Az itt következő írást Arnold Ernő olvasónk bocsátotta rendelkezésünkre, aki már korábban is küldött számunkra érdekes családi fotókat és nagyháborús történeteket. Elsőként édesanyja bátyjáról, Kudlik Károlyról jelent meg nálunk egy poszt, most pedig Károly unokatestvérének, Kálmánnak a történetét meséli el.
Kudlik Kálmán érdekes történetét most már nehéz kikutatni, egyrészt mert ma már csak egyetlen leszármazott tud adatokkal szolgálni, másrészt azért, mert a Rákosi korszakban nem volt ildomos első világháborús emlékeket őrizgetni. Szerencsére az egyetlen közvetlen leszármazott, Kálmán unokája, Magdolna (Rogovszky Lászlóné) készségesen rendelkezésünkre bocsátotta, ami még megmaradt. Emellett a gyerekkoromban édesanyámtól és bátyáimtól hallott érdekes történetek alapján én is szolgálhattam némi adattal.
Kudlik Kálmán 1915-ben
Kudlik Kálmán 1891. október 1-én született Szabadkán, Kudlik Albert és Makár Anna házasságából. Édesapja pincér volt és a szabadkai városligetben lévő vendéglőt bérelte. Albert, Kudlik Ádám, hangszerkészítő édestestvére volt, Kálmán tehát a blog egy korábbi posztjában szereplő, szintén háborús veterán Károlynak az unokatestvére.
Kálmán az elemi iskola befejezése után a kereskedő szakmát választotta. 1914-ben, már a háború kitörésekor besorozták. Előtte azonban eljegyezte a szintén szabadkai születésű Pállfy Máriát. Amikor menyasszonya a sorozáskor elsírta magát, Kálmán így vigasztalta: „Ne sírj Marcsám, ha egy kézzel is, de visszajövök!” Kálmán élete végéig óva intett mindenkit a könnyelmű kijelentésektől. Ugyanis már 1915 tavaszán elveszítette egyik karját az orosz fronton.
Kudlik Kálmán sebesülési-betegségi kartonja
(Dr. Lenkefi Ferenc jóvoltából, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Állandó bécsi kirendeltség)
Édesanyám elbeszéléséből a következőket tudom: Kálmán karjába a családi hagyomány szerint dumdum golyó csapódott, ami szétroncsolta felsőkarját. [Dumdumnak nevezték a lereszelt végű lövedéket, ami így nagyobb sebet ejtett, jobban roncsolt, akár le is szakította azt a testrészt, amit eltalált, pl. az emberi kart. Bár tiltott volt az alkalmazása a háborúzó felek többségénél olvasni lehet az előfordulásáról. – a szerk.] Amikor kórházba került, az orvosok nem sok jóval biztatták. Hamarosan válaszút elé állították. Vagy le kell vágni a karját, vagy vállalja annak kockázatát, hogy vérmérgezésben meghal. Kálmán kétségbeesett és azonnal levelet írt menyasszonyának a következő kérdéssel: „Hozzám jössz-e feleségül, akkor is ha csak egy kezem marad?” Miután igenlő választ kapott, beleegyezett a műtétbe. Ez a levélváltás sajnos nem maradt fenn, csupán a családi legendáriumból ismert.
Kálmán kötözésen készült fényképe, amit az egyik budapesti hadi kórházból küldött haza menyasszonyának
A levél szövege: „1915.V.1. Kedves Marcsus! Itt küldök egy ideiglenes fénykép felvételt kötözés alkalmával készült felvétel. Csókol Kálmán”
1915. május 18-án kelt levelezőlapjának pecsétje szerint az Első Magyar Részvény-Serfőzde Kisegítő Kórházában (Budapest X, Előd u. 4.) kezelték.
Bár nincsenek biztos adataink, felépülése után minden bizonnyal nem került vissza a katonai szolgálatba. Ennek kapcsán még azt is mesélték, hogy Kálmán – több évvel a műtét után is – ösztönszerűen a levágott kezével akarta megfogni az ajtókilincset.
Szabadka, 1918. június 23. Kudlik Kálmán és Pállfy Mária esküvői képe. Kálmán ezúttal kivételesen feltette műkarját, amit soha sem tudott megszokni.
1918. június 23-án elérkezett a nagy nap és Kálmán összeházasodott Marcsájával. Következő év április 23-án megszületett egyetlen fiúk, Pál. Sajnos hamarosan bekövetkezett a gyászos trianoni diktátum. Mivel Szabadkán nem érezték magukat biztonságban, úgy döntöttek, hogy a már lezárt határon átszöknek Magyarországra. A néhány hónapos Palikával ez nem is volt olyan egyszerű dolog. Ugyanis szökés közben többször is elsírta magát. Ilyenkor gyorsan a szájába nyomták a cicit, hogy megnyugodjon.
Családi kép. Szabadka, 1919 június. Pál két hónapos.
Budapestre költöztek és ott kezdtek új életet. Ismeretlen időpontban Kálmán vitézi rangot kapott és nevét Krasznaira változtatta. Valamivel később üzleti vállalkozásba kezdtek. Az Erzsébet királyné út 121/a szám alatt textil üzletet nyitottak, aminek forgalma elég hamar fellendült és szépen megélt belőle a család. A vitézzé avatás nyomára a Vitézek albumának 1939-es kiadásában bukkantunk, ahol Vitéz Krasznai Kálmánról a következőket írják: tartalékos tizedes, címfestő, Budapest. Született 1891-ben Szabadkán. Bevonult a császári és királyi 86. gyalogezredhez. Kitüntetései: Legénységi I. osztályú (nagyezüst) vitézségi érem, Károly csapatkereszt.
Krasznai Kálmán a Vitézek Albumának 1939-es kiadásában
Az avatás időpontja sajnos nem derül ki. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy unokája elmondása szerint Kálmán, miután karját amputálták, valóban kitanulta a címfestő szakmát, talán abban a reményben, hogy könnyebb lesz, mint kereskedőként dolgozni. Második szakmáját azonban sosem tudta megkedvelni, így mégis megmaradt a kereskedésnél.
Krasznai Kálmán és felesége budapesti üzletük előtt, 1939. október
Vitéz Krasznai Kálmán üzletének saját kiadású levelezőlapja. (A lapot, amelyben Kálmán részvétét fejezi ki Károly fiának halála miatt, 1944. májusában írta Szabadkára.)
A Délvidék 1941-es visszacsatolása után bátyáim többször is jártak Budapesten rokonlátogatásban. Néha befordultak Kálmán üzletébe is. Mint mondták, egy kezével is zsonglőrmutatványnak beillő módon kezelte a hatalmas textil tekercseket.
Hajókirándulás Esztergomba, 1937. augusztus. A fénykép a szabadkai rokon, Kudlik Károly látogatásakor készült. (A Kudlikok nagy hangsúlyt helyeztek a rokoni kapcsolatok ápolására.) A korlátnál ülnek, balról jobbra: Krasznai Pál, Kudlik Gyula, Krasznai Kálmánné, Kudlik Károly (kalapban) és vitéz Krasznai Kálmán
A 2. világháborút követő politikai változások nem kerülték el Kálmánt sem. Üzletét államosították. Szerencsére még időben sikerült némi árutartalékot elrejteni a lakásukon, abból éldegéltek évekig. Kálmán a Kudlikokra jellemző magas kort ért meg, 1980-ban hunyt el, néhány hónap híján 90 évet élt. Megérte két dédunokájának (Dórika és Szilvi) születését.
Kálmán unokája még most is meghatódottam meséli, hogy a „dédi” egy karjával is olyan ügyesen vette egyszerre ölébe két dédunokáját, amit ő sohasem tanult meg, pedig az édesanyjuk.