Ismét egy csoportkép a frontról. Amikor először kézbe vettem, nem is gondoltam, hogy mennyi információ kiderülhet róla. Pedig csak épp egy kicsit keresgéltem…
Az alábbi fotólapot Cservenka Károly, a 24. vadászzászlóalj oberjägere küldte haza az olasz frontról, 1915 novemberében. Sajnos nem derül ki, hogy a kép kiket örökített meg, azt sem tudni melyikük lehet Cservenka, ennek ellenére sok érdekes dolgot sikerült kinyomozni a lap írójáról, illetve a keletkezés körülményeiről.
[feladó] Objgr. [oberjäger] Cservenka ?? Fb. 24. 3 Komp. Feldpost N 10
Tek[intetes]. Cservenka József Vendéglős Úrnak
Bpest. VII. ker[ület] Pillangó u. 12. sz.
in Ungarn[dátumbélyegző:] 1915. nov. 12.
[alakulatbélyegző:] K.u.K. Feldjäger-Bataillon Nr. 24.
Kedves Bátyám
Nagyon sikerült képet küldök a Villámmal együt. Igen kellemes Lakosztály csak a
Víz befolyik és Fris a Levegő különben nincs baj. Pénzt küldök.
Ölel Csokol mindjajatokat Szerető ölelő Öcséd
Károly
Némi könyvtárazás és internetes keresgélés után a következő derült ki a lap feladójáról: Cservenka Károly oberjäger, azaz fővadász, foglalkozására nézve kádár, néhány nappal 25. születésnapja előtt írta lapját József nevű bátyjának, aki a címzés szerint ekkoriban vendéglős Budapesten, az erzsébetvárosi (akkor VII. kerületi) Pillangó utcában. Károly sokadik gyermeke volt a veresegyházi Cservenka Antalnak és Elődy Teréznek; a legidősebb testvér valószínűleg József lehetett.
Az 1931-ben kiadott Pest-Solt-Pilis-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára 3. kötetében Károlyról az alábbiakat írják: „Mesterségét helyben [Veresegyházon] édesapjánál tanulta és 1909-ben szabadult fel. Édesapjának Cservenka Antalnak volt a kontinens legnagyobb hordógyára. Mozgósításkor bevonult a 24-ik vadászzászlóaljhoz és 39 hónapig teljesített frontszolgálatot. Háromszor sebesült meg. Olasz fogságba esett és ott 1 évig volt. Mint őrmester szerelt le. Kitüntetései bronz v.é. Károly cs. ker. és seb. érem.”
A lap küldője tehát túlélte a háborút. De térjünk vissza 1915 novemberéhez, amikor a fotólap íródott. Vajon hol és milyen körülmények között készülhetett? Az egykori cs. és kir. 24. tábori vadászzászlóalj története című 1940-ben kiadott könyv (szerzője Szili Kováts László) szerint a 24-esek ekkor a Doberdón harcoltak. Épphogy véget ért a harmadik isonzói csata (november 3-án), amelyben a zászlóalj igen súlyos veszteségeket szenvedett. 4-én dandártartalékba kerülnek, ahonnan 10-én ismét készültségbe, majd első vonalba rendelik őket. Kezdetét veszi a negyedik isonzói csata:
A Doberdó-fennsík Google-térképen
„November 10-ikén délben riadó és készültség. Az olaszok nagy eréllyel támadták meg a San Martino – 111 magaslat közötti szakaszt. Délután 16 óra 30 perckor pedig parancs jön a dandártól, mely a zászlóaljat egyik az „O” szakasz mögötti dolinába irányítja, mint szaktartalékot. A zászlóalj zuhogó esőben botorkál előre a sötétben, az emberek állandóan kicsúsznak vagy elesnek, amíg helyükre érnek, mindenki bőrig ázik. Az arcvonalon a helyzet az, hogy az olaszok az „M” és „N” szakaszok belső szárnyain betörtek az állásba. Jelenleg a 43. gyalogezred egy zászlóaljának ellentámadása van folyamatban. Rövidesen hír érkezik, hogy a támadás sikerült. A zászlóalj továbbra is helyén marad. Később kisül azonban, hogy a 43-asoknak nem sikerült az egész állást visszafoglalni. Ezért november 11-én 1 órakor a vadászok egy századát, újból a vitéz egyesített 3. és 4. századot, Szemrád parancsnoksága alatt ellentámadásra utasítják. Koromsötétben és szakadó esőben helyezkedik a század a támadáshoz készenlétbe. Jobbról Lengyel zászlós, balra Pollacsek kadét és a középen Böhle kadét szakasza a bevált századparancsnokkal. Elöl kézigránátos rajok. A század megindul és dacára a terep, sötétség és zuhogó eső által okozott nehézségeknek, két óra leforgása alatt megoldja feladatát, kiveri az olaszokat és az állást hiánytalanul visszaszerzi.
November 11-én 5 órakor a zászlóaljat a 6. népfelkelők váltják le és a zászlóalj sietve bevonul Segeti-be. A dandárparancsnok melegen köszöni meg a zászlóalj sikeres közreműködését és Soós tábornok is szivélyesen gratulál. November 15-ikéig a zászlóalj a Segeti-i táborban pihen, kiegészíti felszerelését és rendezkedik.”
Bár nem tudhatjuk bizonyosan, hogy a fénykép mikor készült, a hely mindenesetre valószínűsíthető: a Segeti táborban. A körülbelül ötezer katona befogadására alkalmas Segeti barakktábort 1915 őszén kezdték építeni, hogy az első vonalból tartalékba vonuló katonáknak hosszabb-rövidebb időre (általában 8-10 napra) az időjárás viszontagságainak ellenálló szállást és megfelelő pihenést biztosítson. Nagyjából november közepére tehetjük a tábor „hivatalos” működésének kezdetét. A 24-esek szeptember 23-án érkeznek ide először. „A zászlóaljat a 17. hadosztályba osztották be. A barakktáborba késő este érkezett és miután az összes férőhelyek a 17. hadosztály csapatai által el voltak foglalva, két dolinában sátortábort ütött.” Nem állt még rendelkezésre elegendő épület, ami volt, az is foglalt volt, talán ez magyarázza, hogy a képen látható szállás sátor és nem barakk.
A lapon november 12-kei pecsét szerepel, de a fotó – lehet, hogy az írás is – talán jó pár nappal, esetleg néhány héttel korábban is készülhetett. 10-ike és 11-ike között állásban voltak és harcoltak. A levél hangvétele, illetve az egyes arcokon felfedezhető visszafogott mosoly azt sugallja, hogy Károly és bajtársai valamelyik nyugalmasabb időszakban állhattak kamera elé: vagy a november 4-ike és 10-ike közötti pihenő idején, vagy talán még október 18-ika, a zászlóaljnak érzékeny veszteségeket okozó harmadik isonzói csata kezdete előtt. Akárhogy is, ha megnézzük mi történt a 24-es vadászokkal szeptemberi megérkezésüktől november elejéig, érdekes adalékkal szolgálhat a fotóhoz. Még akkor is ha nem tudjuk ki kicsoda rajta, és csak feltételezzük (miért ne feltételeznénk?), hogy ők is részesei voltak a doberdói borzalmaknak.
A San Martinótól délre eső frontszakasz a harmadik isonzói csatában
(Szili Kováts László: Az egykori cs. és kir. 24. tábori vadászzászlóalj története)
A fenti helyszín (San Martino del Carso, Doberdo del Lago és Marcottini falvak környéke) ma, műholdas képen
Érkezésük után két nappal, szeptember 25-én Marcottini falu térségében az első vonal mögé vezénylik őket mint dandártartalékot, ekkor a harctevékenység az arcvonalon még csekély volt. Egyelőre legnagyobb ellenségük az állandó esőzés, ami miatt a beomlani készülő fedezékeket folyton javítani kellett. Október 7-én kerülnek először az első vonalba: San Martinótól délre, a 111. magassági ponthoz. A harmadik és negyedik isonzói csaták idején is e magassági pont környékének a védelmét látják majd el. A vadászzászlóalj történetének írója megjegyzi, hogy a védelmi szakasz mögötti, tartalék elhelyezésére szolgáló dolinák igen kedvezőtlen feltételekkel bírtak: „[a zászlóalj] csak kisebb dolinákban nyert fedezéket, ahol az oldalakban csak kevés és kis befogadóképességű kavernák (mesterségesen a sziklába vájt üregek) álltak rendelkezésére, ahol azonban tekintettel az állandóan ostromolt és ezért veszélyeztetett védőállásra, jóval nagyobb tartalékot kellett elhelyezni, mint amennyi a kavernákban elfért. Ezen számottevő többlet részére aránylag igen gyenge, csak az időjárás viszontagságai ellen némileg védő, puskatűzzel és gránátszilánkhatással szemben fedezetet nyújtó férőhelyek voltak építve, mégpedig akként, hogy három oldalról terméskőfalat emeltek, ezt deszkákkal befödték és kátránypapírral behúzták. Tetejébe még egy sor gyeptégla került. Az egész hátrafelé nyitva volt. Rendszerint nem is volt eléggé magas, úgyhogy az esős időben meggörnyedve gubbasztottak embereink a fedél alatt szorongva, mert a vizes talajon ülni sem tudtak.” A tartalék dolinákból az első vonalba vezető futóárkok sem jelentettek életbiztosítást: a sziklás talajba keserves munkával, vésővel és kalapáccsal, életveszélyben vájt árkok sehol sem voltak átlag 30 cm-nél mélyebbek; itt-ott előfordult, hogy akár a 80 cm mélységet is elérték. A mélységben hiányzó részt kőfallal és homokzsákokkal pótolták, amit azonban a gránátok könnyedén leromboltak. A szabad téren való harchoz szokott 24-esek kezdetben rosszul viselték a szokatlan és nehéz helyzetet („a kedélyek kissé nyomottak voltak”), de rövid időn belül alkalmazkodtak. Hatnapi „ismerkedés” után néhány napig ismét Segetiben pihennek, hogy október 19-én visszarendeljék őket az arcvonalra, a 111-es magaslat környékére. Az ötszörös túlerőben lévő olaszok újabb támadást indítottak (ez volt a harmadik isonzói csata), ami elképesztő veszteségeket okozott a 24-eseknél is: október 20-ika és 23-ika között 585 fő, azaz 85,5% volt a zászlóalj vesztesége, ebből 70% volt halott és sebesült. Összesen 97-en maradtak. Sokan még a tartalék dolinákban, az ellenséges pergőtűz következtében pusztultak el, mivel a kavernákban nem volt elég hely. A számok vélhetően nem pontosak, de az arányokat jól érzékeltetik. Mindennek ellenére sikerül az árokba többször betörő olaszokat kiverniük és a védelmi szakaszt megtartaniuk. (Megjegyzem a többször is rohamra vezényelt olaszok vesztesége sem volt kisebb, sőt.) Október 26-27-ike között a zászlóalj megmaradt vadászai Segetiben pihennek, majd új menetalakulatokkal való feltöltés után egy másik védelmi szakaszon vetik be őket, ahol ismét súlyos veszteségek árán, de helyt állnak. November 4-én váltják le a megfáradt és erősen megfogyatkozott zászlóaljat: egy közeli dolinába kerülnek mint dandártartalék. Itt sincs azonban pihenés: hadianyagot hordanak az állásba, hullákat temetnek, fegyvereket gyűjtenek, a férőhelyeket, utakat és a futóárkokat javítják. 10-én térnek vissza ismét az első vonalba, a fentebb idézett körülmények közé. A 24-es vadászok 1916. március 14-éig tartózkodtak a Doberdón, innen Dél-Tirolba vezényelték az alakulatot.
Hogy a harmadik és negyedik isonzói csata ellenséges pergőtűzében Cservenka Károly is ott kuporgott-e a kavernákban vagy a gyenge fedezéket nyújtó kőépítményekben, közelharcot vívott-e a betörő olaszokkal, stb. azt nem tudom, a nevét Szili külön nem említi, de ettől függetlenül nagyon is lehetséges. 39 hónapos frontszolgálata, kitüntetései, sebesülései arról árulkodnak, hogy a háború alatt kivette részét a harcokból (persze lehetne még tovább is kutatni).
Vajon mi lett emberünk későbbi sorsa? Egy-két adatot találtam erre vonatkozóan is. A háború idején, 1917. február 19-én Budapesten házasságot kötött a nála tíz évvel idősebb Skardelli Ilonával, ekkor szülei már nem élnek. A házassági anyakönyvben lakhelyeként Pestszentlőrinc van megadva, Veresegyházra valószínűleg valamikor a háborút követően költözhetett (vissza).
1940-ben vagy 1941-ben, 51. életévében halt meg – ezt a gyászjelentéséből sikerült megtudni, amin azonban pontos dátum sajnos nem szerepel. Temetésén ott volt József bátyja is, akinek 1915 novemberében a fenti képet magáról és front mögötti szállásáról elküldte.
(Forrás: OSZK gyászjelentés gyűjtemény)