Palló József abban a szerencsés helyzetben van, hogy világháborút megjárt nagyapja még mesélt neki a fronton töltött évekről. Sorait olvasva úgy érezzük: mi is ott ülünk a vasárnapi ebéd után a családi asztalnál és hallgatjuk, ahogy Mihály nagyapa ízes nyelvezettel meséli nekünk a maga Nagy Háborúját.
„Szerencsére volt annyi eszem, hogy szinte az utolsó pillanatban elbeszéltettem vele, hogy a kitüntetéseit miért kapta. Emlékszem rá, hogy a 70-es évek végén egy vasárnapi ebéd után kutattam a padláson és megtaláltam az összes kitüntetést nagyanyám egy használaton kívüli retiküljében tárolva” – írja Palló József.
Palló József nagyapjával, Palló Mihállyal 1976 körül
Palló József nagyapja emlékeit a Sárosdi vitézek című írásában foglalta össze, ebből idézzük az alábbi részletet, kiegészítve az általa küldött fotókkal, dokumentumokkal, valamint a leveleiben írt rövid történetekkel:
vitéz Palló Mihály (1894, Sárosd – 1984, Sárosd)
Harcolt: a cs. és kir. 69. gyalogezredben, mint őrvezető.
Kitüntetései: Elismerve az igényjogosultság az Arany Vitézségi Éremre, Nagyezüst Vitézségi Érem, Kisezüst Vitézségi Érem, Bronz Vitézségi Érem, Károly Csapat Kereszt, Sebesültek Érme 2 sávval, Háborús Emlékérem a kardokkal és a sisakkal.
Avatva: 1925. június 21-én a Margitszigeten (4042-1925), vitézi telket kapott a falu határában.
Palló Mihály és testvére, Palló József (1892-1922) egy 1918 végén készült felvételen. Mihálynak két fiútestvére volt: János (szintén a 69. gyalogezred katonája, tulajdonosa a kisezüst vitézségi éremnek 2 pánttal) elesett 1916-ban Kizia mellett, és a falutól ÉK-re lévő erdőben temették el. József, aki a 17. honvéd gyalogezred zászlósa volt, a Doberdón egy gáztámadás alkalmával tüdősérülést szenvedett, és ebbe halt bele 1922 februárjában Sárosdon. Neki III. osztályú hadidíszétményes Katonai Érdemkeresztje és nagyezüstje volt, amiket vele temettek el.
Palló Mihály igazolványi lapja
Nagyapám világháborús visszaemlékezéseit (vastagon szedve) az alábbiak szerint sikerült felidéznem.
Nagyapám 1894. október 28-án született Sárosdon. 1915 novemberében vonult be a cs. és kir. 69. gyalogezred pótzászlóaljához Pilsenbe és itt kapta meg a katonai alapkiképzést. Ezután a soron következő menet századdal kikerült a galíciai harctérre, ahol a Pieniaki, Czeipiele, Kizia környéki harcokban vett részt. 1916. március 8-án megsebesült „…szerencsére csak egy fáradt golyó találta el a lábikrámat”. Ebben az időszakban szerezte meg a bronz vitézségi érmet, mely odaítélésének körülményeire szűkszavúan csak így emlékezett „…megállítottuk az oroszokat”.
Palló Mihály (felső sor, bal szélső) kiképzésen Pilsenben, 1916 első felében.
Felépülése után visszament az első vonalakba és itt küzdött 1917-ig. Ekkor a román hadüzenet miatt az ezredet átszállították Erdélybe a Tölgyesi szoroshoz. Ezen a fronton kapta meg a II. osztályú ezüst vitézségi érmet, mert egy ellentámadás alkalmával a nagyon előretörő szakaszát a román csapatok bekerítették, és magadásra szólították fel. A túlerő ellenére kitörtek és véres kézitusa után tértek vissza a saját csapatokhoz. Erről mondta: „…a fene se akart ezüstöt, de úgy féltünk a hadifogságtól, hogy inkább nekik mentünk, aztán amúgy magyarosan elkentük a szájukat, de bizony nem egy sárosdi ott maradt”.
69-esek a Tölgyesi szorosban. A hátoldal szövege: „Pallo Jozsef Fehér Megye Sárosd. Ha meghalok külgyétek el ere a czímre Isten veled.”
69-esek a Tölgyesi szorosban, Palló Mihály a felső sorban balról a harmadik
Itt érdemelte ki a Károly Csapatkeresztet, mely elnyerésének feltétele 12 heti folyamatos arcvonalbeli szolgálat volt. Másodszor is megsebesült, melyre így emlékezett: „Lőttek ezek a románok, aztán egy srapnelszilánk átszaladt a vállamon”.
Igazolvány a Károly csapatkereszt viselésére
1917 őszén jött ki a kórházból és először látogatott haza Sárosdra, erről azt mondta „…nagy volt az ínség idehaza, majdnem csak jobb volt odakint a dekkungban”. Élénk emlékeket hagyott benne, hogy a már elesett sárosdiak hozzátartozói tőle akartak információt szerezni szerettük halálának körülményeiről és emiatt sokszor került szívszorító helyzetbe.
A szabadság után az olasz front következett. Az itteni harcokat ítélte meg a legszörnyűbbnek, mert elmondása szerint állandóan szenvedtek a vízhiánytól, az élelmiszerhiánytól, a nyomasztó ellenséges túlerőtől és a tömény hullaszagtól. Erre így emlékezett: „…még a hegy közelébe se voltunk, de már érződött a hullaszag, azok a zöld döglegyek meg csak úgy röpködtek, mint a felhő”. Sokat emlegette, hogy nem volt elegendő lőszer, az olasz csapatok folyamatosan rohamoztak és nem egyszer előfordult, hogy gyalogsági ásóval, bicskával, kövekkel, fokossal kellett védekezniük; „…sokszor arra eszmélt az ember, hogy ül a földön, mindene csupa vér, körülötte a sok halott és nem is tudja, hogy mit csinált”.
Ezekben a harcokban érdemelte ki az I. osztályú ezüst vitézségi érmet, mert az állásukkal szemben lévő, kedvező elhelyezkedésű olasz géppuskafészket, 3 társával egy éjszaka hason csúszva megközelítette és elfoglalta. A kitüntetési javaslat szerint, kiemelkedő bátorsággal hajtotta végre a feladatot, mely során 15 olaszt, közöttük egy hadnagyot ejtett fogságba és egy géppuskát zsákmányolt jelentős mennyiségű lőszerrel. Érdekes módon a kitüntetési javaslat hangsúlyozta, hogy az ellenséges emberélet kímélésével valósult meg a fegyvertény. Erre az eseményre, így emlékezett „…kúsztunk, másztunk az összes gomb leszakadt, de meg kellett csinálni”, illetve „…az a nehézpuska annyi magyart lekaszált, hogy éreztem, hogyha nem csinálunk valamit elpusztulunk ahányan csak vagyunk”, illetve „…mögéjük kerültünk és rájuk ordítottam, hogy az anyátok úristenit, itt van a világvége, megjöttek a magyarok, az egyiket azonmód nyakon is vágtam. Erre azonnal megadták magukat. Akkor kaptam a nagyezüstöt”. A doberdói harcteret, melyet Hétközség-fennsíknak emlegetett így jellemezte: „Annyit szenvedtünk ott, mint Krisztus Urunk a keresztfán”.
1917. október 24-én az osztrák–magyar csapatok áttörték frontot és az olasz hadsereg pánikszerűen menekült, ezt a helyzetet így jellemezte: „ezek zabot-szénát elhánytak és úgy pucoltak előlünk, hogy nem győztünk utánuk menni”, illetve „…a kezüket feltartották és azt kiabálták, hogy Itália kaput, Evviva Ausztria (sic!), mi meg úgy fogdostuk össze őket, mint a nyulakat”.
1918 elején érkezett meg az osztrák–magyar hadsereg, és így a székesfehérvári gyalogezred is a Piave folyóhoz, pontosabban a Falze di Piave nevű településhez. Megkezdődtek az előkészületek a folyón való erőszakos átkelésre, amely több hónapot vett igénybe. 1918. június 15-én hajnali 6 órakor indult meg az támadás, amely a magyar katona vitézségének egyik örökszép példájává nemesült. A hadmozdulatot több órás tüzérségi előkészítés előzte meg. Ez ilyen emlékeket hagyott nagyapámban: „…az ember úgy érezte, hogy itt a világvége, tíz körömmel kapartuk magunkat a földbe”.
Falze di Piave, 1918 nyara
A pergőtűz végeztével a parti szőlőkben rejtőzködő magyar csapatok kiözönlöttek a folyópartra és megkezdték az áthajózást. Ekkor a parton nyüzsgő embertömeget lőni kezdte az olasz tüzérség, erre így emlékezett: „…jöttek a tisztek és mondták, hogy el vagyunk árulva, de muszáj előre menni, hogy a tűzből kiérjünk”, és „ csak rohantunk előre a csónakokba közben sírtunk, átkozódtunk meg imádkoztunk és alig vártuk, hogy a digó pofájába nézhessünk”.
69-esek Falze di Piavéban, Palló Mihály x-el jelölve
A folyón való átkelés iszonyú veszteségeket okozott a székesfehérvári 69., a szegedi 46. és a kecskeméti 38. gyalogezrednél. A szegediek átkelését le is kellett állítani. Ennek ellenére a 69. gyalogezred elsőként elérte a túlpartot, és azonnal megindult a stratégiai célnak tekintett Montello nevű hegy elfoglalására, mely tele volt olasz drótakadályokkal és géppuskafészkekkel. Nagyapám azt mondta, hogy a sárosdiak mindig összetartottak és egymást támogatva mentek előre. A felfokozott idegállapot bámulatos eredményt hozott, mert a Montellót sikerült elfoglalni. Erre így emlékezett: „derékig gázoltunk a vízben, aztán neki a hegyoldalnak; az olaszok csak addig mertek lőni, amíg el nem értük őket, akkor azonnal megadták magukat, de foglyot nem nagyon ejtettünk”, illetve „borzasztó, hogy mennyi magyar elveszett ott, köztük nagyon sok sárosdi”.
A Piave partja, 1918 nyara
Elmesélte azt a történetet is, hogy sírva, feltartott kezekkel jött felé egy nagyon fiatal olasz katona, erre ő elvette a puskáját, adott neki egy pofont és a következő szavakkal engedte el: „Menj haza az anyád szoknyája mellé és tiszteld a magyart!” Az olasz nagyapám kezét megcsókolta és elfutott, de pár lépés után eltalálta egy lövedék és holtan esett össze. Ekkor nagyapám is sírógörcsöt kapott. „A fene tudja mi lett velem, de bőgtem, mint a szaros gyerek.”
A Montello csúcsán helyezkedik el a Colessel del’ Aqua, amely a magaslat legfontosabb pontja. Ekörül ádáz kézitusa folyt, amelyet a 69-esek páratlan lendülettel foglaltak el. Ez nagyapám emlékeiben eképp maradt meg: „A hegytetőn már szuronnyal meg puskatussal aprítottuk a digókat, akik úgy futottak lefelé, hogy vissza se néztek. A magyar zászlót Bogár Laci tűzte ki az egyik géppuskaállás tetejére…”
Sárosdiak Falze di Piavéban, Palló Mihály a felső sorban a jobb szélső
A Piavén való átkelés újabb kitüntetést eredményezett számára, méghozzá a legmagasabbat, amit legénységi állományú elérhetett. Odaítélték számára a legénységi arany vitézségi érmet, de ezt az összeomlás miatt már nem vehette át. Ezt azért kapta, mert a Montello rohamozása során társaival 3 olasz lövészárkot göngyölítettek fel és több géppuskafészket tettek ártalmatlanná, így jelentősen csökkentették az átkelő bajtársak veszteségét. (Emlékei szerint egy Szegi István nevű kálozi illetőségű társával tették mindezt, akit később szintén vitézzé avattak). A magyar csapatok június 22-ig tartották magukat a Piave nyugati oldalán, de utánpótlás nem érkezett, mert az olasz tüzérség ezt lehetetlenné tette, így az esőzéstől megáradt folyón visszavonultak. „Mielőtt lejöttünk a hegyről krétával felírtuk: visszajövünk! Én még a Piave túlsó partján is meg voltam győződve róla, hogy a hazámért harcolok.”
Nagyapám június 22-én, „marha nagy aknatűzben sírva ugrottam a vízbe” egy kézzel a csónak szélébe kapaszkodva, a másik kezével Kiss Lajos nevű sebesült társát tartva jutott át a Piave keleti partjára. Erre így emlékezett: „Nyakamban a manlicher meg a Lajos, aki úgy sírt, mint egy taknyos kölök.”
Az arany vitézségi érem miatti „örömről” így szólt: „jöttek és veregették a vállam az aranyérem miatt, de én csak azokra tudtam gondolni, akik ott maradtak. Tudtam, hogy vége mindennek…”
Palló Mihály kitüntetései
Szeptember hónapban az ún. második Piave menti csatában, a Monte di val Bella magaslaton harcol: „Még utoljára jól a digó pofájába vágtunk, mi magyarok”. A front összeomlásáról ezt mondta „a csehek elkezdtek hazafelé szökdösni, aztán mindenki megindult visszafelé, nem volt már akkor se étel, se ital, se lőszer, de a 69-esek nem úgy jöttek hátra, mint egy cigánytábor”. Ekkor már birtokosa volt a Sebesülési Éremnek is, mely szalagján a piros csíkok jelzik a sebesülések számát.
Végül, 1918 késő őszén egy vasúti vagon tetején utazva jött haza az ezreddel, november 4-én szerelt le Székesfehérváron.
Az őszirózsás forradalomról nem volt jó véleménye, amelyet így fejezett ki „mi kint rohadtunk, ez a frontlógós Károlyi meg a társai idehaza sunyítottak, őszirózsás forradalmat játszottak és elárulták Magyarországot”, illetve „tudtuk, hogy a románok jönnek, minket meg szélnek engedtek. Nem nagyon értettük, mert azt hittük, hogy megyünk ellenük. Aztán utána meg már Pesten parádéztak”.
A világháborús érdemei alapján 1925. június 21 -én a Margitszigeten avatta vitézzé Horthy Miklós, és 15 kha. vitézi telket adományozott számára a falu határában. Nyilvántartási száma a Vitézi Rendben 4042-1925 volt. 1925-ben a Háborús Emlékérmet a kardokkal és a sisakkal adományozták részére.
Leltár Palló Mihály vitézi telkéhez
A két világháború között gazdálkodással foglalkozott és tagja volt a Frontharcos Szövetségnek is, amely szervezet keretein belül részt vett az 1938-as felvidéki bevonulásban. Az 1920-as években ellátta a harangozói, templomszolgai feladatokat, valamint sokáig az egyik legnépszerűbb böllér volt a faluban.
Sárosdi frontharcosok a Felvidéken 1938 novemberében. A képen: Kovács János, Kiss János, Kovács Ferenc, Kovács (?), (?) és Palló Mihály
Kétszer nősült, 1923-ban Fekete Máriát (1897-1946), annak halála után, 1947-ben Jermann Terézt (1905-1986) vette feleségül. Első házasságából született gyermeke, édesapám Palló József (1924-2000) volt. A család a Fő u. 54. szám alatt lévő házban élt (a legöregebb volt a faluban!), melyet az 1980-as évek közepén az új tulajdonos sajnos lebontott. 1945 után a helyi TSZ tagja volt, egészen 1954-es nyugdíjba vonulásáig. Nagyapám a falu köztiszteletben álló tagjaként élt 1984-ben bekövetkezett haláláig. Sírja a sárosdi új temetőben található.
Palló Mihály sírja a sárosdi új temetőben
Végezetül néhány jellemző történet idősebb korából
Valamikor az 1950-es években a sárosdi TSZ baromfiállományát rókák tizedelték, és nem merte senki befogni őket. Az elnök személyesen felkereste nagyapámat és azt mondta neki: „Tegyen már valamit Misa bácsi ezekkel a rókákkal, végtére maga volt vitéz!” Nagyapám erre jót nevetett és elintézte a rókákat…
Palló Mihály kitüntetéseivel
Nagyapámat túl azon, hogy igazi magyar ember volt, a szerénység is jellemezte. Ennek tudható be, hogy nincs olyan kép róla, ahol az összes kitüntetését viselné. Azt mondta, hogy egyszer felrakta azokat, amik a keze ügyébe kerültek, utána meg a „fene se tűzködte”. Gondolom az „elég mindenből egy” elve vezérelhette. (Egyébként a portréképen az is látszik, hogy valami dróttal rögzítette az érmeket, elég slendrián módon…)
A frontharcos pajzs
A frontharcos pajzsot sem rakta ki a ház falára, apám emlékei szerint a kamrában kerülgették. Amikor elérte a front a falut, akkor meg bedobták a kútba, ahonnan 1984-ben vettük ki.