Dr. Kemény Gyula ezredorvos naplója az olasz frontról – 20. rész
A zászlóalj 1915 augusztusának végén újra Doljénál kerül állásba. Ma olvashatunk a szegedi 46-osok vállalkozása során egymást súlyosan megsebesítő, s később a hordágyon egymás mellett fekvő magyar káplár és olasz alpini esetéről, valamint a hősi halált szenvedő nádudvari Jakab Andrásról, akinek a notesze orvosunkat is mélyen megrázza…
A Tolmein állás
1915. augusztus 25. – decemberig
Ebben az állásban már másodszor vagyunk. Az első krni vállalkozás után tettek be bennünket ide, azokban az időkben ez olyan pihenő állás volt, Dolje környékét kivéve, sehol egy lövés nem esett. Ellenben most igen veszélyes állás. Akkor az egész állást 5 század tartotta, ma van benne 5 század 37-es, 5 század 30-as és egy század 46-os, tehát 11 század, 8 gépfegyver s 9 ágyú, egy hajóágyúcska a tizedik.
Tolmein előtere az Isonzóval és az állások jelölésével
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
Az olaszok igen sokan vannak. Négy alpini ezred áll velünk szemben. A szökevények szerint addig őket le nem váltják, amíg Tolmeint be nem veszik. A Doljénál állók vették be annak idején a Krn csúcsát is. Ezek eddig pihentek. A hídnál is, Doljénál is baj van. A hidat elvették, az egész tele van homokzsák fedezékkel, már át is jöttek az innenső partra a mi drótakadályunk egyszerűen nekik szolgál ellenünk akadályul. Pont a drót mellett vannak. Doljétől régebben pár km-re voltak, ma 30-60 lépésre. A fő veszedelem Doljénál van, a híd jelentősége csak azután fog kidomborodni, ha Doljénál átjönnek. Nehezen fog sikerülni nekik, mert mindkét veszélyes helyen a 37-es zászlóalj áll. Az olasz ágyúk veszettül dolgoznak, ha nálunk egy-egy ágyú megszólal, úgy esnek rá az ellenség ágyúi, mint a darazsak a mézre. Ellenben az olaszok szabadon lődöznek még nappal is. Az Isonzó parton áll egymás mellett szabadon négy tábori olasz ágyú, lő veszettül éjjel-nappal, szabad szemmel láthatók s azért az ördög sem árt nekik. A hídon magán rendes állás van kiépítve homokzsákokból és védőpáncélokból. Ágyúink ugyan némileg összedöntötték, de hiába. A 30 és fél cm-es két ágyúnk, amelyek Podmelecnél állanak, hiába lövik, újabban el is hallgattak. 12 lövedékből csak 5 robbant fel. Pedig mennyit vártunk ezektől. Ezen két ágyú már végigjárta Belgiumot, Lengyelországot, majdnem 2000 lövést adtak le belőlük, azért is nem lehet velük pontosan lőni. Az ellenség tüzérségi megfigyelője pont a lövészárokban van. Külön tisztifedezék van a víz túlsó partján, pár napja kijött onnan két tiszt s éppen kint levő egyik zászlósunkat szalutálva üdvözölték. Hamar el is tűntek. Nagyon elegánsan voltak öltözve.
30 és feles az Isonzónál
(Jozef Vričan: Po zapadlých stopách českých vojáků. Z Julských Alp k Jadranu című kötetéből)
A 46-osok egy százada Dolje-Gabrije között lefelé egy kis támadást intézett éjjel a közvetlen közel levő olasz állások ellen s fogtak vagy 30 olaszt. Nálam volt 41 sebesült a 46-osoktól. Volt egy sebesült olasz őrvezető is, aki az egyedüli volt az olaszok közül, hogy a fedezékekbe beugró hat szegedi bakának nem adta meg magát. Ez a sarokból lőtt a pár lépésre levő 46-osokra, amire ezek három bajonett sebet (gyomor, hát, comb), két súlyos lövést (mell, keresztcsont) ejtettek rajta, az olasz erre még el akart szaladni, de nem tudott. Jellemző, hogy az ott levő többi 20-25 olasz nem avatkozott be, holott a hat szegedi bakát puszta kézzel is elintézhették volna. Egy 46-os káplár súlyos tüdőlövést kapott ettől az ellenálló olasztól, itt nálam a segélyhelyen egymás mellett feküdtek, le is fényképeztem őket. Amikor a 46-os káplárnak mutatom az olasz hőst, azt mondja rá: „Jól elláttuk egymást a komával.” Együtt viszik el őket a kórházba. Az olasz 38 éves, három gyermeke van, a 4. alpini ezredből való.
A hadvezetőség kedvenc eszméje, hogy csend esetén apró kirohanásokkal, támadásokkal nyugtalanítsuk az ellenséget. Ezt tették a 46-osok is és belekerült nekik 9 halottba és 41 sebesültbe, az eredmény pedig 35 olasz fogoly. Előbbre mi egy lépést sem mentünk.
A híd körül sűrűn hullnak az ellenség ekrazit gránátjai s megölték ezek a gránátok két hét alatt 15 emberünket, megsebesült 60-70 csak a hídnál. A sebesült estig kénytelen kint maradni, mert mozdulni sem lehet. Bevág a gránát, két halott, két súlyos sebesült. Ezek közül az egyik jön hozzám, a másik is jönne, de nem tud, eltűnik a kukoricásban, vaskos noteszét kihajítja a zsebéből egy utolsó erőfeszítéssel, s eldől örökre. A notesz! Vajon miért dobta ki a halál kapujából? Tele van levelekkel a feleségétől. Az egész csomó Jakab András káplárnak van címezve. Van azonban benne egy fénykép is. Ezt megnézni elől-hátul, könnybe lábad az ember szeme, elfacsarodik a szíve. Elől egy kép, melyen egy 25-28 év körüli asszony síró kis gyermeket, úgy egy évest tart a széken állva egy ingben, az asszony mosolyogva néz a fényképezőgépre, tán annak örül, hogy milyen boldogságot szerez vele férjének. A fénykép hátulján van a szívet megindító szöveg: „Szeretett kedves barátom! Ha ezen fényképet nálam megtalálod, légy szíves kézhez szolgáltatni megáld érte az Isten, legalább szeretett kedves feleségem hadd tudja meg, hogy már én meghaltam és ő hozzá soha haza nem megyek. Utoljára csókolom én András. Cím: Jakab Andrásné asszonynak. Hajdú megye. Nádudvar. Sirály utca 1615. házszám.” Ebben benne van az egész háború, csak Verescsagin kell még hozzá, aki megfesse. Szegény Jakab András már Bilektől jön velünk. Ide jött meghalni, hol felesége, s kicsi fia még sírhantját sem láthatja soha. Örökre eltűnt Jakab András s mi lesz az asszonnyal. Hát még a levelek tartalma?
Verescsagin: A legyőzöttek. Rekviem
Előző rész: „Mit gondolhattak az olaszok rólunk?”
Következő rész: „fogoly és őr boldogan ismertek egymásra”