A Nagy Háború írásban és képben

Az egykori Csongrád és Torontál vármegye sok fia alussza ma is örök álmát a felvidéki Tizsény katonatemetőjében. 1914 szeptemberének végén súlyos kolerajárvány tört ki a Kárpátok mögé időlegesen visszavonuló osztrák–magyar hadseregben. A szegedi 46-osok sorait is alaposan megtépázta a megbetegedés. Tizsény faluban fertőzőtábort állított fel az ezred, kolerában elhunyt hősi halottait pedig a község polgári temetője mellett kialakított katonatemetőbe temette.

A szegedi 46. közös gyalogezred hadiútját és nagyobb temetőit kutattam, amikor az alakulat Ajtay Endre által írt világháborús történetében megdöbbentő sorokra bukkantam. Ezek a felvidéki Tizsény, mai nevén Tisinec falura irányították a figyelmem.

 Tizsény – Tisinec napjainkban
(forrás: Wikipédia)

1914 szeptemberének második felében járunk, amikor az ezred az orosz fronton történt visszavonulást követően átlépi a Kárpátok területét. Az alakulatnál, a többi visszavonuló csapathoz hasonlóan, súlyos kolerajárvány ütötte fel a fejét. A betegek száma naponta rohamosan növekedett: szeptember 22-én 20, 23-án 50, 24-én 150, 26-án pedig már 260 volt a megbetegedések száma. Az alakulat szeptember 23-án lépte át a magyar határt és Mezőlaborcon áthaladva aznap Rokitócon, majd 23-án Tizsényben szállt meg, ahol 28-áig állomásozott. A kis faluban drámaira fordult a kolerahelyzet, az ezredkrónika így számolt be az eseményekről: „Az ezred elszállásolása nagyon rossz volt. A zászlóaljak csak felváltva jutottak fedél alá. A kolera pedig fékeveszetten tombolt s tömegesen szedte áldozatait. Ez az állapot szörnyűbb pusztításokat okozott, mint a legvéresebb csata. Makkegészséges emberek roppantak össze 24 óra alatt, hogy néhány nap múlva mészgödörbe kerüljenek. Az ezredpáternek több dolga akadt, mint a csatatéren. Naponta 8-10 embert temetett. A Tizsény északi szélén álló templom körüli sírhantok alatt sok-sok derék szegedi baka alussza örök álmát…” Legalább 40-50 szegedi hősi halott lehet itt eltemetve, futott át az agyamon a sorokat olvasva. Tizsény neve így vált számomra érdekessé.

A Sáros vármegye Sztropkói járásához tartozó falu 1910-ben mindössze 138 lakossal bírt. Vályi András 1796-ban a Tisinecz néven említett települést „orosz”, Fényes Elek 1851-ben a nála Tissineczként szereplő helységet már „tót-orosz” faluként írja le. A Tizsény nevet 1899-ben felvevő településnek 1910-ben túlnyomórészt szlovák lakossága volt. A falu fent is említett római katolikus temploma 1874-ben épült.

2011 nyarán kutatótársaimmal a környéket bejárva ezt a települést is felkerestük. Bécsben a Kriegsarchivban sajnos nem találtam iratanyagot a temetőről, így az ezredtörténet alapján indultunk el. A főúton haladva könnyen megtaláltuk a falu egyetlen, messziről szembeötlő templomát. E mellett és mögött ma egy polgári temető található, ennek a végében rábukkantunk egy elkülönített, katonai temetőre emlékeztető területre. Felemás érzéseim voltak: a helyszín egyértelműen megegyezett a 46-os ezredtörténetben olvasottakkal, ugyanakkor több katonasírt, nagyobb temetőt vártam. Ehhez képest csak egy fehér vaskeresztekkel elhatárolt temetőrészletet találtunk.

Kételyeimre a választ idén kaptam meg, amikor a velkői katonai temető helyreállítási munkái során baráti kapcsolatba kerültünk a homonnai központú hadtörténeti egyesület, a Klub Vojenskej Histórie Beskydy tagjaival. A felvidéki első világháborús temetők helyreállításán munkálkodó szervezet történész vezetője, Martin Drobňák a kérdésemre információkkal látott el a temetőről, s felhívta figyelmem a honlapjukon a temetőről írt cikkükre, ami addig sajnálatosan elkerülte a figyelmem, viszont utólag megerősítette számomra, hogy tavaly jó helyen jártunk!

 (forrás: kvhbeskydy.sk)

A megerősítéstől és az új információktól fellelkesülve újra kutatásba kezdtünk. Ismét elővettük az ezredtörténetet, s bécsi temetői anyagok hiányában Rózsafi János kutatótársam közreműködésével átnéztük a Hadtörténeti Levéltár szóba jöhető iratait.

A szegedi alakulat iratanyagában előkerült egy naplótöredék, amelynek az íróját egyelőre nem sikerült azonosítanunk, azonban az írás fontos adatokat tartalmaz a tizsényi katonai temető létrejöttéről is. A vizsgált időszakban főhadnagyi rangú tiszt 1915 szeptemberében a 2. menetzászlóaljjal került ki a frontra. Szeptember 18-án a 14. századhoz osztották be, majd szeptember 24-én Tizsényben nevezték ki a II. zászlóalj segédtisztjévé. Ilyen minőségében egy alkalommal részt vesz a kolera áldozatainak a temetésén is. Naplójában érzékletesen számol be a tizsényi napokról: „Rémesebb kép, mint a csatatér. Naponként 8-10 halottat visznek lakásunk mellett a cholera temetőbe teljes fegyverzettel és saját sátorlapjukkal letakarva és mészvízzel leöntve. 24 óra alatt végzett a csúnya nyavalya a legjobb erőben lévő katonákkal. Egy ízben magam is ott voltam a temetésnél. 7 halottat temettünk, ha ugyan temetésnek lehetne mondani, előbb azt lehetne mondani, hogy elástunk. Ezen temetés is örök nyomokat hagy lelkemben. Ezredpáterünk /:Dittrich:/ végezte ezen szomorú munkát. Miután 29-én elhagytuk ezredünknek ezen szomorú helyét, körülbelül 43 embert temettünk el Tizsényben.”

A naplóíró megemlíti továbbá, hogy legalább további 70 főre tehető azoknak a száma, akik útközben és a járványkórházakban hunytak el. Az ezredtörténet szerint a nagyszámú megbetegedés miatt külön fertőző tábort kellett a faluban berendezni. A betegeket szalmával borított csűrökben helyezték el. A naplóíró szerint a távozást követően Tizsényben 450 koleragyanús beteget hagytak hátra, akik közül nem tudja hány pusztult el „az alattomos nyavalyában”. Az ezredtörténet szerint szeptember 28-ig összesen 770-en kolera megbetegedés történt az ezredben, vagyis az ekkor 3045 főt számláló alakulat majd egynegyede megkapta a betegséget.

A naplóíró Tizsénnyel kapcsolatban megjegyzi: „annyi bizonyos, hogy a kis tót falucska északi szélén lévő templom melletti sírhalmok igen szomorú emlékhelye a 46-os ezrednek.” (A naplószöveg nagyfokú hasonlóságot mutat az ezredtörténettel, valószínűleg a kötet írója forrásként is használhatta. Az ugyanebben a dobozban található iratok jó része szintén az ezredtörténet elkészítésével kapcsolatos.)

A Tizsényben eltemetett szegedi 46-osok számáról sajnos az ezredtörténet, a napló és az ezred iratanyaga alapján sincs egyelőre megbízható pontos számadatunk. A 43 fős szám csak minimális kiindulási adatnak tekinthető, a fertőzőtáborban hátrahagyott 450 fő közül elhunytakkal együtt az itt eltemetettek száma akár ennek a többszöröse is lehetett. Az ezred Hadtörténeti Levéltárban rendelkezésre álló két halotti anyakönyv kötetének az átnézése sem adott a kérdés tisztázásához elegendő segítséget. Ezek alapján 27 hősi halottat sikerült név szerint azonosítanunk, akik mindannyian kolera megbetegedésben veszítették életüket és Tizsényben kerültek eltemetésre. Névsoruk a következő:

A hősi halottakat Hornyik Sándor tábori lelkész anyakönyvezte utólag. Katonai rendfokozatukat tekintve az egyetlen őrvezető, Váradi Imre kivételével mindannyian gyalogosok voltak. Az adatok érdekessége, hogy az anyakönyvekben 1914. szeptember 29-e a Tizsényben legkorábban elhunytak halálozási ideje, holott tudjuk, hogy már szeptember 23-tól, a tizsényi tartózkodás kezdetétől tömeges volt a kolera miatti elhalálozás az ezredben. Az alakulat szeptember 29-én már el is hagyta a falut, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a fenti listában szereplő hősi halottak a fertőzőtáborban hátramaradtak közül kikerült elhunytak. Az anyakönyvi adatok alapján a halálesetek száma fokozatosan csökkent:

Kérdés, hogy a korábban elhunytakat miért nem anyakönyvezték? Mi lett az ő sorsuk? Erre a választ utólag elég nehéz megtalálnunk. Az ok talán a veszteségek nyilvántartásának a háború elején tapasztalható hiányosságaiban és az anyakönyvezési eljárásban a későbbiekben is megfigyelhető esetlegességekben kereshető. (A fentieket alátámasztó érdekességként említem itt meg, hogy Damó Elemér, a székesfehérvári 17-es honvédek utász- majd zászlóaljparancsnoka a visszaemlékezéseiben nyers őszinteséggel leírja, hogy a háború elején a kaotikus előremenetek, majd pánikszerű visszavonulások közepette sokáig senki sem vezette az ezrednél a veszteségek nyilvántartását, s csak jóval később, a naplója szerint 1914. szeptember 15-én, vették először számba bemondás alapján az addigi veszteségeket. Valószínűleg ez hasonlóan történt a többi alakulatnál, így a 46-osok esetén is. A szeptemberi kolerajárvány kitörése szintén csak fokozhatta az adminisztrációban addig is meglévő nehézségeket.)

Az anyakönyvek alapján összeállított elhalálozási lista a korábbi adatok hiányától függetlenül is sokfajta elemzésre ad lehetőséget. Egyfajta képet kaphatunk belőle például a 46. gyalogezredet alkotó katonák lakóhely szerinti összetételéről és arányáról is. A 27 hősi halottból a legtöbb Szegedről származott (7 fő, 26 %), ezután Makó következett (5 fő, 18,50%), majd Hódmezővásárhely és Dorozsma (egyaránt 4 fő, 14,80 %). A nagyobb települések után a hadkiegészítő területbe tartozó Csongrád és Torontál vármegyei falvak következtek.

A listából az is jól látszik, hogy a járvány az ezred minden zászlóalját érintette és a pótzászlóaljból, valamint az egészségügyi alakulatok tagjai közül is szedte áldozatait.

Az ezred iratanyagában található egy betűrendes veszteségi jegyzék, ami nem tartalmazza az anyakönyvezett 27 főt, tartalmaz viszont egy Tizsényben eltemetett katonát. A kimutatás szerint Belinczán János, aki Valkányban, az egykori Torontál megye területén született, s 24 éves volt, amikor a pótzászlóalj katonájaként ismeretlen okból hősi halált halt. 1915. szeptember 28-án lett a településen eltemetve.

Összegezve a fentieket, az 1914. szeptember 29-e előtti halottak számaként a 43 fős adatot elfogadva, ehhez az anyakönyvezett 27 főt és a betűsoros kimutatásban szereplő egy katonát hozzáadva összesen 71 főre tehető a tizsényi katonai temetőben nyugvó szegedi 46-osok száma, azonban a fent ismertetett adminisztrációs hiányosságok miatt ez a szám ennél jóval magasabb is lehetett.

Nézzük most meg, hogy a későbbi időszakból milyen információk állnak rendelkezésünkre a temetőről és az ott eltemetettekről. Ebben a Martin Drobňáktól kapott, a pozsonyi hadtörténeti levéltárból (Vojenský historický archív Bratislava) származó adatok és vázlatok vannak a segítségünkre. Az információk rendelkezésünkre bocsátásáért Martinnak itt is hálás köszönetet mondok.

A két háború közti időszakban a temető gondozása a sztropkói csendőrség feladata volt. 1924-ben a temetőt szögesdrót kerítés vette körül. Az pozsonyi hadtörténeti levéltárban fellelhető hadisír- és haditemető-gyűjteményben megtalálható az 1920-as évek elején készült kataszteri lista. Ez harminc itt eltemetett katonáról tesz említést. Egyet kivéve az összes személyazonossága ismeretlen. A kimutatás a katonai temetőben 19 külön sírt említ. Ezekről a sírokról a nyilvántartásban nincsenek közelebbi információk.

Nagy valószínűség szerint ezek a sírok lesznek a kolerában elhunyt szegedi 46-os katonák sírjai. A 30-as számadat valószínűleg téves, hisz a fentiekben láthattuk, hogy jóval több 46-os katona lett itt tömegsírokban eltemetve. Feltételezhetően a sírokban nyugvók pontos száma a felmérés idején már nem volt megállapítható, a korábbi adatokkal pedig nem rendelkeztek. Hasonló jelenséggel találkoztunk a doberdói temetők esetén is, ahol már két év után sem tudták az ott nyugvók jelentős részét azonosítani.

1923. november 23-ig a temető kibővítésére került sor. A szomszédos Krušinec (Körösény) és Duplín (Bányavölgy) községekben exhumálták az ott eltemetett katonákat, maradványaikat pedig itt helyezték el.

 Az 1923-as exhumálási terv, pirossal jelölve a Tizsényben újonnan kialakított sírok
(forrás: Vojenský historický archív Bratislava)

Összesen hat újabb sír került így kialakításra a temetőben. A tizsényi katonai temető fenti vázlatán ezek a sírok 1-től 7-ig számozottak (a 4-es szám hiányzik). A 2-es számú sírban két katona maradványai, a 7-es számú sírban pedig öt katona maradványai vannak eltemetve. Közülük az egyetlen azonosított katona František Jäger néven szerepel a nyilvántartásban, s az alábbi vázlaton a 4-es számú sírban nyugszik. Hamvait Bányavölgy településről szállították ide. Az tudható még róla, hogy az aradi 33. közös gyalogezredben szolgált, ezért elképzelhető, hogy a szlovákosított név valójában Franz Jäger, vagy Jäger Ferenc aradi katonát takarja, aki szintén kolerában hunyt el húsz évesen, 1914. szeptember 26-án. Az aradi 33-asok a szegedi 46-osokkal alkották a 34-es dandárt ekkoriban, vagyis közös hadiutat jártak be, így sírjaik előfordulása a környéken egyáltalán nem meglepő.

 A temető 1924-es vázlata, amelyen 20-25-ig (pirossal 1-6-ig) szerepelnek az újonnan kialakított sírok (forrás: Vojenský historický archív Bratislava)

A polgári temetőben két különálló katonai sír is található. Ezekben a sírokban szintén ismeretlen katonák vannak eltemetve. A pozsonyi levéltári iratanyag ezekről a sírokról egy egyszerű vázlaton kívül más információt nem tartalmaz. Ezeknek az elhelyezkedését szlovák kutatótársaink jelenleg még nem tudják beazonosítani.

 A temető 1928-ban készült vázlata, amelyen a polgári temetőben található két katonai sír is szerepel (forrás: Vojenský historický archív Bratislava)

A katonai temető területe 222 négyzetméter, s rendszeresen kaszálva van. A fentebb is említett, valamint a képeken is jól látható kis fehér keresztek is jelzik a temető katonai jellegét. A homonnai szervezet azt tervezi, hogy a későbbiekben felállít itt egy központi keresztet és a közelében elhelyez egy információs táblát, ami tájékoztatná az ide látogatókat a Tizsény környékén történt első világháborús eseményekről. Írásommal az is a célom, hogy ezen majd a szegedi 46-os közös gyalogezred itteni pokoljárása, s itt nyugvó hősi halottai, az egykori Csongrád és Torontál vármegye ide meghalni jött fiai is megemlítésre kerüljenek.

 (forrás: www.kvhbeskydy.sk)

Azt gondolom, hogy a szakmailag rendkívül felkészült és igényes munkát végző szlovák hadtörténelmi szervezet tevékenységéhez nekünk, magyaroknak is mielőbb csatlakoznunk kellene. A fizikai munkavégzésbe, az önkéntesek toborzásába a magyar hadisírgondozó Krajczáros Alapítvány is bekapcsolódott, s ehhez mi is segítséget nyújtottunk. A fizikai munka mellett azonban még fontosabb lenne a magyarországi kutatómunka elvégzése. A tizsényi példa is mutatja, hogy a felvidéki első világháborús katonatemetőkben nyugvókról a szlovák kutatók számára rendelkezésre álló források hiányos adatokat tartalmaznak. Az eltemetettek többsége ezekben a nyilvántartásokban ismeretlen katonaként szerepel, ami az utólagos rekonstruálások alapján egyáltalán nem meglepő. A temetőkben nyugvókról azonban gondos magyarországi kutatómunkával kideríthető az alakulatuk, s ez alapján akár a személyazonosságuk is, ahogy azt Tizsény esetében igyekeztem bemutatni. Alapítványunk, kutatócsoportunk örömmel végezné el ezt a munkát, azonban tisztában vagyunk ennek a nagyságával is, ami meghaladja a jelenlegi lehetőségeinket. Ennek a szakszerű elvégzéséhez támogatásra, támogatókra lenne szükségünk.

Szlovák barátaink is örülnének a segítségünknek. Meg kellene ragadnunk ezt a történelmi lehetőséget, hisz ahogy a példaként kiragadott tizsényiben, úgy a többi felvidéki temetőben is magyar katonák tömegei is alusszák örök álmukat. Egyelőre elfeledve, ismeretlenül.