Arcok a Nagy Háborúból 4.
Olách Ferenc fényképe egy a számtalan katonaportré közül, amit hagyományos vagy virtuális piacokon lehet találni. Nem őrizte már a képet az, akinek emlékül szánták – nem csoda, hiszen több generáció választ el bennünket a Nagy Háborútól. A kép mégis túlélte az elmúlt közel száz esztendőt. Igaz, hogy nem sokat tudunk a rajta szereplő katonáról, de megmaradt a neve, néhány adat és az arcvonásai. Még nem halt meg teljesen, mint Zilahy hőse, Kovács János…
Emlék Olách Ferenctől Szeged 1914 XII/6án
Hősi halált halt 1916 III hóban Doberdónál
Vizintiniben fekszik. Nyugodjon békében az Isten szent nevében
ZILAHY LAJOS
Mikor halt meg Kovács János?
Kezét, amely csupa firnájsz volt, meg se mosta, csak megtörülte abba a rongyba, amely az ajtó mellett lógott egy szegen. Aztán leoldotta derekáról a zöld asztaloskötényt, és leverte nadrágjáról a gyaluforgácsot. Föltette a kalapját, és mielőtt kiment az ajtón, szokatlanul bágyadtan köszönt oda az öreg asztalosnak, aki háttal állott, és a tűzhelynél az enyvet kavarta:
– Jojcakát kívánok!
Már reggeltől kezdve valami ismeretlen érzés didergett benne. Rossz volt a szája íze, néha egy pillanatra megállt kezében a gyalu, és fáradtan lehunyta a szemét.
Hazament, és étvágy nélkül megvacsorázott. Egy vénasszonynál lakott, özvegy Borka Ferencnénél, valami nyomorúságos kis szobában, amely valamikor fáskamra volt.
Ezen az éjszakán – 1874. október negyedikén – éjfél után egy és egynegyed órakor meghalt Kovács János asztalossegéd. Kicsit keszeg vállú, fakó arcú, soványkás, vörös bajuszú, csendes szavú ember volt, Harmincöt esztendős korában halt meg.
Két nap múlva eltemették. Nem maradt utána se gyerek, se feleség, csak egy szakácsné, aki Pesten szolgált, bizonyos Tordai nevű bankigazgatónál, és aki testvérnénje volt Kovács Jánosnak.
Öt esztendő múlva meghalt az öreg asztalos, akinek a műhelyében dolgozott. És kilenc év múlva meghalt az a vénasszony, akinél lakott.
Tizennégy esztendő múlva meghalt a Tordaiék szakácsnéja, aki testvérnénje volt.
Huszonegy esztendő múlva – 1895. március hatodikán – a Kerepesi út végén egy kis vendéglőben fiákeros kocsisok ültek együtt, és boroztak a piros abrosz fölött. Késő éjszaka volt, lehetett három óra. Belekönyököltek az asztalba, és nagyokat röhögtek. Iszonyatos komisz szivarfüst kavargott az asztalok fölött.
Katonai szolgálatuk emlékeiről beszélgettek. Azt mondja az egyik, egy kövér, tokás, piros képű fiákeros, akit csak Fricinek szólongattak:
– Eccer mek, parátom, az ettyik rekrutának a fejit a cukszfirer pedukta a kályhába… – itt úgy elkapta a röhögés, hogy tenyerével rácsapott az asztalra.
– Az anyja istenit! – kiáltotta. Nyakán és halántékán kidagadtak az erek, hosszú percekig fullasztotta, krákogtatta, rázta a nevetés, és mikor aztán elcsitult, folytatta, de közben is rájött, ez a pukkadozó röhögési roham:
– Pedukta a fejit a kályhába, oda kellett neki százszor bekiáltani: Herr cukszfirer, melde gehorsamst… armer kerl, ott térdepelt nétykészláp a kályha előtt, mi mek hátul püff az anyád, akkorákat sóztunk rá, majd kiszakadt a tenyerünk…
Itt megállt, megint kiröhögte magát, aztán odaszólt az egyik fiákerosnak:
– Emlékszel, Fránci?
Franci bólintott.
A tokás fiákeros megsimogatta a homlokát.
– Hogy is hívták csak esztet a legényt…
Franci belenézett a levegőbe, aztán azt mondta:
– Izé… Kovács… Kovács János.
Ekkor mondta ki utoljára emberi hang a Kovács János nevét. 1899. november tizedikén az óbudai dohánygyárból bevittek egy szívbajos munkásasszonyt a Szent János-kórházba. Olyan negyvenöt esztendős lehetett. Az első emeleten feküdt, a hármas számú közös teremben, csendesen és ijedten feküdt az ágyon, érezte, hogy meg fog halni. A kórteremben már aludtak a többi betegek, félhomály volt, csak abban a kis kék pohárban égett a mécs.
A munkásasszony tágra nyílt szemmel nézett bele a homályba, és végiggondolt az életén. Eszibe jutott egy falusi nyári éjszaka és egy szelíd tekintetű legény, akivel – kisujjukat egymásba akasztva – kint csatangoltak a fülledt illatú réten, s aki azon az éjszakán asszonnyá tette.
Ez a legény Kovács János volt, és Kovács János arca, hangja és tekintete ekkor tért vissza utoljára. De ekkor már nem mondták ki hangosan a nevét, csak ennek a haldokló asszonynak gondolatában lobbant fel némán egy-két pillanatra.
A rákövetkező esztendőben leégett az a református falusi paplak, melynek levéltárában azok a poros matrikulák hevertek, amelyekbe be volt írva a Kovács János születési és halálozási adata.
1901 januárjában kemény tél volt. Estefelé, mikor már egészen besötétedett, egy rongyos ruhájú ember kapaszkodva mászott keresztül a falusi temető árkán. Két sírkeresztet lopott, hogy tüzet rakhasson. Az egyik kereszt a Kovács Jánosé volt.
Megint elmúlt vagy két évtized.
1920-ban Kecskeméten egy fiatal ügyvéd az íróasztalánál ült, és az apja hagyatékát leltározta. Sorba kinyitotta az íróasztal fiókjait, és egyenként nézegetett végig minden kis papirost. Az egyik cédulára ez volt írva:
„Két politúrozott szék Ára fejében 4 Fr. 60 krajcárt felvetem tisztelletel Kovács János.”
Az ügyvéd átfutotta az írást, már el is tépte, és bedobta a papírkosárba.
Másnap reggel a cseléd kivitte a papírkosarat, és kiöntötte belőle a szemetet az udvar végibe.
Három nap múlva esett az eső. Az eltépett cédula átázott, és csak ennyi maradt rajta: Ková… J… A többit elmosta az eső. A J betűt is alig lehetett már kivenni.
Aztán sokáig nem esett az eső. A porba és szemétbe temetve ott lapult, ott hallgatott még ez a pár betű: Ková… J… Az utolsó betűk, az anyagok, a vonalak utolsó részletei, amelyek Kovács Jánosra emlékeztek.
Pár hét múlva fél napig zengett az ég, és ömlött az eső, mintha kannából öntötték volna az égből.
Ezen a délután a megmaradt betűk is eláztak. Legtovább a v betű tartotta magát, mert ott, ahol hurkolódik a v betű szára, Kovács János annak idején erősebben megnyomta a pennát. Aztán ez is elázott.
És ekkor, ebben a pillanatban – halála után negyvenhat esztendővel – mindörökre elmúlt és mindörökre eltűnt a Földről az asztaloslegény élete.