Magyar katonák jószerével a világháború valamennyi – a Monarchia frontjain vívott – csatájában, kisebb-nagyobb arányban részt vettek. A hazai hadtörténeti munkák egyet közülük mégis előszeretettel neveznek nyomatékosan magyarnak: az 1914 decemberi limanovai csatát. (A szóban forgó galíciai kisváros neve lengyelül Limanowa, magyarul azonban szimpla vé-vel: Limanovának hívjuk.)
A szakkönyvekben általában limanowa–łapanówi csatának nevezett nagyszabású támadó hadművelet utolsó, Limanova körzetében vívott szakaszát inkább csak mi, magyarok tekintjük önálló csatának. Ezekben a harcokban viszont a magyar csapatok valóban döntő szerepet játszottak. Ráadásul – ami talán még fontosabb – a magyar katonák helytállása alapvetően hozzájárult az egész hadművelet végső sikeréhez.
Muhr halála Limanovánál
(Meissl Ágost festménye)
Abban, hogy katonaelődeink ilyen kiemelkedő szerepet játszhattak az események végső kimenetelének alakításában, az előzetes stratégiai tervezésnek vajmi kevés része volt. A hadtörténetírás az 1914. november 26-i dátumhoz köti az osztrák-magyar vezérkar akkori főnökének, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornoknak azt a sorsdöntő elhatározását, amelynek az egész nagyszabású hadművelet a létét köszönhette. Az ezen a napon született döntés jelentőségének megértéséhez figyelembe kell venni, hogy milyen súlyos helyzet alakult ki az oroszokkal szemben védekező osztrák-magyar seregtestek arcvonalain.
A háború első négy hónapjának mérlege a Monarchia hadereje számára korántsem volt kedvezőnek nevezhető. Igaz, a balkáni hadszíntéren – az augusztusi, kudarccal végződött hadjárat után – novemberre mégis csak sikerült a szerbeket meghátrálásra kényszeríteni. A déli front eseményei azonban csupán mellékes jelentőséggel bírtak: a döntő küzdelem északon, az oroszok ellen folyt. Itt kezdeti részsikerek után gyorsan kitűnt, hogy az ellenfél nemcsak jelentős számbeli fölényben van, hanem jóval korábban képes is ezt a fölényt érvényre juttatni, mint azt a Monarchia hadvezetése feltételezte Az egyre jobban kibontakozó orosz túlerő fokozatos visszavonulásra késztette a Monarchia hadseregeit: november végére a front a Kárpátoknál állt, miközben a körülzárt Przemyśl vára egyre reménytelenebb küzdelmet folytatott az ostromlókkal. 65 évvel az 1849-es invázió után újra orosz betörés fenyegette Magyarországot, a cári csapatok november 23-án átmenetileg elfoglalták Homonnát, december 1-jén Bártfát. A sorozatos vereségek ráadásul súlyos veszteségekkel párosultak.
A novemberi harcok során a Kárpátokba visszaszorult 3. hadseregünk egyre nehezebben tudta az orosz 8. hadsereg nyomását elhárítani. Az 1., 2. és 4. hadsereg részvételével a hónap közepén Krakkó körzetében indított támadás (krakkó–czenstochowai csata) mérsékelt sikerek után megrekedt. A Kárpátoknál álló 3. és a Krakkónál harcoló három hadsereg közötti mintegy 100 km-es térközben tevékenykedő Ljubićić táborszernagy seregcsoportja az orosz 3. hadsereggel szemben kénytelen volt fokozatosan visszavonulni. Az adott helyzetben Conrad célja az volt, hogy könnyítsen a Ljubićić-csoport és Boroević kárpáti 3. hadseregének a helyzetén, mégpedig oly módon, hogy egyúttal döntően átkarolja és megverje a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereg balszárnyát. Ennek érdekében ki akarta használni azt a körülményt, hogy a két orosz hadsereg (Radko Dimitriev 3. és Bruszilov 8. hadserege) is meglehetősen eltávolodott egymástól. A terv az volt, hogy az osztrák-magyar 4. hadsereg és a Ljubićić-csoport fokozatosan visszamegy Krakkóig. Ekkor a vár állandó védőseregének az arcvonalba történő bevonása lehetővé teszi mintegy három hadosztály (a XIV. hadtest két hadosztálya és a 13. Landwehr gyaloghadosztály) észrevétlen eltolását dél felé, amely erő a németektől kapott 47. tartalékhadosztállyal együtt Josef Roth altábornagy parancsnoksága alatt dél felől váratlanul megtámadja a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereget. A támadó csoportosítás jobbszárnyát báró Nagy Gyula altábornagy lovashadteste (6. lovashadosztály, 11. honvéd lovashadosztály, a lengyel légió és még néhány Landsturm) fedezi. Összességében Roth seregcsoportja mintegy 19400 puskával, a Nagy lovashadtest 3200 lovassal és 1200 puskával rendelkezett. Szerepet kapott az akcióban Boroević 3. hadserege is: meg kellett akadályoznia, hogy a szembenálló orosz 8. hadsereg Radko Dimitrijev segítségére csapatokat tolhasson el nyugati irányban. Mint látni fogjuk, ennek a feladatának a kárpáti hadseregünk csak jelentős késéssel tudott eleget tenni, ami azután nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egész hadművelet sorsa egy ideig valósággal borotvaélen táncoljon.
A krakkói csata
(Doromby József – Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)
Ez volt tehát a terv, ám a valóságban nem egészen ennek megfelelően alakultak a dolgok. Conrad ugyanis nem tudhatta, hogy Ivanov tábornok, az orosz Délnyugati front parancsnoka már 5 nappal az osztrák-magyar vezérkari főnök nevezetes elhatározása előtt, november 21-én utasította Bruszilov 8. hadseregét, hogy a kárpáti hágókat csak biztosító osztagokkal tartsa, főerejét pedig helyezze készenlétbe egy Krakkó irányában történő esetleges támadáshoz. Így azután Roth altábornagy seregcsoportja, mikor a haditervnek megfelelően december 3-án Łapanów–Bochnia irányában indított erőteljes támadásával megkísérelte átkarolni az orosz 3. hadsereg jobbszárnyát, felkészült ellenséggel találta magát szemközt. Az oroszok rendkívül szívósan védekeztek, és jelentős erősítéseket dobtak át a Visztula északi partjáról. Ráadásul aggasztó hírek érkeztek arról, hogy az orosz VIII. hadtestet (Bruszilov 8. hadseregéből) Neusandez irányába tolták el. A nevezett Dunajec parti település elvesztése azzal a veszéllyel járt, hogy az oroszok előbb karolják át az osztrák-magyar jobbszárnyat, amely így „átkarolóból átkarolttá” válhatott. A későbbi súlyos bonyodalmak Limanovánál megelőzhetőek lettek volna Neusandez birtokba vételével, ám sem a hadsereg-főparancsnokság, sem a 4. hadsereg parancsnoksága, sem pedig Roth altábornagy nem ismerte fel a fenyegető veszélyt. A jobbszárny biztosítására elegendőnek vélték Nagy Gyula altábornagy lovashadtestét, ám az nem volt képes az előrenyomuló orosz túlerő feltartóztatására, ezért december 7-én a Limanovától keletre fekvő Jabloniec gerincre vonult vissza.
Conrad von Hötzendorf, Svetozar Boroevic és Szurmay Sándor
Miközben tehát Roth mániákusan erőltette a csak igen lassan tért nyerő támadását Bochnia felé (csoportja a sorozatosan bevetett erősítéseknek köszönhetően csakhamar 9 hadosztály erejű lett), a helyzet a másik szárnyon lassanként válságosra fordult. Nyilvánvalóvá vált, hogy Boroević nem tudta megakadályozni az orosz csapateltolásokat, holott megfelelő aktivitásával azonnal nehéz helyzetbe hozhatta volna az e lehetőség miatt igencsak ideges Bruszilovot. Tény, hogy 3. hadseregünk csapatai a megelőző harcok folyamán igen súlyos veszteségeket szenvedtek, ráadásul a cseh nemzetiségű alakulatok megbízhatóságával szemben itt is alapos kételyek merülhettek fel. Mindenestre Boroević csak december 8-án tudta nyugatnak indítani Szurmay Sándor altábornagy hadtestét (38. honvéd gyaloghadosztály, Kornháber kombinált honvéd gyaloghadosztály), amely, ha késve is, de magára tudta vonni az orosz VIII. hadtest részeit valamint a szintén nyugatra tartó XXIV. hadtestet. A Limanova előtti dombokat védelmező magyar huszárok helyzetén azonban legfeljebb közvetve könnyíthettek.
Az ellenfelek helyzete a limanova–lapanovi csatában
(Pilch Jenő: A világháború története című kötetből)
Kikből is állt Limanova védőserege ekkoriban? A város védelmét a megerősített 10. lovashadosztály látta el, gróf Herberstein tábornok parancsnoksága alatt. Ez a tulajdonképpeni 10. lovashadosztály csapatain (9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezred valamint a 4. lovas tüzérosztály) kívül más seregtestektől beosztott csapategységeket (így két századot a 3. honvéd huszárezredtől, a 20. honvéd gyalogezred 8. századát, egy zászlóaljat az 59. gyalogezredtől stb.) jelentett. Minthogy a közeledő 15. orosz hadosztály (a VIII. hadtestből) Neusandez felől a limanova–kaninai műút mentén volt várható, a védők állásai délkeletről és keletről félkörívben fogták körbe a várost. Különösen az említett műút mentén elhelyezkedő Jabloniec magaslatát valamint a várostól délre fekvő Golcóv magaslat (756 ⊕) kapott fontos szerepet. Az utóbbi azért, mert a várost délről övező vízválasztó magaslatsor kiemelkedő pontja volt, amelynek megszerzése mind a védők, mind a támadók számára elengedhetetlen fontossággal bírt. December 9-én a Jabloniec ellen támadó orosz hadosztály balszárnya a Bernolák százados parancsnoksága alatt álló védőktől (13. huszárezred 2. százada, 9. huszárezred ½ géppuskásosztaga és még vagy 100 főnyi osztrák landwehres) elragadta és nem is adta ki a kezéből egészen a csata eldőltéig, december 11-éig.
Időközben úgy látszik hadvezetésünk kezdett ráébredni, hogy Limanovánál a helyzet tényleg komolyra fordult. Ezt jelzi, hogy a december 8-ától erősítésként beérkezett kassai 39. honvéd gyaloghadosztályt livnói Hadfy Imre altábornagy parancsnoksága alatt is ide irányította. Ennek megfelelően megváltoztak a parancsnoklási viszonyok: Roth altábornagy seregcsoportjának jobbfelét Arz Artúr altábornagyra, a VI. hadtest parancsnokára bízta, a Limanova közvetlen védelmét ellátó csapatokból pedig létrehozta az Arznak alárendelt Hadfy-csoportot. Ez lényegében a 10. lovashadosztály huszárezredeit valamint a 39. honvéd gyaloghadosztály ezredeit foglalta magába.
Josef Roth, livnói Hadfy Imre és Arz Artúr altábornagyok
December 10-ére a csata helyzete a mi szempontunkból határozottan válságosra fordult. Az arcvonal balszárnyán az eddig védekező oroszok hatalmas erejű ellentámadással visszavetette az ottani három hadosztályunkat. A középen álló német hadosztály is valamelyest tért vesztett. A jobbszárnyon pedig, ahol zömmel a magyar csapatok álltak, az orosz támadások ugyan egyelőre nem tudtak áttörni, ám félő volt, hogy ha az ellenséges tüzérség módszeresen kezd hozzá a védők megdolgozásához, akkor a további kitartás lehetetlenné válik. Keletről ugyanakkor a gyors ütemben közeledő Szurmay-hadtest előrenyomulását az oroszok időlegesen lefékezték, 3. hadseregünk észak felé kibontakozó támadása ugyanakkor még nem éreztette jótékony hatását a Limanovát védelmezők helyzetében.
A Jabloniecen harcoló huszárjaink helytállása már eddig is emberfeletti volt. Tudvalévő, hogy felszerelésük egyáltalán nem volt alkalmas a gyalogsági harcra: nem rendelkeztek sem szuronnyal, sem gyalogsági ásóval, kardjaikat pedig az ütközet kezdetén a lovakkal együtt hátrahagyták. Így a kialakuló közelharcban jelentős hátrányba kerültek a támadó oroszokkal szemben. Mit tehettek? Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Puskaaggyal, puskaszíjjal, csizmájuk sarkantyús felével, vagy akár puszta kézzel küzdöttek. (Jellemző, hogy a lovassági felszerelést majd csak ez után – jórészt a limanovai tapasztalatokat felhasználva – egészítik ki a nagyon is hiányzó eszközökkel.) Közelharcra pedig igen gyakran került a sor, ugyanis megfelelő tűzerejű és számú géppuska híján a több hullámban rohamozó orosz támadók mind gyakrabban érték el a mieink állásait, s akkor már tényleg nem maradt más, mint a visszavonulás, vagy – a közelharc életre-halálra. Feltűnően sok tisztünk esett a küzdelem áldozatául, ami annak volt köszönhető, hogy legtöbbször személyes bátorságukkal, példaadásukkal lelkesítették katonáikat, miközben gyakran sodorták magukat életveszélybe. A soproni Nádasdy-huszárok legendás parancsnoka, Muhr Othmár ezredes is így kapott halálos sebet. Ez azonban már 11-én történt, a limanovai csata legvéresebb s egyben sorsdöntő napján.
Az első védőszakasz helyzete
(Péterfalvi Molnár Dezső: Limanova, magyar győzelem című kötetből)
Muhr Othmár ezredes
Ezen a napon az oroszok kora hajnaltól kezdve hatalmas tömegtámadásokat indítottak a Jabloniecen lévő védőszakasz ellen. Nyilvánvalónak látszott, hogy döntésre akarják vinni a dolgot. Ugyanakkor a másik oldalon is döntő elhatározásra jutottak. Arz altábornagy elhatározta, hogy a beérkezett erősítéseket ellentámadásra használja fel: a Hadfy-hadosztály egyik dandárát (78.) a védők segítségére küldi, a másikkal (77.) viszont megpróbálja átkarolni a Limanovát támadó orosz 15. hadosztályt. Az osztrák-magyar parancsnokok nem tudhattak arról, hogy Bruszilov tábornok már 10-én elrendelte VIII. hadtestének a visszavonulást, mivel erre késztette a Boroević-hadsereg támadása. Igaz a VIII. hadtest ezt a parancsot csupán másnap kapta kézhez, ezért 15. hadosztálya 11-én délelőtt még erőteljes rohamokat indított Limanova elfoglalására. Dél körül azonban a Jabloniec elcsigázott védői azt tapasztalhatták, hogy az ellenséges támadások abbamaradnak. Ugyanakkor 77. dandárunk átkaroló támadása a Golcóvnál teljes sikerre vezetett és nagyban hozzájárult az orosz 15. hadosztály visszavonulásának meggyorsításához, jóllehet a magaslat elfoglalására csak másnap (miután azt az ellenség az éjszaka folyamán kiürítette) kerülhetett sor.
Az oroszok visszavonulásával a csata természetesen eldőlt, éspedig a Monarchia javára. El kell ismerni, hogy a számunkra kedvező végeredményhez az oroszok komoly stratégiai hibái is kellettek. Nem véletlen, hogy Limanova után Bruszilov tábornok mind a VIII. hadtest parancsnokát, Orlov altábornagyot, mind a 15. hadosztályt irányító Bielkowicz tábornokot felmentette. Ezek a hibák mindazonáltal lehetővé tették, hogy védőink emberfeletti teljesítménye végül is nem értelmetlen véráldozattá, hanem a kivívott siker legfontosabb feltételévé válhatott. Ezzel együtt nem lehet szó nélkül elmenni a saját felsőbb parancsnokságok mulasztásai mellett sem: nemcsak hogy sokáig nem adtak hitelt a Neusandez felől fenyegető veszélyre figyelmeztető jelentéseknek, de nem is tettek meg mindent a valódi helyzet tisztázására. A hírek közül csak azokat vették figyelembe, amelyek összhangban voltak saját feltevéseikkel. Ezzel rendkívül súlyos helyzetbe sodorták az egész hadművelet sikerét és felesleges véráldozatra kényszerítették saját csapataikat, mindenekelőtt a magyar alakulatokat. Ezért – bár a limanovai győzelem kivívását érthető módon a parancsnokok Conradtól lefelé rendre maguknak tulajdonították – a sikerért igazi elismerés az ott küzdő magyar katonákat illeti meg.