B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 35. rész
Az ütközetvonatnál
Kronau városától délre 6 kilométerre, égig érő havasok közt, a völgy ölén, egy sebesen zuhogó patak partján feküdt a nagy tréntábor, hol én június 7-én délután mint hajtó honvéd lettem alkalmazva. Az a kocsi, melyet én kaptam, az utászok kocsija volt, telve utászi felszerelésekkel, rajta ernyővel az eső ellen. Négy ló volt a vontatására készen tartva, én a két első lovat kaptam, a másik kettő pedig Szántó Gábor békési 41 éves ember keze alá volt adva. Mi tehát ketten voltunk az egy kocsival és négy lóval, de a mi kocsink nem ment sehova fuvarra, csak ha esetleg az egész csapat után kellett menni más vidékre. Szántó két lova épp akkor beteg és sebesült volt – valami szerencsétlenség érte – de én a két lovammal néha más üres kocsival bementem Kronauba élelemért, stb.
Kocsi tábor egy hadtápállomás mellett, olasz front
(Vasárnapi Újság, 1915)
Ez ütközetvonatnál volt körülbelül 80–100 ló a megfelelő kocsikkal és emberekkel, de a hegyek közül más katonai telepekről naponta 100–150 kétkerekű taliga – stafli – is jár le hozzánk az élelmet, muníciót szállítani tovább a rajvonal felé. Az itt levő hajtóhonvédek elkényeztetett, svengoló, ravasz emberek voltak. Az állandó kitűnő eledelektől felnyílott a szemük és megnőtt a hasuk. Jó és bő ételeket főzött a szakács – egy belényesi, Péter nevű –, a kondér soha sem ürült ki, hogy az itt átvonuló sebesültek és betegek a nap minden órájában jó és meleg ételeket kaphassanak. A telep parancsnoka, Gombkötő főhadnagy nagyszénási, barátságos ember volt, de az ő alárendeltje, Malcenek törzsőrmester szigorú, gőgös ember hírében állott. Itt találkoztam Kotró Flóra tulkaival, ki szintén hajtó honvéd volt, neki két csődöre volt, melyekkel naponta fedeztették a kancalovakat. Naponta egyszer, kétszer be kellett menni a városba, a vasúti állomástól a sok kenyeret, szalonnát, cvibakot, kávét, rumot, bort, zabot, tengerit, szénát, drótot, stb. kellett ideszállítani, honnan a staflik hordták tovább, feljebb az előttünk levő óriási hegyekbe.
Az én kötelességem az volt, hogy a lovakat etettem, itattam a közeli patakból, megvakartam, keféltem őket reggelenként. Háznak, istállónak híre sem volt, a szabad ég alatt háltak a lovak is, magunk is. Ha esett az eső, mi behúzódtunk vagy a kocsi alá, vagy a kocsira az ernyő alá. Sok dolgom nem volt, ha a városból megjöttek a kocsik, én is segítettem lepakolni az élelmet, melyeknek egy fedeles deszkaszín volt építve raktárnak. E helyen jó dolgom volt. Nem kellett gyalogolnom, a jó eledelektől csakhamar helyre állt az egészségem, gyomrom is kigyógyult minden patikaszer nélkül. Áldottam is a főhadnagyot és a lelkészt, hogy ily jó helyre juttattak. De, sajnos, rövid ideig tartott e jobb lét.
Június 8-án én is befogtam a két lovat és a többiekkel bementem Kronauba. Mindkét lovam herélt, az egyik kisebb, de szilajabb, 10 éves pej, Pista volt a neve. A másik nagy magas, erősebb deres pej, 8 éves félszemű, a Kesely névre hallgatott. Mindkettő igen jó húzós ló volt. A vasútnál felpakoltam én is 5 zsák tengerit, ami elég teher volt, mert az út meredekes, sok helyen felfelé kellett kapaszkodni. Kotróval megismerkedtem, ő kölcsönzött pár koronát, mert nem volt pénzem. Bent a városban vehettem dohányt, szivart, rumot, stb. Élelmet nem kellett vennem, hisz a jó menázsi mellett még a zsebeim is mindig tele voltak finom tiszti cvibakkal, melyet a raktárban volt alkalmam jogtalanul elsajátítani.
Hadtápállomás az olasz fronton
(Vasárnapi Újság, 1915)
E nap délutánján elvetődtem a tiszti sátrak közé, és láttam ott felhalmozva a sok csomagokat, melyeket hazulról küldtek a harctérre. Érdeklődve olvasgattam a címeket, hisz én is nehezen vártam már három hét óta, mert a feleségem több levélben is jelezte, hogy május 13-án feladott számomra egy 5 kilós csomagot, mikor még Galíciában voltam, de sajnos még mindég nem kaptam meg. Boros Jánosnak egy nagy csomagját láttam a többi közt, amit jelentettem is a főhadnagynak, hogy az illető rokonom volt, de eltűnt, tehát a csomagját adják ki nekem. De a főhadnagy azt felelte, hogy a csomagokat előbb mind átvizsgálják, és ha romlott élelem van bennük, megsemmisítik, mert a katonáknak nem szabad megenni a romlott élelmet, mert betegséget kapnak tőle.
Istenem, minő atyai gondoskodás! Hogy féltik a legénység egészségét a romlott hazaitól. De persze a penészes komiszkenyér élvezetétől, a rettenetes fáradalmaktól, hideg esőtől, hótól, széltől, tetvektől, no és a gyilkos lövegektől nem féltik!
Csakhamar hozzá is fogtak a csomagok bontogatásához. Minden darab szalonnát, húst, hurkát, tésztafélét megnéztek, megszagoltak, és ha romlott, penészes volt egy rakásra dobálták és később elásták. Fájt a lelkem, ahogy láttam amint a sok jó hazai étkek, sütemények, pogácsák, kalácsok, tészták, kenyér, hús, hurka, szalonna tönkre menve, mint dobálták félre őket. Május 23-án ezek a csomagok már Mezőlaborcon voltak, sóvárogva vártuk, hogy kiosztják közöttünk – akkor még bizonyára megehető lett volna –, de nem osztották ki, hagyták tönkremenni őket. Gyalázatos, komisz eljárás volt a parancsnokságtól.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Hagyd csak fiam, legalább majd erősebben köpdösöl tőle…”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész