B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 37. rész
Mint málhásló-vezető!
Június 14., hétfő. A szeszélyes sors ismét űzi velem csalóka játékait. Még reggel ismét nem is gondolhattam, hogy mily megpróbáltatások következnek a legközelebbi napokban. Délelőtt kétszer voltam bent kocsival Kronauban, 10–10 zsák cvibakot hoztam. Délután azt parancsolták, hogy mindenki lovával felszerszámozva sorakozzon. Ugyanis – mint később megtudtam – az ezredparancsnokságtól az a rendelet jött, hogy bent a hegyek között a rajvonalba járó elnyűtt, elhullott málháslovak helyett küldjenek az ütközetvonattól 35 darab málhásállatnak használható lovat a megfelelő emberekkel együtt. Tehát a legjobb lovakat kiválogatták, az enyémet is mindkettőt, engem pedig beosztottak málhásló-vezetőnek. Ez ismét nagy csapás volt, alig meggyógyult lábaimmal most ismét mászhatom az óriási hegyeket.
Hadilovak, Érdekes Újság 1916
Szántó Gábor midőn megtudta, hogy engemet is el akarnak küldeni a két lóval, iszonyú méregbe jött. Engemet szidott egész délután – mert a rumtól egész nap részeg volt –, hogy miért mentem a sorakozóhoz a lovakkal? Ezt a két lovat nem lehet, nem szabad elvinni, hisz ezek az utászkocsiba való lovak, stb. Hasztalan mondtam neki, hogy menjen és jelentse a főhadnagynak, hisz én is ezerszer jobb szerettem volna ott maradni. De ő nem mert ittas fővel a főhadnagy elé állani. Át kellett adnom a szerszámot, gyeplőt másnak, mi pedig kaptunk fanyerget a megfelelő hevederekkel, kötelekkel.
De aznap még nem indultunk el. Estefelé óriási záporeső lett. Az éjjelt a kocsiknál töltöttem utoljára. Szántó is kijózanodott az italtól, szelíden beszélt velem, kínált rummal, sajttal, cvibakkal, de én nem fogadtam el semmit. Haragudtam reá. Haszontalan ember. Ha ő megjelenti a főhadnagynak a dolgot, talán nem kellett volna elmennem a borzasztó veszélyes helyre!
Június 15. A borzalmak napja. Ott kellett a tréntábort hagynom, hol egy hétig jól folytak a dolgaim. Puskát, borjút is otthagytam, a magam batyuját sátorlapba összekötöttem, s felnyergeltem a két lovat. A Keselyre két nagy kosarat kellett tenni, amit kétoldalt a nyereg vaskampóiba erősítettünk kötelekkel. A Pistán volt az én kis poggyászom.
9 órakor elindultunk tizennyolcan, 36 lóval Balla őrmester felügyelete alatt. A Keselyt kötőfékszáron vezettem, annak nyeregkápájához volt kötve hosszú kötőfékkel a Pista. Így haladtunk egymás után libasorban – mint nálunk a dézsás oláhok –, azon az úton, melyen már a múlt szerdán is jártam a staflival. Az út a tegnapi nagy esőtől roppan csúszós, sáros, köves, fagyökeres. Volt kellemetlenségünk téregetni a velünk szemben jövő staflik elől. Egy okos-bolond, szájas fickó ment elől, aki letért az útról, és járatlan helyeken, fák, bokrok, sziklák közt vezetett bennünket. Borzalmas helyeken kapaszkodtunk felfelé.
Egy meredek helyen a Kesely, hátán két nehéz kosárral, nem tudott felkapaszkodni, visszacsúszott és oldalt lezuhant. Magával rántott engem és a másik lovat is, de szerencsére a kötőfék elszakadt és a Pista fennmaradt. A Keselyen levő nyereg keresztfája is eltört, a farszíj elszakadt és a két kosár így nem zuhant le. Nekem sem történt semmi bajom. De a Kesely hanyatt homlok hengeredett alá a lejtőn, vagy húszat fordult, míg a lejtő lábához ért. Azt hittem, hogy vége a lovamnak.
Úttalan utakon
(Forrás: Magyarország története képekben, szerk. Gyurgyák János)
Az őrmester lóháton rögtön ott termett, szörnyű módon haragudott, de látta, hogy én nem vagyok hibás, szidta azt a maflát, aki elől ment és letért az útról. Én pedig lementem a ló után, de már az akkorra felállott és nyerítve jött felém. A lábait néhol összevérezte kissé, de egyéb baja csodálatosan nem történt. Visszavezettük a lovakat a járt útra, a pakkot lehordtuk, a szerszámokat összekötözgettük. Az elől menők nem is törődtek velem, hasztalan mondtam, hogy segítsenek, otthagytak. Nyomorult, rongy népség közé kerültem.
Végre ismét folytathattuk utunkat fölfelé. Az idő meleg volt, szörnyen kiizzadva, elfáradva 12 órára értük el azt a helyet, hol a múlt szerdán is voltam. Ott ebédet kaptunk és pihentünk 2 óráig. Akkor ismét felmálháztunk – most a Pistára került a két nagy kosár – és tovább haladtunk a hegy gerince felé, de mily csodálatos úton? Egy helyen egy négy méter széles, s ugyanolyan magas 150–200 lépés hosszú zsákutcában haladtunk. Mily fáradsággal vághatták a kősziklákba ezt az utat – gondoltam. Hegymászó botom szeges végével megdöftem a „sziklafalat”, és a botom belehaladt ameddig fogtam. Nem kőszikla volt, hanem száz- és százéves hótömegben volt az út itt kivájva. E helyen a levegő hűvös, hideg volt június 15-én. De nem csoda, mikor a Mojstrovka hegyén 1600 méter magasságban hóutcában haladtunk!
3 órakor, rövid pihenés után, a hevedereket megszorongatva, a hegy túlsó oldalán következett a pokol útja, vagyis az úgynevezett szerpentinút, mely csigamódra volt kivájva a köves, sziklás hegyoldalba.
Hol jobbra, hol balra hatvanat kellett fordulni. De az út oly keskeny volt, hogy két ló egymás mellett nem férhetett. Félfelől a meredek sziklafal, óriási szikladarabokkal, másfelől a rettenetes mélység. Két helyen oly borzalmas volt az út kanyarulata, hogy nem mertem nekivezetni a két tanulatlan lovat. Egy másik vezető vezette le. Végre fél 5-kor leértünk a borzalmas úton a völgybe, hol egy zuhogó patak partján pihentünk meg kissé.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Mesébe illő vidék volt”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész