B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 34. rész
Szerencsés fordulat
Június 6-án, vasárnap reggel 9 órakor orvosi vizitre kellett mennem. Az orvos megvizsgált és rendelt ismét egy keserű, ragacsos valamit, borzasztó rossz volt, nem is ettem meg. Megparancsolta, hogy nem szabad ennem csak húslevest, tejet vagy kávét. Hiszen – gondoltam – jó is volna az, ha odahaza a családi konyhánkon készülnének azok el. De itt az idegen helyen nem adtak semmi jót. Étvágyam már volt, de nem adtak ennem. A világháború egyik legnagyobb csapása és förtelme, az utálatos tetvek – melyeket eddig nem is ismertem – itt már kezdtek jelentkezni. E mindenfelől jött vegyes emberektől elkaptam és sokat kínoztak.
Könnyebb sebesültek menete az olasz harctéren
(forrás: keptar.oszk.hu)
Délután a rajvonalból tömegesen érkeztek sebesültek, már magyarok is, 37-esek, 1-es, 3-as, 4-es és 17-es honvédek is. Tehát már a mieink is tűzben vannak. A civilek ismét sűrűn hordták a sok enni- és innivalókat. Szép asszonyok és lányok forralt tejet, tejeskávét, később likőrrel, majd borral traktáltak bennünket. Estefelé ismét mások hoztak jó levest bárányhússal, makaróni tésztát és teát. Éhes gyomromat ismét kielégítettem, mely később meg is fájdult. Naplementekor az ablakon át megláttam Sebesi Lajos földimet, amint többedmagával ment az utcán. Szóltam neki, ő is megismert, hozzám jött és nagy örömmel sokáig beszélgettünk. Ő a városon kívül a hadosztálynál volt mint négylovas kocsis. Nagyon jó helye volt ekkor.
Másnap, június 7-e. Fordulópont volt az a nap a katonaéletemben. Még reggel nem is gondoltam, mily változás történik ma sorsomban. Már 7 órakor ismét jöttek a sok sebesültek, köztük Németh Lajos géppuskás szakaszvezető is. Mindkét lábfeje át volt lőve. Mellém feküdt, beszélgettünk, adott 20 darab tábori lapot. 10 órakor ismét mentünk orvosi vizitre. De az orvos meg sem vizsgált, hanem mikor megtudta, hogy már öt napja ott vagyok, kimondta a szentenciát: nincs láz, vissza a századhoz! Hasztalanul mondtam neki, hogy mily gyenge, erőtlen vagyok, nem volt irgalom, mennem kellett. Oly gyalázatos elvük volt ezeknek a katona doktoroknak, hogy ki nem volt lázas, vagy sebesült, azt szolgálatképesnek mondták, ha tüdeje, vagy egyéb szerve el is volt rothadva.
A sors keserű megpróbáltatásokat zúdított rám, azzal dacolni nem lehet, tehát megyek. Ha a végzet úgy akarja, hogy itt pusztuljak el a vadon, égig érő havas kősziklák közt, idegenben, messze hazámtól, szeretteimtől, senkitől meg nem siratva, ám legyen, legalább vége lesz minden szenvedésnek!
11 órakor összepakoltam és harmadmagammal elindultam a hosszú útra, teljes felszereléssel, a zsebemben 28 fillérrel, déli irányban. A városon kívül az út csodaszép vízesés mellett vezetett el. Érdeklődve gyönyörködtem volna e nagyszerű zuhatagban, ha nem lettem volna oly beteg. A nap melegen sütött, kifáradtam, kimerültem, minden kilométerre le kellett ülnöm, bár a két útitárs nógatott, hogy menjünk, mert így sohasem érünk a csapathoz. Délután 1 órára elértük a hat kilométerre levő ütközetvonatnak nevezett nagy tréntábort, mely a rajvonalban harcoló csapatokat látja el élelemmel és munícióval.
Készül az étel a tábori konyhán, olasz front
(Balla Tibor – Pollmann Ferenc – Kürti László: A Nagy Háború másik arca című kötetből)
E helyen persze konyha is volt, az emberséges szakács rögtön adott egy-egy jó csajka sertésgulyásost krumplival, mely olyan jó volt, hogy még addig olyant nem ettem a komisz katonaéletben. Meg is ártott kiéhezett, elgyengült gyomromnak. Fél órát pihentünk, a gyomrom nagyon megfájdult. A két pajtás mondta, hogy induljunk. Pihenjünk még egy órát, mondám nekik, oly gyenge vagyok, hogy nem bírok járni, hisz úgyis elég korán oda fogunk érni. Ők nem várhatnak, mondák, nekik menni kell, mindenki feleljen magáért. Menjetek, mondám keserűen, én nem bírok menni. Ők el is mentek, én pedig pihentem még egy órát.
½ 4-kor felszereltem magam nagy kínosan és én is megindultam, de még keresztül sem mentem a táboron, lábaim felmondták a szolgálatot, és inkább lerogytam, mint leültem egy fa tövéhez. E pillanatban a közeli sátorból egy férfi lépett ki, aki meglátott a fa tövében ülni. Hozzám jött és felkiáltott: „Maga az Sárközy barátom? Hol jár itt ilyen betegen?” Papp Géza református pap volt, kivel az előző héten Kronauban megismerkedtem. Könnyes szemekkel panaszoltam el neki sorsomat, hogy a doktor ily betegen is elküldött a csapathoz. Hiszen mennék is, de nem bírok járni, oly gyenge, erőtlen vagyok. Erre ő rövid gondolkodás után azt mondá: „Várjon itt egy kissé!” Elment, de néhány perc múlva visszajött és mondá, hogy menjek utána, ha bírok.
Elvezetett Gombkötő főhadnagy, a tréntábor parancsnoka elé, ki már tízlépésnyi távolságról így kiálta fel: „Ez az az ember? Hisz ebbe csak hálni jár a lélek!” Képzelhető, hogy rosszul nézhettem ki. Gombkötő aztán kikérdezett, mi vagyok civilben, értek-e a lóhoz, melyik századhoz tartozom? Végre azt mondá: amott van egy kocsi és két ló, melyeknek a gazdája beteg lett és ma megy a kórházba. Foglaljam el a helyét, ő majd eligazítja az utász főhadnagynál az ügyemet és mától fogva hajtó honvéd vagyok. Könnyes szemmel mondtam köszönetet a főhadnagynak és később Papp Géza lelkész úrnak is szíves pártfogásáért.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „A jó menázsi mellett még a zsebeim is mindig tele voltak”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész