés turista van.
A következő látnivaló a Čelo védelmi rendszer pár kilométerrel odébb, Kal-Koritnica település felett, a Svinjak-hegyen. Innen remekül belátható (és belőhető volt) az egész Bovec-medence. A harmadik napba egy könnyű gyalogtúra is belefért, ahol a Boka folyó széles, száraz medrének embernyi méretű kavicsai között bóklásztunk.
A Čelóról belátni az egész Bovec-medencét
A negyedik napon búcsút intettünk a szállásunknak, ahol három éjszakát töltöttünk és Tolmin felé vettük az irányt. A közeli Javorca-templomot 1916-ban építették a Monarchia hadseregének katonái az elesett bajtársak (számos magyar katona) emlékére. Mindenképp érdemes útba ejteni ezt az egyedi hangulatú helyet. Mi történetesen egy méretes kőomlást is megnézhettünk és meghallgathattunk innen a szemközti hegyoldalon. A templom kulcsát a tolmini turista információs irodából kellett elkérni és ide kellett visszahozni is. Meghökkentően laza és felhasználóbarát ügykezelést tapasztaltunk.
A Javorca-templom belseje
Csalódottan tapasztaltuk, hogy az eredetileg célnak tekintett Mrzli Vrh csúcs Zatolmin irányából csak terepjáróval vagy traktorral járható. Helyette a Tolmin Gorges parkot járjuk be, ami a Tolminka folyó szurdokvölgyén vezető kiépített sétaút. Remek választásnak bizonyult.
Este Olaszországban, San Pier D’Isonzóban alszunk egy magánszálláson (20 euró minimálreggelivel, ez elég jó árnak számít).
Részlet a redipugliai Hadtörténeti Múzeumból
Az ötödik napon a redipugliai Hadtörténeti Múzeummal kezdünk. Ugyan csak három terem, de nagyon jó anyag. Hátránya, hogy csak olasz kiírások vannak. A múzeum körül emlékpark és fegyverkiállítás, érdemes sétálni egyet. Redipugliában van a legnagyobb olasz katonai mauzóleum, ahova a két világháború között mintegy százezer olasz katona maradványait gyűjtötték össze a környékbeli temetőkből. Ezt látni kell annak is, aki különben nem vonzódik a monumentális épületekhez, amiket szakrális célokból és/vagy miheztartás végett emelnek.
A monumentális olasz osszárium Redipugliában
Innen egy kilométerre egy szabadtéri múzeum, olasz állások. Ez már a magyar katonadalokban szereplő doberdói csatatér. A mészkőfelszín minden egyes négyzetméterét egy speciális külső erő, a tüzérségi tűz formálta a földtörténeti jelenkorban.
Olasz lövészárok a Doberdón
A nap végén a Monte San Michele magaslatára autózunk fel. A hegy 275 m magas, gyér növényzettel. Stratégiai jelentősége óriási volt, ehhez mérten százezer literes nagyságrendben folyt érte a vér. A védművekről, a Schönburg-alagútról és az egyéb látnivalókról ezen a blogon is bőséggel található anyag.
A Mrzli Vrh a Krn faluból vezető útról
A hatodik napon visszatértünk Szlovéniába, ahol – immáron Krn falu oldaláról próbálkozva – mégis megmásszuk a Mrzli Vrh csúcsot. Döbbenetes élmény szembesülni azzal, hogy a bő 90 éve lezajlott harci cselekmények emlékei mind a mai napig meghatározzák a hegycsúcs környékének felszínét. A sok kilométernyi lövészárkot eredeti szögesdrót díszíti, repeszdarabokat, lőszereket könnyen lehet találni. Aki teheti, ezt a területet semmiképp se hagyja ki.
Kövek és szögesdrót a Mrzli Vrh-n
Miután a Mrzli Vrh megmászása alkalmas csúcspontja volt a világháborús csataterekkel való ismerkedésünknek, a hetedik napon eltávolodtunk a világháborús övezettől és a tenger felé vettük utunkat. Gorizia (Görz), Portorož, Piran városai mellett a Monarchia fürdővárosát, Abbáziát (Opatija) érintettük a következő két napban, a világháborús tematika helyett a tengerparton már tomboló tavasszal, és egyéb pozitív gondolatokkal foglalkoztunk.
Az Isonzó-folyó a Mrzli Vrh csúcsáról
A komplett kilencnapos túra költsége négy emberrel fejenként kb. 130 ezer forintra jött ki. Ebbe beleértendő a bérelt autó bérleti díja, a benzin, a szállás, az étkezés és a belépők költsége is.
Az első világháborús csataterek meglátogatása akkor tud igazán nagy élmény lenni, ha készülünk rá. Háttértudás nélkül hamar unalmassá válhat az újabb és újabb kaverna, lövészárok, ágyúállás, temető. Ám ha tudjuk és értjük, hogy mit látunk (ld. ajánlott irodalom és filmek), akkor a történelem szól hozzánk.
Nekem például olyasmit mondott, hogy mégis fejlődik a világ. Mert például a politika ma is rövid távra és kis hatékonysággal gondolkodik, de legalább nem küld vágóhídra milliókat. Azért ez tagadhatatlanul fejlődés az évtizedek távlatában.
Azért is érdemes foglalkozni a háborúval, hogy értékelni tudjuk a békét. Sajnos dédszüleink (majd később nagyszüleink) nemzedéke kegyetlenül át lett verve. A csatatereket látva sajnos nem tudok hősként tekinteni arra a többmilliónyi szerencsétlenre, akiket felpiszkáltak mindenféle toborzó nótával, majd elvitték az asszony mellől valami távoli vidékre, hogy egy koszos, büdös lövészárokban kushadva szolgálja uralkodóját, hazáját, annak becsületét és egyéb lózungokat. Mindezt persze ugyanolyan, csak másik egyenruhát viselő szerencsétlenek ellen, ugyanazon isten nevében a front mindkét oldalán.
Tényleg megnyugtató, hogy mára csak a valóban elmeháborodottak tekintenek a háborúra konfliktuskezelő eszközként. Mármint Európában, természetesen.
Ajánlott szakirodalom:
- Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében c. könyv
- 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón c. könyv
- 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben c. könyv
- Szlovénia, Isonzó, Doberdó – magyar emlékek és látnivalók c. könyv
- http://nagyhaboru.hu blog ☺
Vonatkozó filmek:
- Én is jártam Isonzónál
- Nyugaton a helyzet változatlan
- Svejk, a derék katona I-II.
- Gallipoli
- Fegyverszünet karácsonyra