Az Osztrák-Magyar Monarchia életképessége körül már születésekor éles vita bontakozott ki (lásd pl.: http://mek.niif.hu/04700/04727/html/412.html), amely később sem jutott nyugvópontra. Napjaink történettudományában sincs egyetértés abban, hogy a Monarchia szétesésében a külső agresszión vagy a belső feszültségeken van nagyobb hangsúly. Az alábbiakban a modern historiográfia néhány elméletét tekintjük át a teljesség igénye nélkül.
Az Osztrák-Magyar Monarchia (zölddel) és a trianoni határok (pirossal)
(forrás: mek.oszk.hu)
Az egyik legelső felmerülő kérdés az, hogy a Monarchia magától, belső feszültségeitől is szétesett volna-e, vagy a külső agresszió a felelős ezért? Ha a „Nationalism and Empire: The Habsburg Empire and the Soviet Union” című, 1992-ben, New York-ban megjelent tanulmánykötetben keressük a választ, akkor a szerzők egyértelműen az első állítás mellett teszik le a voksukat. Alexander J. Motyl, amerikai történész szerint alapvető probléma volt a Monarchia regionális fragmentáltsága, melyet központi reformokkal nem tudott leküzdeni, így bukása törvényszerű. Árnyaltabban fogalmazott ugyanitt a kanadai John-Paul Himka, aki szerint 1848 és 1918 között a nemzetiségi kérdés határozta meg Ausztria-Magyarország politikáját. A Monarchia már 1914-ben a felbomlás felé haladt, a kitörő háború pedig katalizálta a folyamatot. A felbomlás azonban nem „természetes halál” volt, mutatják ezt a föderatív elképzelések, vagy az a tény, hogy a magyarok szívesen maradtak volna a birodalom keretein belül.
A hazai szakirodalmat tekintve Hajdu Tibor is hasonló elképzeléseket vetett papírra 1995-ben, egy Históriabeli cikkében („Oroszország és a Monarchia összeomlása” 1995/5-6. sz.). Elmélete szerint Törökország, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia közös vonása volt, hogy gazdasági és politikai felzárkózásukat Európa nyugati feléhez lehetetlenné tette, hogy az uralkodó nemzet nem volt számbeli többségben, ezért demokratikus eszközökkel nem tarthatta fent uralmát a nacionalizmus korában.
Az Osztrák-Magyar Monarchia népei
(forrás: lazarus.elte.hu)
Diószegi István is ezen a véleményen van. Akár „A hatalmi politika másfél évszázada”, akár „Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája 1867-1918” című könyveit vizsgáljuk, jól körvonalazódik, hogy a szerző szerint a Monarchia csak a hatalmi állás klasszikus mutatóival volt nagyhatalom, azaz a terület és a népesség szerint. Gazdasági mutatói gyengék voltak, nem tudott lépést tartani az ipari nagyhatalmakkal, ezért hatalmi állása devalválódott, ráadásul a nemzeti érdekek és az állami érdek diszharmóniában álltak egymással, ami csökkentette a külpolitika hatékonyságát, de egyébként is a kelet-európai nemzeti átalakulás és a dinasztikus politika kiküszöbölése történelmi szükségszerűség volt.
A szakirodalom más része azon az állásponton van, hogy az összeomlás a belső problémák ellenére nem következett volna be a háborús vereség nélkül. De miért következett a háborús vereségből a felbomlás? Korábban, a hadicélokkal kapcsolatos blogbejegyzésben már olvasható volt, hogy az antant kezdeti hadicéljai között nem volt benne a Monarchia feldarabolása, noha bizonyos területeit odaígérte szövetségeseinek a belépés fejében. Alapvetően Franciaország és Anglia nem voltak ellenségesek a Monarchiával szemben, azonban minthogy fő ellenségüknek, Németországnak volt szövetségese, törekedtek gyengítésére, majd felbontására. Komoly problémát jelentett, hogy a dualista állam a Bruszilov-offenzíva, a hatodik isonzói csata és a román betörés harapófogójában való összeroppanástól csak komoly német segítséggel menekült meg, s a német hadsereggel való szoros együttműködés nélkül további hadműveletek nem is lettek volna elképzelhetőek.
II. Vilmos császár és IV. Károly király
(forrás: firstworldwar.com)
Ez Németország és Ausztria-Magyarország olyan fokú egymástól függését eredményezte, amely jóformán lehetetlenné tette a Monarchia orientációváltását Németország összeomlása előtt. (A fentiekkel kapcsolatban lásd bővebben Fejtő Ferenc és Tokody Gyula munkáit.)
Franciaország és Anglia Monarchia-politikájával Romsics Ignác rendkívül sokat foglalkozott, legfontosabb témába vágó tanulmányai a „Helyünk és sorsunk a Duna-medencében” című kötetben jelentek meg (a következő gondolatsor ennek az összegzése). Franciaországban az 1917. novemberi kormányváltás után lett a felosztás a hivatalos politika. Oroszország kiválásával Franciaország elvesztette legfontosabb kontinentális szövetségesét, ráadásul annak forradalmisága veszélyes is volt. A németek-kommunisták elleni kettős védelemre az újonnan létrehozandó kelet-európai nemzetállamok tűntek a legalkalmasabbnak, és ezért ennek véghez vitele lett Franciaország hivatalos politikája. A brit politika az emigrációs nemzetiségi törekvések ellenére is a Monarchia létében volt érdekelt, s hadicéljaiban is fennmaradását jelölte meg 1918. elejéig. A fordulópontot nem a szlávbarát körök befolyásának emelkedése jelentette, hanem a Monarchia külpolitikája. A különbéke-tárgyalások botrányosan végződtek (ezalatt a Sixtus-levelek Clemenceau általi nyilvánosságra hozására gondolunk. Lásd: http://www.historia.hu/archivum/2004/0410hajdu.htm). Ennek eredményeképpen létrejött IV. Károly és II. Vilmos megállapodása, amely hosszú távú és szoros politikai szövetséget jelentett Németország és a Monarchia között (a folyamat összefoglalását lásd itt). Ez Ausztria vazallusi státuszát jelentette, amely előtérbe hozta a Monarchia-ellenes köröket. A Monarchia sorsa ekkor pecsételődött meg Nagy-Britanniában, ezután már nem fennmaradása volt a kérdés, hanem hogy az utódállamok határai hol húzódjanak.