Vajon a XX. században egy vagy két világháborúról beszélhetünk? Az alábbiakban dr. Ravasz István alezredes, hadtörténész-muzeológus írásának közreadásával „kitekintünk a Nagy Háború lövészárkaiból”, és szélesebb összefüggésekbe próbáljuk helyezni az 1914–1918 között zajlott világméretű összecsapást. Reményeink szerint alkotó, elemző vitát is generálunk vele.

 

A XIX–XX. század fordulóján a világpolitikai helyzetet már a nagyhatalmak egymásnak feszülése határozta meg, bár a felszínen még tartott a „boldog békeidőknek” nevezett korszak. A szarajevói merénylet nyomán, 1914 júliusában mindenki háborút akart. A németek úgy vélték, nyugati és keleti ellenfeleik még nem készültek fel a világméretű mérkőzésre, s arra időt nem szabad hagyni nekik. Az angolok és a franciák Németországnak nem akartak több időt hagyni a háborús készülődésre, ráadásul a franciákat fűtötte az 1870–1871-es porosz–francia háborúban elszenvedett vereség miatti revans, továbbá a „gloire” és a „grandeur” visszaszerzésének vágya is. A cári udvarban úgy gondolták, itt az idő északi-tengeri, balkáni és kis-ázsiai törekvéseik valóra váltására, a nyugati nagyhatalmak háborújának „mellékvizein” szétzúzhatják a török, s térdre kényszeríthetik az osztrák–magyar birodalmat. E „tortán” csupán habot jelentett a szerb, a román és az olasz nemzeti törekvések egyre erősebb és agresszívabb jelentkezése.

Háborút akartak Bécsben is: eljött az utolsó alkalom a Jó Öreg Monarchia számára, hogy a szomszédos kis országok számára bebizonyítsa nagyhatalmi „érinthetetlenségét”. Így vélekedett az agg uralkodó és környezete, a közös külügyminiszter, a császári és királyi vezérkar főnöke, az osztrák miniszterelnök, s a közös pénzügyminiszter. A cselekvő német támogatás volt az egyedüli feltétel, s miután az erre irányuló biztosíték is megérkezett, az uralkodó beleegyezésével mozgásba lendülhetett a háborús gépezet. Egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf adott hangot fenntartásainak, azt az álláspontot képviselve, hogy a Monarchia számára a válság politikai megoldása a legelőnyösebb.

„Vezérek” az első világháborúból „Vezérek” az első világháborúból
(Udovecz György gyűjteményéből)

„Vezérek” a második világháborúból „Vezérek” a második világháborúból
(Udovecz György gyűjteményéből)

A Monarchia 1914-ben Szerbiának küldött hadüzenete kiváltotta a koalíciós mechanizmusok működését. Kitört a világháború, amely lezárta az addigi, az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa vitathatatlan elsőségén alapuló világrendet, s 1945 után minden szempontból új, két – összesen három kontinensen terpeszkedő – szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett. A világháború, amely ebben az értelmezésben a régi, valahol a virágzó középkorban és a kora újkorban kialakulni kezdett világrend helyett az új bölcsője volt. A világháború, amely ebben a megközelítésben egy világháború volt, két fegyveres szakasszal (1914–1918 és 1939–1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első szakasz „újrajátszása” történt – brutálisabb formában és eszközökkel, s új, ám valahol a XIX. században gyökerező ideológiák hátterével, de alapvetően ugyanazon folyamatok eredőjeként.

Gyalogság menetben az első világháború idején Gyalogság menetben az első világháború idején
(Forrás: A Nagy Háború II. kötet, Atheneum, 1916)

Gyalogság menetben a második világháború idején Gyalogság menetben a második világháború idején
(Neu Sándor alezredes hagyatékából)

A köztes szakasz fegyverszünetnek minősítése azért is indokolt, mivel a Versailles-környéki békék szakítottak az évezredes béke-kultúrával. A különféle háborúkat lezáró békék – a szó etimológiailag szoros értelmezésében – egészen a XIX. század végéig arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. Jó példája ennek a napóleoni világháborút lezáró 1815. évi bécsi békerendszer, amely Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s alkalmas volt a világméretű béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban ez a békekötési kultúra átadta helyét a diktátumoknak, amelyek a legyőzöttek megbüntetésére törekedtek. Ez pedig egyenesen vezetett el a revans igényéhez, s a húszéves köztes periódus éppen az újra-felkészüléshez kellett. A békéltetés helyett büntetés kategóriája egyaránt érvényes az 1919–1922 közötti versailles-i–washingtoni békerendszerre és az 1947. február 10-i párizsi békére. Mindkettő – az eddigi hivatalos értelmezésben – lezárt egy-egy világháborút. Csakhogy az előbbi valóban lezárta-e a világháborút? Ellentmondani látszik ennek az, hogy negyed század múltán újabb békerendszer megalkotására volt szükség, egy újabb világháború lezárására. De nevezhető-e ez újabb világháborúnak vagy inkább a negyed századdal korábbi újjáéledésének?

A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914–1918 közötti első világháborút és az 1939–1945 közötti második világháborút. Az első kitörése egyértelmű, az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően a konfliktus napok alatt világméretűvé szélesedett. Befejezése vitatott, az 1918 őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németország oldaláról november 11.) követően egy fő- és egy mellékhadszíntéren (Oroszország a Baltikummal és a Közel-Kelet) tovább tartottak a harccselekmények. Sőt, ha ide számítjuk a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. évi honvédő harcait is, akkor a Kárpát-medencében sem ért véget a háború 1918 végén.

Kerékpáros alakulat katonái az első világháborúban Kerékpáros alakulat katonái az első világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

Kerékpáros alakulat katonái a második világháborúban Kerékpáros alakulat katonái a második világháborúban
(Babucs Zoltán gyűjteményéből)

A hagyományos értelmezésű első világháborúban a Központi Hatalmak (Mittelmächte) álltak szemben az Antant-hatalmakkal. A korabeli magyar szóhasználatban Középponti Hatalmak kategória nem volt hivatalos megnevezés, de az Antant ellenfeleit összefoglaló néven, földrajzi elhelyezkedésük alapján mindkét hatalmi tömb országaiban és a semleges államokban így nevezték. A Balkánon terjeszkedni kívánó Oroszország elleni érdekszövetségből fejlődött ki. A cári birodalom Ázsiában fegyverrel érvényesítette akaratát, nyugati határain (úgy-ahogy) alkalmazkodott az erőegyensúly szabályaihoz, de balkáni befolyását a XIX. században több alkalommal erővel kísérelte meg kiterjeszteni. Törekvéseit (is) ellensúlyozta az 1878-as berlini kongresszus, az 1879. október 7-i német–osztrák–magyar Kettősszövetség, s az Olaszország csatlakozásával 1882. május 20-án parafált Hármasszövetség. A Központi Hatalmakat a világháború első szakaszában négy állam alkotta. A Kettősszövetséget alkotó Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához csatlakozott Törökország és Bulgária. Olaszország a háború kitörésekor kinyilvánított fegyveres semlegessége okán már nem tartozott a háborúba lépő koalícióhoz.

Harcárok az első világháborúban Harcárok az első világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

Harcárok a második világháborúban Harcárok a második világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

Az 1898. november 9-én meghirdetett aktív német keleti politikát mint a Tengerszorosokra (Boszporusz, Dardanellák) irányuló orosz, illetve a Földközi-tengeri terjeszkedést célzó olasz törekvések lehetséges ellensúlyát a török Porta elfogadta. 1909. február 6-án az isztambuli szerződésben elismerte Bosznia–Hercegovina annexióját, a Monarchia pedig lemondott a Novibazar szandzsákról. Az 1911–1912-es olasz–török és az 1912–1913-as Balkán-háborúkban Németország és a Monarchia hallgatólagosan az Oszmán Birodalmat támogatta, mivel távlatilag arra tudott csak támaszkodni a Földközi-tenger keleti medencéjében a Hármasszövetségről egyre inkább leváló Olaszországgal és a mind agresszívabb aktivitással fellépő Oroszországgal szemben. 1914. augusztus 2-án ez utóbbi ellen irányuló német–török titkos kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá. Másnap a Porta semlegességi nyilatkozatot tett, ám egyidejűleg elrendelte a mozgósítást. Október 28-án éjszaka az orosz hadiflotta megkísérelte a Boszporusz elaknásítását. A török hajóhad üldözőbe vette, s 29-én bombázta hadikikötőit. Október 29-én Oroszország, november 2-án Franciaország, 5-én Nagy-Britannia hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Az a hadüzeneteket november 12-én viszonozta. December 17-én brit ösztönzésre Egyiptom üzent hadat a Portának, 1915. augusztus 20-án az Antant oldalára átálló Olaszország.

Megfigyelő az első világháborúban Megfigyelő az első világháborúban
(Forrás: A mi hőseink. Szerk.: Veltzé Alajos, Franklin Társulat, Budapest, 1916)

Megfigyelő a második világháborúban Megfigyelő a második világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

A Bolgár Cárság az 1912. október 9-én kitört első Balkán-háborúban még szomszédaival együtt harcolt a Török Birodalom ellen. A december 3-i fegyverszünetet követően, noha a március 13-i szerb–bolgár szövetségi szerződés azt Bulgáriának ígérte, Macedónia egy részét szerb és görög csapatok szállták meg. 1913. június 29-én Macedónia teljes felosztásáért a két ország megtámadta Bulgáriát. Románia azonnal, Törökország később csatlakozott a támadáshoz. Az így kirobbant második Balkán-háborút lezáró augusztus 10-i bukaresti békében Bulgáriának le kellett mondania Macedóniáról Szerbia és Görögország, Égei-tengeri kijáratáról Görögország, Dél-Dobrudzsáról Románia javára. A Romániával és Szerbiával szembekerült Bulgária természetes szövetségesként adódott az Osztrák–Magyar Monarchiának és azon keresztül Németországnak. A két központi nagyhatalom ezért nyomást gyakorolt a Portával való kiegyezés érdekében Bulgáriára, amely a bukaresti békében Drinápoly (Edirne) körzetét visszaadta Törökországnak. 1915. szeptember 6-án a Monarchia és Bulgária képviselői Szerbia ellen irányuló katonai egyezményt írtak alá, amely Bulgáriának ígérte Dél-Dobrudzsát és Macedóniát. Október 14-én Bulgária hadat üzent Szerbiának. 1916. július 29-én német–osztrák–magyar–bolgár katonai megállapodást kötöttek Románia ellenében. Miután augusztus 27-én Románia megtámadta a Monarchiát, szeptember 1-jén a bolgár cár hadat üzent a román királynak.

Huszárjárőr az első világháborúban Huszárjárőr az első világháborúban
(Forrás: Gartenlaube című német magazin 1916/25. szám)

Huszárjárőr a második világháborúban Huszárjárőr a második világháborúban
(Hídvégi Lajos gyűjteményéből)

Politikai értelemben a Központi Hatalmak legerősebb tagja kezdettől Németország volt. Fölénye érvényesült a Monarchiával szemben is, s ez a háború folyamán csak fokozódott, különösen I. Ferenc József halála után. A „harmadik helyet” Törökország foglalta el, s nála is gyengébb pozíciói voltak Bulgáriának. A német hadsereg katonailag is a koalíció legerősebb alkotója volt, s (a birodalom messze legerősebb gazdasági erejénél fogva) a háború utolsó évéig folyamatosan erősödött. A Monarchia fegyveres ereje e sorban is a második helyen állt. A török és a bolgár haderő felváltva foglalta el a két utolsó pozíciót. A Központi Hatalmak tagjait összekötő szövetségi szerződésekben nem intézkedtek az együttműködés konkrét kérdéseire a hadműveleti területen. Ez a gyakorlatban a két alapvető állam között a keleti, a balkáni és az olasz hadszíntéren közel paritásosan (kis mértékben a németek javára) valósult meg, osztrák–magyar és német parancsnokságokat, seregtesteket és csapattesteket kölcsönösen utaltak egymás alárendeltségébe. A török és a bolgár vezetési szerveket és alakulatokat általában igyekeztek betagolni német parancsnokságok alá. Az a fajta, alegység-szintre lemenő betagolás azonban, ami a 1944–1945-ben a Tengely-csapatokat jellemezte, még 1918-ban sem valósult meg. A nyugati hadszíntéren egyértelműen német vezetés érvényesült, az ott harcoló osztrák–magyar kontingensek csupán német kötelékbe sorolt jelképes erőt képviseltek.

30 és feles mozsár az első világháborúból 30 és feles mozsár az első világháborúból
(Forrás: A mi hőseink. Szerk.: Veltzé Alajos, Franklin Társulat, Budapest, 1916)

30 és feles mozsár a második világháborúból 30 és feles mozsár a második világháborúból
(Forrás: Erdélyünk és Honvédségünk. Szerk.: Béry László – Rózsás József. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja, Budapest, 1941)

A Központi Hatalmak széthullása a béketapogatódzásokkal megkezdődött. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 nyarára láthatóvá váló kimerülése felgyorsította a folyamatot. Robbanásszerűvé akkor vált, amikor Bulgária szeptember 25-én békét kért az Antanttól, majd 29-én aláírta a fegyverszünetet, s akkor fejeződött be, amikor a Monarchia november 3-án aláírta a padovai fegyverszünetet. Ez időre az Oszmán Birodalom már a felbomlás állapotában volt. A magára maradt és belülről forradalom által marcangolt Németország november 11-én maga is fegyverszünetre kényszerült.

Tekintettel a német–francia kontinentális és gyarmati, illetve az angol–orosz gyarmati ellentétekre, az Antant kialakulása nem volt ennyire egyértelmű. 1898–1901 között Nagy-Britannia konfliktusba keveredett Oroszországgal ázsiai, Franciaországgal afrikai érdekei miatt. Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszter és Robert Arthur Salisbury miniszterelnök (egyben külügyminiszter) a hagyományos brit elszigeteltségi politika (splendid isolation) ellenére német–angol szövetségre tett javaslatot. A megegyezés a német kormány téves helyzetértékelésén hiúsult meg: a francia–orosz közeledésben túlértékelte Nagy-Britannia kényszerhelyzetét, és mindent vagy semmit alapon követelt engedményeket. Chamberlain (1902-től külügyminiszter) és francia kollegája, Theophile Delcassé ennek hatására lezárta a gyarmati vitát: Egyiptom brit, Marokkó (a spanyol területeket kivéve) francia érdekszférába került. 1904. április 8-án írták alá a kétoldalú megállapodást, amelyben „szívélyes egyetértésben” (entente cordiale) ismerték el egymás gyarmati érdekeit. Az Antant alapjává váló egyezmény az 1907. május 16-i brit–orosz kiegyezéssel gyakorlatilag háromhatalmivá vált. Mivel közben a gyarmatok és a belga semlegesség kapcsán kialakult német–angol ellentét erősödött, a XX. század első évtizedének közepére kialakult a két alapvető európai politikai és katonai tömb. A részmegegyezésekből a vezérkarok tárgyalásai nyomán szövetségi viszony alakult ki. Az 1906. április 7-i algecirasi egyezményt követően a brit és a francia vezérkar megkezdte Németország elleni felvonulási terveinek összehangolását. 1907. augusztus 31-én brit–orosz megállapodást írtak alá a befolyási övezetek elhatárolásáról Ázsiában, amit Franciaország elfogadott. Oroszország balkáni törekvéseit az 1908. július 19-i titkos angol–orosz revali egyezmény biztosította.

Trén az első világháborúból Trén az első világháborúból
(Udovecz György gyűjteményéből)

Trén a második világháborúból Trén a második világháborúból
(Neu Sándor alezredes hagyatékából)

1914. augusztus 23-án Japán, szemet vetve az ázsiai német birtokokra, az Antanthoz csatlakozott. Olaszország az 1902. november 1-jei Barrére–Prinetti egyezménnyel megkezdte az eltávolodást a Hármasszövetségtől. Az 1915. április 26-i titkos londoni szerződéssel, amelyben jelentős területeket ígértek neki az Osztrák–Magyar Monarchia rovására, az Antant magához kötötte Itáliát, amely az 1918–1920-as párizsi békekonferencián már Nagy-Britannia és Franciaország mellett az Antant egyenrangú tagjaként szerepelt. 1916. augusztus 17-én az Antant vezetői a titkos bukaresti egyezményben két és félszeres területi gyarapodást ígértek Romániának, ha belép a háborúba szövetségese, a Központi Hatalmak ellen, s nem köt különbékét; a csatolt katonai konvenció pedig orosz–francia katonai segítséget ígért a román hadseregnek. Ezzel Romániát is a koalícióhoz kötötték, ám az egyfelől külön utakat kereső politikája, másfelől a háborús vereségét követő 1918. május 8-i bukaresti béke miatt nem válhatott egyenrangú taggá. Az USA nem csatlakozott az Antanthoz, csupán társult azzal, innen ered a Szövetkezett és Társult Hatalmak elnevezés.

Oroszország az 1917. februári forradalom után még a szövetségi rendszer tagja maradt. Az Ideiglenes Kormány külügyminisztere, Pavel Miljukov május 1-jén jegyzékben biztosította Oroszország szándékáról a háború folytatását illetően az angol és a francia kormányt. Az orosz hadsereg azonban 1917 második felében vereséget szenvedett és széthullott, a keleti nagyhatalom pedig a bolsevik hatalomátvétel után kivált a háborúból és a koalícióból. 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban Szovjet-Oroszország békét kötött a Központi Hatalmakkal, s mivel a különbéke tilalmát az Antant kodifikálta, képviselői nem jutottak el a békekonferenciára.

Tábor az első világháború idején Tábor az első világháború idején
(Udovecz György gyűjteményéből)

Tábor a második világháború idején Tábor a második világháború idején
(Udovecz György gyűjteményéből)

Az Antant 1918 végén a nyugati és a délnyugati (olasz) fronton aratott győzelmével a világháború első fegyveres szakasza formailag véget ért, ám a harcok csak e két hadszíntéren fejeződtek be, keleten, a Közel-Keleten és a Kárpát-medencében folytatódtak. Közel egy évszázad távlatából kimondhatjuk: a háború mégsem ért véget. Erre vonatkozóan kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919 júniusában, a Németországnak szánt versailles-i béke szövegét látva felkiáltott: „Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!” Edward Rýdz-Smygly tábornagy, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, szintén felkiáltott: „Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot…” Stromfeld Aurél, a magyar Vörös Hadsereg volt vezérkarfőnöke 1920 nyarán a börtönben „Az orosz Vörös Hadsereg és a magyar helyzet” című írásában nevezte a Nagy Háborút először első világháborúnak, mondván, hogy annak lezárásából következően „szerintem legalább egy második előtt állunk.” Irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill, a Brit Birodalom legendás miniszterelnöke is az egy világháború tételét fejtegette, s a 2000–2003 között Moszkvában megjelent négykötetes „A XX. század világháborúi” is az egy világháború-koncepció jegyében született.

Ezt a koncepciót erősítik az 1918-ban győztesnek nevezett hatalmak egyes vezető politikusainak megnyilatkozásai az első világháborút követő – vagy inkább a XX. századi világháború két fegyveres szakasza közötti – időszakból. Terjedelmi okból csupán kettőt idézünk. Arthur Neville Chamberlain, az 1938-as müncheni egyezményt a béke megvédésének – igaz: hiú – reményében aláíró brit miniszterelnök szerint „A trianoni szerződés eredménye Európában nem a béke, hanem az új háborútól való félelem.” Az ugyancsak a brit miniszterelnöki bársonyszéket elfoglaló Stanley Baldwin ezen is túlment, amikor kijelentette, hogy „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg.”

Ebédosztás az első világháborúban Ebédosztás az első világháborúban
(Forrás: A mi hőseink. Szerk.: Veltzé Alajos, Franklin Társulat, Budapest, 1916)

Ebédosztás a második világháborúban Ebédosztás a második világháborúban
(Nyári Ferenc József gyűjteményéből)

A világháború fogalmát sokáig nem definiálták. Az első részletes definíció hazánkban csak 1996-ban született meg (a „Magyarország a második világháborúban” című lexikonban). A fogalom meghatározásánál a szerzői kollektíva a „felénél több” elvéből indult ki. Eszerint akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok szuverén országainak felét.

A világtörténelem során az emberiség érintett része világháborúnak érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek egy adott kultúrkör egészére vagy nagy részére kiterjedtek, de ezen fogalom alapján nem minősíthetők világháborúnak. Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (Kr. e. 332–323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúra háborúk (1073–1177), a keresztes háborúk (1096–1291), a két százéves háború (1066–1204 és 1337–1453), a tizenötéves háború (1591/1593–1606), illetve a harmincéves háború (1618–1648). A történettudomány később bizonyára alkalmas összefoglaló fogalmat alkot megjelölésükre.

A fenti definíció szerint világháborúnak minősíthető viszont a hétéves háború (1756–1765) és a napóleoni háborúk (1791–1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, s az előbbi már kiterjedt az amerikai kontinensre és Ázsiára, az utóbbi pedig még Afrikára is. Az óceánok mindkettő idején hadszíntérré váltak. Az első értelmezése inkább vitatható, a másodiké is, de kevésbé.

Sebesültszállító az első világháborúban Sebesültszállító az első világháborúban
(Neszményi György gyűjteményéből)

Sebesültszállító a második világháborúban Sebesültszállító a második világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

Az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban (háború-fegyverszünet-háború) 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat ebben az értelemben pedig egy világháborúnak minősíthető. A XX. századi világháborúban (akár másodiknak tekintjük, akár harmadiknak, attól függően, hogy a hétéves háborút besoroljuk vagy sem a világháborúk közé) a két fegyveres szakasz megnevezésére – a hagyományos I. és II. világháború helyett – olyan terminus technicusok adódnak, amelyeket a kortársak használtak első ízben: Nagy Háború (1914–1918), illetve Totális Háború (1939–1945). S ez a XX. századi világháború pedig – felfogásomban – átvezetett az európai középkorból az európai újkorba.

A történeti szakirodalomban második világháborúként elterjedt eseménysor, a Totális Háború (nagy kezdőbetűkkel, megkülönböztetésül az általános értelemben leírt, például göbbelsi totális háborútól; miként nagy kezdőbetűkkel írták le a kortársak és írja le a nemzetközi történeti szakirodalom az 1914–1918-as világháborús szakaszt is Nagy Háborúként, megkülönböztetésül a jelzős szerkezetként több kor több háborújára is alkalmazható nagy háborútól) 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a német csapatok átlépték Lengyelország határát. Ez azonban még csupán korlátozott helyi háború volt, noha megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, s szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Ugyancsak helyi háborúnak minősíthető a Szovjetunió Finnország elleni támadása 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretűvé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. Kontinentális maradt akkor is, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretűvé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és az amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniumokkal.

Kórházvonat az első világháborúban Kórházvonat az első világháborúban
(Forrás: Marko Simić: Po sledeh Soške fronte. Xaložba Mladinska Knija, Lljubljana, 1998)

Kórházvonat a második világháborúban Kórházvonat a második világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

A XX. századi világháborút újrakezdő, de azt sokkal drasztikusabb formában, s ideológiai alapon (is) megvívó Németország, Olaszország és Japán vette át az egykori Központi Hatalmak szerepét. Ennek alapján német–olasz–japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – legalábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Nem véletlenül, hiszen mind az 1914–1918, mind az 1939–1945 közötti világháborús szakaszban a Német Birodalom dominanciája Európa mellette álló vagy általa birtokolt felében – a háborúvesztést közvetlenül megelőző időszakot nem számítva – fokozatosan növekedett.

Külön érdekes Olaszország és Japán szerepe a XX. századi világháború harmadik szakaszának előkészítésében és folyamatában, hiszen az első szakaszt mindketten mint győztesek fejezték be. Olaszország elégedetlen volt az 1918–1920 között kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből Benito Mussolini fasiszta mozgalma tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így fokozatosan és törvényszerűen átkerült a revíziót hirdető vesztesek oldalára. Japánt a Csendes-óceáni térségre vonatkozó hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években ugyancsak benyomuló Amerikai Egyesült Államokkal, az pedig az 1918–1922-es ellentétek dacára is Nagy-Britannia és Franciaország szövetségesének számított. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.

Tábori posta az első világháborúban Tábori posta az első világháborúban
(Udovecz György gyűjteményéből)

Tábori posta a második világháborúban Tábori posta a második világháborúban
(Forrás: Erdélyünk és Honvédségünk. Szerk.: Béry László – Rózsás József. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja, Budapest, 1941)

A hagyományos értelmű második világháborúban, vagyis – felfogásunkban – a XX. századi világháború harmadik szakaszában a német szövetségi rendszer a Tengelyhatalmak és az oldalukon állt államok viszonyrendszereként definiálható. Nemzetközi jogi alapjai az 1936. november 25-i német–japán Antikomintern Paktum, az 1940. szeptember 27-i német–olasz–japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a Tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak.

Magyarország az Antikomintern Paktumhoz és a Háromhatalmi Egyezményhez egyaránt elsőként csatlakozott. A magyar politikai vezetés reménye szerint, ha a Tengelyhatalmak után elsőként léphet az aláírók sorába, akkor a „primus inter pares” (első az egyenlők között) elve alapján különleges helyet foglalhat el a szövetségi rendszerben. Azt a helyet szerette volna elfoglalni Németország (és most Olaszország) mögött, amelyet annak idején Ausztria–Magyarország töltött be a Német Császárság mögött. Más kérdés, hogy e törekvése mennyiben nevezhető eredményesnek.

Tábori mise az első világháború idején Tábori mise az első világháború idején
(Forrás: Gartenlaube című német magazin 1916/25. szám)

Tábori mise a második világháború idején Tábori mise a második világháború idején
(Dr. Varga József ny. ezredes gyűjteményéből)

A német szövetségi rendszerhez tartozó államok három csoportra oszthatók. Hogy ez mit jelentett, kövessük Magyarország példáján. 1944 elejéig a Magyar Királyság azon államok csoportjába tartozott, amelyek Németország különböző mértékben alárendelt, ám egyértelműen szuverén szövetségesei voltak, s amelyek önként csatlakoztak a közép-európai nagyhatalomhoz. E csoportba sorolható még Finnország, Románia és Bulgária. Magyarország kezdetben, az 1920-as évek közepétől a vesztesek oldalára átsodródó Olaszország szövetségese volt. Az 1930-as évek második felétől – törekedve Itália „atyai” barátságának fenntartására – fokozatosan közeledett Németországhoz. 1943-ra végérvényesen ahhoz csatlakozott, (alárendelt) szövetségesként, de nem csatlósként. A magyar csapatokat is önként, nem német kényszer hatására küldték a frontra 1941-ben. S legyünk tárgyilagosak: Hitler és a német vezetés nagyobb részének szemében Magyarország nem tudott Románia elé kerülni, legalábbis annak 1944. augusztus 23-i átállásáig.

Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarország átkerült azon országok csoportjába, amelyekben ún. ellenőrzéses uralom (Kontrollherrschaft) érvényesült. Ezek formailag még önállóak voltak, ám a német haderő és rendészeti szervek jelenléte, tevékenysége erősen (de nem teljesen) korlátozta még meglévő államiságukat. E csoport tagjaként határozható meg a németek által megszállt Dánia, Quisling Norvégiája, Pétain kollaboráns Francia Állama vagy Japán esetében Bao Dai Vietnami Császársága.

Karácsony a fronton az első világháború idején Karácsony a fronton az első világháború idején
(Óvári Gábor ny. ezredes gyűjteményéből)

Karácsony a fronton a második világháború idején Karácsony a fronton a második világháború idején
(Dr. Varga József ny. ezredes gyűjteményéből)

A nyilas hatalomátvétel után a Hungarista Munkaállam átkerült abba a csoportba, ahol a német irányítás az élet minden területén direkt módon érvényesült. Ezen országok államisága csak papíron létezett. E kategóriába tartozott Pavelič Horvátországa, Tiso Szlovákiája, a bukott, majd a németek által kiszabadított Mussolini Olasz Szociális Köztársasága, illetve 1943-ig az olasz irányítás alatt álló, Olaszországgal formálisan perszonálunióban lévő Albánia. Ide sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által kreált államok, így a Mandzsukuo Császárság vagy a nankingi Kínai Köztársaság. Mindegyikük kitartott Németország (illetve Japán) mellett az összeomlásig, szemléletes német megnevezéssel bis zum Ende, hiszen létükben is függtek az őket létrehozó nagyhatalomtól.

A német szövetségi rendszer ellen harcoló államok összességét a XX. századi világháború harmadik, 1939–1945 közötti szakasza idején antifasiszta koalíció névvel illetik. Alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttműködése (bizonyos értelemben az 1914–1918-as Nagy Háború Antantjának továbbélése) volt az 1930-as években. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két Tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914–1917 közötti szövetség felújításáról. 1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit–francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. Az augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak az ellene indított 1941. június 22-i német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé.

Szabadságon az első világháború idején Ismerkedés az első világháború idején
(Friedery László gyűjteményéből)

Szabadságon a második világháború idején Ismerkedés a második világháború idején
(Forrás: Erdélyünk és Honvédségünk. Szerk.: Béry László – Rózsás József. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja, Budapest, 1941)

Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak az 1941. december 7-i japán támadás után vált. Az 1940 kora nyarán elbukó Francia Köztársaság szerepét 1940. június 18-tól a De Gaulle által Londonban proklamált Szabad Franciaország vette át. A kisebb országok közül Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől, a német–lengyel háború kitörésétől számítható az antifasiszta koalícióhoz, Norvégia 1940. április 9-i német lerohanásától, Hollandia, Belgium és Luxemburg 1940. május 10-től, a német nyugati hadjárat kezdetétől, Görögország 1940. október 28-tól, az ellene intézett olasz támadástól, Jugoszlávia az 1941. április 6-i balkáni hadművelettől. Csehszlovákia 1942. december 12-én az emigrációban lévő Edvard Beneš és a szovjet kormány közötti szövetségi szerződés megkötésétől volt formális tag, ám gyakorlatilag 1939-től annak számítható. Románia 1944. augusztus 23-i átállásától, Bulgária az 1944. szeptember 10-én Németországnak küldött hadüzenettől tartozott a koalícióhoz, Finnország 1944. október 1-jétől, amikor hadereje harcot kezdett az országból határidőre ki nem vonult német hadsereg ellen. Magyarország helyzete speciális, mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent ugyan Németországnak, ám a Hungarista Munkaállam 1945 májusáig folytatta a harcot annak oldalán. Az antifasiszta koalícióhoz csatlakozott több ázsiai és latin-amerikai ország is. Közülük Csang Kaj-Sek Kínai Köztársasága, az ún. Kuomintang emelhető ki.

 

Egyazon katonaláda, amely megjárta a frontot – Ravasz István terminológiájával élve – a XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában. A Nagy Háború idején dr. Szekerke Lajos zászlós a tulajdonosa a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezredből, a Totális Háború idején dr. Kováts József hadnagy, Szekerke unokaöccse, a m. kir. szegedi 9. Gyalogezredből Egyazon katonaláda, amely megjárta a frontot – Ravasz István terminológiájával élve – a XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában. A Nagy Háború idején dr. Szekerke Lajos zászlós a tulajdonosa a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezredből, a Totális Háború idején dr. Kováts József hadnagy, Szekerke unokaöccse, a m. kir. szegedi 9. gyalogezredből
(Jelenlegi tulajdonosa: Rátfai Emese Judit mint leszármazott)