B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 48. rész
A Halál völgye
Azon völgykatlan, hova [1915.] július 11-én, vasárnap hajnalban megérkeztünk, volt a később oly szomorú hírességre jutott Vallone völgye, melyet honvédjeink jogosan a Halál völgyének neveztek el. Óh, mily sok derék jó magyar katona alussza ott örök álmát, kiket az áruló, hűtlen olaszok gránátjai gyilkoltak le! E helytől délre [helyesen nyugatra] alig 4 kilométerre feküdt a rajvonal, a Doberdói-fennsíkon, hova a mi hadosztályunk lett állítva, hogy e helyet minden áron védeni kell a túlnyomó erővel támadó olaszok ellen, mert ez a hely volt Trieszt kulcsa.
A Vallone-völgy, a „Halál völgye”
(Pintér Tamás szerk: Katonaőseink nyomában. Nagyváradi és székesfehérvári katonai emlékek kutatása a Doberdón című kiadványból)
Ide megérkezve, a konyhákat a magas úttest mellé állítottuk be, hol némileg védve volt a gránátok elől. Az úttest volt 3 méter magas. Raktárunkat egy deszkabódéban rendeztük be. Az úttesten túl terült el egy kis falu, melyben persze polgári lakosság nem volt. E faluban rendezkedett be az ezredtörzs, jelentő lovasok, tábori posta, stb. Ott volt Gazsóék lakása is. Óriási baj volt e vidéken, hogy nem volt víz. Málhások lóháton, kis hordókban messziről hordták a vizet és a rajvonal felé is lóháton hordták az élelmet, italt, vizet, lőszert. Azonban a rajvonalbeli katonák nyílt helyen ki voltak téve minden pillanatban az olasz ágyúk borzalmas gránátzáporának. Fedezéket nem áshattak a csupa kősziklás talajon. Ilyen volt ez a Kratochvil ezredes által beígért paradicsomi vidék. Nem paradicsom, hanem a pokolnál is borzasztóbb, rémesebb mészárszék volt az!
A jelzett napon délelőtt, míg vizünk nem volt borzasztóan szomjaztunk. Vizet keresni lejjebb mentem a völgy fenekére. Mily sok frissen hantolt tömegsírt találtam már akkor is e völgyben? De vizet nem találtam egy csöppet sem. E köves talajon azonban füge- és mandulafák nagy számban tenyésztek. Egy fügefa alá ülve megvizsgáltam ingemet, mert már pár nap óta igen sokat vakaróztam. És – óh utálat – tetveket találtam, melyek csípéseitől és az elvakarásuktól testem némely része már kezdett sebesedni. Gyönyörű kilátások ezek a jövőre!
Délután 6 órakor éles süvöltéssel jött az első gránát, lecsapott tőlünk 300 lépésnyire az úton haladó málhások közé, 1 ember és 1 ló vesztesség lett ismét. Ezután minden 10 percben jött egy gránát, de tőlünk mind balra, az út mellé a völgybe csapott le. Összepakoltunk, hogy elhagyjuk e helyet, mely már be volt lőve, de mégis ottmaradtunk. A konyhának jó helye is volt a magas úttest védelmében, mi pedig az első gránátlövés után futottunk búvóhelyre. A magas töltés alatt ugyanis egy helyen alagút volt fúrva, hol kocsival is járhattak. A töltés felettünk volt 150 centiméter vastag, melyet úgy gondoltuk, hogy a gránát sem tud beszakítani. De azért életünk egy percig sem volt biztos. A délelőtt elég csendben telt el, de délután 5–6 óra közt rendesen megkezdte az ellenség a gránátszórást, hogy telepünket belője. Egész éjjel nagy ágyúzás folyt a rajvonalban is. Fényszórók világították be az eget.
Olasz gránátok, rajtuk az űrméret jelölésével és osztrák-magyar Mannlicher puskához való töltőlécek
(Pintér Tamás szerk: Katonaőseink nyomában. Nagyváradi és székesfehérvári katonai emlékek kutatása a Doberdón című kiadványból)
Másnap, 12-én délelőtt olasz repülőgépek keringtek fejünk felett. A mi tüzérségünk – mely szétszórva a völgyben, domboldalakon elleplezve feküdt – tűz alá vette az ellenséges gépet. A srapnel lövedékek valósággal körülrajzották a repülőt, de mégis sikerült neki elmenekülni, nem találta egy lövés sem. Félórával később, éppen a raktárbódéból léptem ki, midőn srapnel robban szét a fejünk felett és a srapnel hüvelye beszakította bódénk deszkatetejét és a bent levő emberek egyikének a fején súlyos sebet ejtett. Csakhamar jött a többi srapnel lövedék is, de mi már akkor búvóhelyünkön, az alagútban voltunk.
Délután 5 órakor ismét jött az első gránátlövés. Én éppen a töltés innenső oldalán a konyhánál voltam, a gránát pedig a töltés túlsó oldalába csapott le – hol szőlő volt – egy kis gyümölcsfa tövébe, tőlem 15 lépésre. Ránk is szórta az úton keresztül a földet és kavicsot. Siettünk ismét búvóhelyünkre. Még 7–8 lövést tett az olasz, akkor beszüntette a lövöldözést. Felmentem az útra, mely vastagon volt teleszórva föld és kőtörmelékkel. A kis gyümölcsfát, gyökereit szétszaggatva, tövestől kivetette a földből. Borzasztó egy ily gránátrobbanás. Akkora gödröt vág a földbe, mint egy jó irtó ember szokott ásni egy nagy fatőnek. Este lefeküdtem a fügefa alá és bús gondolataimba elmerülve sokáig nézegettem a reflektorok fényét és hallgattam a nagy ágyúzást.
Másnap, 13-án reggel hozzáfogtunk a pakoláshoz. Itt nem maradhatunk tovább, konyhát, raktárt nem szabad kitenni ily nagy veszélynek! Felpakoltuk amennyi ló és kocsi volt, de mind nem bírta el. Zsurkával ottmaradtunk őrizni a visszamaradt holmikat. Nemsokára vissza is jött 3 kocsi, azokra mindent felpakoltunk és megindultunk észak felé. Az úton sok kocsi, málhás, autó, stb. közlekedik. Egyszerre fejünk felett repülőgép búgását hallottuk. S nyomban rá nagy robbanást tőlünk oldalt. A repülő bombát dobott le, de nem közénk, az útra esett, hanem oldalt a cserjés erdőbe tőlünk 100–120 lépésre. Sietve haladtunk tovább a völgy mentén és egy jó óra múlva egy domboldalban, akácerdő szélében ütöttük fel új tanyánkat.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Gránátlövések és az utálatos tetvek…”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész