B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 40. rész
Küzdelem a létért
E katasztrófa után a Keselyre ráraktuk a kosárt és a kondért, a konzerves zsákot pedig más lóra tettük át, melyen csak egy vékányi rizs volt egy zsákban, melyet a többiek levettek róla és otthagyták a földön s engem meg sem várva mentek fölfelé. Én is megindultam ismét, most már az egy lóval utánok. Egy pihenőnél utol is értem őket. Kérdék, feltettem a rizst? Nem tettem én, van az én lovamon elég teher! Na, akkor menjek vissza, tegyem fel, mert a telepről kell majd visszajönnöm érte. Otthagytam a lovat egy fához kötve – itt már erdőben, veszélytelen helyen voltunk – és visszamentem a rizsért. Felvettem a hátamra, de felfelé a meredek úton, fájós lábammal szörnyen kifáradtam. Ledobtam a földre. Itt verjen meg a háború istene, én nem szakasztom meg magam veled! Inkább visszajövök érted, ha este lesz rám is!
Pihenő, Pogány Gyula hadifestő rajza
(Érdekes Újság, 1915)
Már ide nem messze volt a hegyi telep. A többiek már felértek és József barátom rögtön visszafordult egyik lovával a rizsért, melyet az ő lova vitt fel. 9 órára felértem én is a telepre. E hely a hegység oldalában egy kis tisztáson volt. Odafönt már a tisztek is tudták, hogy egy ló lebukott, de nem szólt hozzám senki egy rossz szót sem.
Egy óra múlva visszafelé indultunk. Feltettem a Keselyre én is 2 üres kondért. Egy szakaszvezető, aki utánunk jött és látta az én rosszlábú, buta lovamat, azt jósolta, hogy ez is le fog bukni, miért küldenek ily veszélyes helyre ilyen lovakat? Ide apró, mokány hegymászó lovak kellenének. Alig haladtunk egy negyed órát, kiabálnak utánunk, hogy menjünk vissza. Szent Isten, hogy bolondítják a szegény katonát. Visszafordultunk, és felmentünk ismét. Ott azt mondta egy őrmester, hogy pakoljuk le a kondérokat, és mi hárman az öt lóval üresen megyünk le a hegyről, mert a mi öt lovunkat ki fogják cserélni apró, hegyi lovakkal. Helyesen van, gondolám, de bizony nem lett a kicserélésből semmi. Tehát lefelé indultunk. Én ismét elmaradtam a többiektől. Szegény, ostoba Kesely nem mert volna lépni sem. Lábai reszkettek, szegény ló szörnyen félt a lebukástól. Végre óvatosan lépkedve, számtalanszor megbotolva, délután 1 órára leértem a telepre.
A szakaszvezetőnk már tudta a szerencsétlenséget, de azért én is bejelentettem neki. Azt kérdezte, hogy igazán megdöglött-e a ló? Persze, hogy megdöglött. No, akkor oda van, slussz. Tanulja meg barátom, hogy háborúban egy katona élete 2 fillér, egy lóé pedig 4. Ennyi volt szegény Pista lovam búcsúztatója. Engemet egy szóval sem bántott, nem is éreztem magam hibásnak, én oka nem voltam a bajnak. Később megtudtam és láttam is, hogy azon a veszélyes helyen a lezuhanások napirenden voltak. Az én lovam már a kilencedik volt egy hét óta. De a szakaszvezető mondása mégsem volt igaz, mert maga Kratochvil ezredes is, mikor először járt e veszedelmes helyen, azt mondá a vezetőknek: „Emberek, vigyázzanak e borzasztó helyen csak ember ne zuhanjon le, ló ha lebukik is, nem olyan nagy kár, mint egy emberélet.” Énekes százados pedig azt felelte, mikor tisztjei azt a véleményüket fejezték ki előtte, hogy ily borzalmas utakon nem lehet a harcoló csapatokat rendesen ellátni élelemmel, munícióval: „Ha 100 ló közül 99 lebukik, mégis fel kell itt hordani az élelmet, muníciót!”
Hegyek között megy a muníció
(Érdekes Újság, 1915)
Délután ismét veszélyes munkát kellett végeznünk. Lóra ültünk és át kellett gázolni a sebesen zúgó folyón a túlsó partra szénát kaszálni. Odaát kaszáltunk is sok szénát, mit kötelekbe kötve a ló hátán próbáltuk áthordani. Persze a 2–3 svengolós gazember itt is a könnyebbik végét kereste a dolognak. Én egy kis sárga lóra ültem, kétfelől rákötve két csomó szénát, a Keselyt kötélen vezettem, arra is két csomó szénát rakva gázoltunk vissza a rohanó, sebes folyású Isonzón, melynek feneke nagy kövekkel volt borítva. A buta Keselyt majd elsodorta a víz három ízben is, a kis sárga, bár helyenként a hátán is átcsapott a víz, ügyesebb volt és nagy kínnal bár, de mégis keresztülgázolt és úszott a folyón. Én persze és a többiek is derékig csuromvizesek lettünk.
Átérve kijelentettük a szakaszvezetőnek, hogy többször nem megyünk át szénáért. Nekünk is kedves az életünk, ok nélkül nem kockáztatjuk, ha nem feltétlen muszáj. A szakaszvezető is belátta ezt, és ez után úgy próbáltuk a szénát átszállítani a vízen, hogy a túlparton hosszú kötelek végére kötöttünk egy-egy nagy csomót és áthúztuk. De így is sok bajjal, kínlódással járt az átszállítás, mert a víz rohanó árja sebesen sodorta lefelé és a csomó széna meg-megakadt a vízből kiálló nagy szikladarabokban. Egész délután 6 óráig ily dolgokkal vesződtünk. Húztunk is át jó csomó szénát, melyből azonban a mi lovaink mégis keveset kaptak, több részét az ott tanyázó vágómarhák falták fel.
Később a folyóban alaposan megmosakodtam, kapcáimat, zsebkendőimet is kimostam. A lábam igen fáj, az ostoba Kesely, hogy rálépett, szinte összenyomta a lábam fejét. Csak sántikálva tudtam járni. Mi lesz velem, ha holnap is menni kell – pedig kell – fel a hegyre? A buta Kesely is le fog zuhanni, mivel fél szemével nem lát.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Sötét terv foglalkoztatta elmémet”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész