Moticska Tihamér úti beszámolója második részének azt a címet is adhattuk volna, hogy az Ortigara meghódítása. Az olaszoknak egyszer, ha csak rövid időre is, sikerült elfoglalniuk a 2106 méter magas hegyet. Ez a történet indította el túrázónkat, hogy ő is bejárja ezt az útvonalat. Két év alatt, harmadszori próbálkozásra nem mindennapi körülmények közepette végül siker koronázta szilaj elhatározását!
Az Ortigara szomorú legendája
Történt valamikor 1917 nyár elején, hogy az olasz közvélemény a számos isonzói csata kudarca láttán már nagyon szomjúhozott egy jelentős hadisikerre. Hadvezetésük és maga Cadorna is azon az állásponton volt, hogy Isonzó környéki csapatait – melyek akkor már éppen túl voltak a 10. csatán – egyelőre pihentetni kell, így figyelmük átmenetileg a tiroli magashegyi vonalak felé fordult, és ott próbálták kiköszörülni a tábornoki zubbonyuk tekintélyén esett csorbát. A tiroli front a Hétközség-fennsíknál akkoriban úgy állt, hogy az Asiagóhoz közeli, a várostól nyugatra húzódó állások itt egyenest északi irányba fordultak, melyeknek 15 kilométerrel feljebb, a Val Sugana felé meredeken leszakadó járhatatlan sziklák szabtak csak határt. Cadorna e helyütt, az északi végponton az Ortigara hegynél vélte megtalálni a Monarchia haderejének Achilles-sarkát, és próbált végzetes sebet ütni rajta.
Ortigara – Caldiera térképrészlet
Iszonyatos haderőt, mintegy 300.000 harcost rendelt Caldiera környékére, háromszoros túlerőt biztosítva csupán százezer puskára számlált védőinkkel szemben. Nem tudni szándékosság, avagy tapasztalat hiányából fakadt-e, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a hegyi háborúk sajátosságait. Itt nem lehet széles arcvonalon felállni és tüzérségi előkészítést követően a teljes vonalon rohamot rendelni. A szűk és mély völgyek, a kopár belőhető hegyoldalak, a fárasztó kaptatók, és nem különben az áthághatatlan sziklameredélyek, tehát mind együtt maga a terep, megakadályoz minden ilyesfajta elképzelést. Már az első rohamok felszínre hozták a terv hiányosságát, teljes képtelenségét. A hegyi harcokban – mondhatni – járatos védőink az őrült támadás láttán hangos kiabálással próbálták visszafordulásra késztetni a szerencsétlen olasz katonákat. „Ne gyertek! Forduljatok vissza! Forduljatok vissza, mert meg fogtok halni!” – kiáltották mindenünnen az árkokból, de figyelmeztetésük nem talált meghallgatásra. Nem tehettek hát mást, a kedvező távolságot bevárva, géppuskáik tüzében aratni kezdett a halál.
Cadorna hiúbb volt annál, hogy félbeszakítsa a lehetetlen vállalkozást, és a közvélemény is nagyon várta már a győzelemről szóló híreket. Alvezérei meg-megújuló hullámokban, kíméletlen módon hajtották rohamra katonáikat a vágóhíddá aljasult csatatéren. A szörnyű áldozat végül is nehezen, de meghozta eredményét. Öles betűkkel, első oldalon kiáltotta világgá az olasz sajtó az Ortigara elestét. Olasz tisztek pózoltak a haditudósítók fényképezőmasinái előtt a „kiűzött ellenség” árkaiban. Olaszország ujjongott és a katonák körében ismét magasra szökött az önbizalom.
Pedig csak annyi történt, hogy a hegy védelmére rendelt parancsnok látván, hogy állásait jelentősebb veszteség nélkül huzamosabb ideig megtartani nem tudja, elrendelte a hadianyag mielőbbi hátraszállítását, majd a harcot megszakítva, a vonalakat kiüríttette és a csapatokat a 3-4 km-el hátrább húzódó vonalakba rendelte. A manőver szerencsés lépésnek bizonyult, mert az olaszok diadalittasan mindenütt birtokba vették az állásainkat, de katonáink legnagyobb csodálkozására a további támadást beszüntették… Ott, a visszavont állásokban csapataink még nem voltak abban az állapotban, hogy egy hasonló nagy erejű támadást kivédhettek volna. A visszavonulásnak volt még egy rendkívüli előnye, aminek kiaknázása meglepetésként hatott az ellenségre: ismerve elhagyott állásaink pontos vonalvezetését, napokon át szisztematikus ágyútűzzel árasztottuk el azokat. Az olasz fél a naponta egyre nagyobb méreteket öltő veszteségeit látva végül önként feladta a nehezen megszerzett állásokat és saját vonalaiba, a szemben lévő Caldiera hegyre húzódott vissza. 25.000 olasz katona vérét áldozta Cadorna és tisztikara azért, hogy szűk, alig másfél hétig a fényképezőgépek kereszttüzében fürödhessen. Nálunk 8.000-re rúgott a veszteség eltűntben, sebesültben és halottakban együttesen. Az olasz lapok sohasem hozták nyilvánosságra, milyen iszonyatos árat adott Cadorna a néhány napra „kölcsönkapott” árkokért.
***
Reggel korán keltünk és úgy terveztük, hogy autóval a lehető legközelebb megyünk a hegyhez és ott parkolunk. Követve a térképen jelzett utat, tényleg találtunk egy tisztáson tágas parkolóhelyet, ahol állt már néhány autó. Magunkra öltöttük a szükséges felszerelést és nekivágtunk a hegynek. Iparkodni kellett, ha minél több időt akartunk fent eltölteni, mert augusztus végén már korán nyugszik a nap és merész programunk ehhez nemigen lett hozzáigazítva. Aki járt már komoly hegyekben tudja, hogy ott minden méter kettőnek (gyakran még többnek is) számít, és nem árt, ha a „húzós” szakaszok előtt kevés pihenőt tart. Tervünk egyszerű volt és világos. Felmegyünk a Caldierára, annak is a legmagasabb pontjára, szétnézünk a környéken, majd leereszkedünk Ortigara felé a völgybe, és az olasz támadás irányából egy lendületes rohammal, mi is „elfoglaljuk” az osztrák–magyar árkokat. Térképen számolva kb. 8-9 km-es kör, de nehezíti a dolgot, hogy közben több jelentős szintkülönbséget is le kell győzni…
Útban a Caldierára – néha visszanéztünk, honnan is jöttünk
Még ma is jó állapotúnak ítélt kanyargós, olykor szerpentinszerű, a hegy oldalába vájt hadiúton haladtunk egyre fel. Néhány szakaszon a kellő szélesség ellenére is a belső oldalra húzódtunk, mert veszélyes szakadékok mellett kellett elhaladni. Amint kiértünk egy viszonylag sík terepre, megjelentek a volt parancsnoki gazdasági és raktárépületek kőből épített lábazatai, szorosan az oltalmat adó hegy oldalába simulva, ahol az ellenség tüzérsége nem érhette el. Valaha ezek voltak alapjai a közeli fenyvesekből kitermelt faanyagból emelt gerendaházaknak. Feljebb hatalmas beton víztárolók sorakoztak. Az Alpok itteni hegyeiben nyáron alig található víz. Nincsenek források, és a tavaszi olvadás elmúltával csak a kiszáradt meder mutatja a patakok vonalát. Nagy kincs a víz idefent, embernek állatnak egyaránt.
A Caldiera keleti oldala és a sziklába vájt kavernák
Feljebb megjelentek az árkok is. Hosszú árokrendszerek kanyarognak szerteszét mindenfelé. Néhol épített formában kőből, máshol kirobbantva a sziklából, vezették a megfelelő nyomvonalat, s ahova kellett lépcsőt építettek. Volt ahol három méter is lehetett a mélység, néhol alagutat fúrtak, ha a terep úgy kívánta. Sok árok vezetett nyugati irányba a hegy Ortigara felé néző oldalába, ahol megfigyelő-, géppuska- és lőállásokban találkoztak. Ezekből kitekintve, nagyteljesítményű távcsővel jól kivehető a mozgás a szemközti hegyen, ami innen majd 5 kilométer távolságban van. Elképeszt, s egyszersmind alázatot parancsol az a mérhetetlen fizikai energia, amit az olasz katonák véghezvittek az akkoriban rendelkezésre álló szerény technikai eszközökkel itt.
Haladva a csúcs felé a cserjék eltűnnek és egyre inkább a kő lesz az úr. A járás is egyre körülményesebb, már inkább csak bukdácsolás a hatalmas kövek között. Ha bárki erre jár, jól teszi, ha túrabakancsot húz, mert térd és bokaficam leselkedik minden szikla mögött. Hátizsákunkat is úgy éreztük, már tonnákat nyom. Eltévedni viszont biztos nem fogunk, mert még itt fent is táblák jelzik a helyes irányt.
Csak azt tudnám, ki a csuda írhatta fel azt a 10 perc időt a csúcsig, a Cima Caldieráig, mert nekünk kis híján 30 percbe tellett, mire megpillantottuk a tetején a vascsőből állított keresztet, nem beszélve, hogy oda még fel is kellett jutni. Aztán lehet, hogy a menetidő nem miránk, „szépkorúakra” lett méretezve…
A Caldiera csúcsán
Kellett a hosszú pihenő, mert nagyon rászolgáltunk. Ilyenkor lemálházás után az a forgatókönyv, hogy könnyítünk öltözékünkön, így szabadulva meg a felhalmozódott testhőmérséklettől. Majd ahogy lassan helyreáll a hőegyensúly, sorban vesszük magunka ismét ruháinkat, olykor többet is, mint amennyi lekerült, mert itt fent gyengébben-erősebben mindig fúj a szél, és néha a talpon maradás is nehézségbe ütközik.
Kilátás a Caldieráról
Szépen mutatja a kép jobboldala a Val Sugana felé leszakadó meredek sziklákat. Az előtérben több futóárok nyomvonala is jól látható, előre egészen a magas kiszögellésig, amit az olaszok „osservatorio Torino”-nak neveztek. Onnan tartották szemmel és figyelték a szemben lévő hegyen a mozgást. Gondolom, jó néhány rejtett tüzérségi megfigyelőállás is volt ott, ahonnan ágyúik tüzét telefon-összeköttetéssel vezették. El tudom képzelni, micsoda tüzérségi adok-kapok lehetett itt „unaloműzés” gyanánt. Azt mondják, annakidején sárgásan fénylett mindkét hegy, a becsapódó gránátok robbanótöltetében lévő kén élénksárgára festette a kopár sziklákat. A sok, egyébiránt takarásban lévő terepen vezetett futóárok itt nem a kézifegyverek, hanem a hulló gránátszilánkok, srapnelek ellen nyújtott védelmet a gyalogos számára. Érdekes elnézni, hogy a háború, a keresztül-kasul futó árkok, miként alakították át itt fent 2000 méteren a békés természetet. Nem tudtam betelni a látvánnyal, és távcsövemmel szinte négyzetméterenként végigpásztáztam a vidéket. Nehéz teher nyomta a lelkemet, szembesülve a tudattal, miszerint kevés az esély, hogy valaha még egyszer feljutok ide, s ez szoros béklyóban tartott.
Óránkra pillantva, készülődnünk kellett volna, mert hosszú út állt még előttünk. Józan mérlegelés alapján jutottunk a szomorú elhatározásra, hogy nem folytathatjuk túránkat az eredetileg eltervezett szerint, mert legjobb esetben is az Ortigarán fog ránk sötétedni és ott esünk az éjszaka fogságába. Vissza kellett indulnunk és úgy döntöttünk, mégiscsak leereszkedünk a két hegy között a völgybe, és ott keresünk utat a parkoló felé, ahol odaérkezésünkkor a beálló sötétségben nehezen leltünk autónkra, mely már „árván” egymagában állt. Még szerencse, hogy nem küldtek utánunk hegyi-mentő osztagokat, mert úgysem tudtuk volna kifizetni a csoportos kiszállás költségét. Késő este volt, mire a kempingbe értünk, emlékeinkben a mögöttünk hagyott nap megannyi élményével. Tudtuk, a következő napokban már nincs mód ismét felmenni a hegyre, mert programunk más irányba szólított…
***
Próbáltunk besegíteni a sorsnak, hogy kiegyenlíthesse tartozását, aminek eredményeként következő év október közepén ismét eltölthettünk néhány napot ott a hegyek közelében. E lehetőséget kihasználva, újabb merész tervet szőttünk és nekivágtunk, de most már kizárólag az Ortigara meghódításának. Részben nehezítette dolgunkat az időközben esősre fordult idő, de ez a kényelmetlen körülmény sem tudta eltéríteni eredeti elhatározásunkat, habár volt veszélye, mert mint mondták: „Vigyázzunk, mert a hegy nem játszik!”. Ezt a figyelmeztetést sikerült elengedni a fülünk mellett, pedig utólag nagyon igaznak bizonyult!
Fent a csapadék már hó formájában érkezett, s ahogy emelkedtünk, mennyisége és a vastagsága is egyre gyarapodott. Nem is jutottunk el az előző évben meglelt parkolóhelyig sem, attól sokkal lejjebb félre kellett állnunk. Volt ugyan hólánc a csomagtartóban, de a továbbhaladás kockázata sem volt lebecsülendő. Így hát fogtuk málhánkat és nekivágtunk a nagy útnak, nem sejtve, hogy a hóviszonyok a végén leküzdhetetlen akadályokat gördítenek elénk.
Nehéz terepjárók még bírták a hegyi turistaszállásig, de tovább ők sem merészkedtek. Nekünk momentán nem állt rendelkezésre ilyen gépjármű, így önfeledten gyönyörködhettünk a meseszép tájban. Ritka alkalom október közepén lábszárközépig gázolni a friss hóban és tüdőnkbe szívni a kristálytiszta hegyi levegőt. De aztán a gyalogútra fordulva egyre nehezebbé vált az előrehaladás. Ahogy közeledtünk a hegy lába elé, a romló útviszonyok, a hótakaró alatti köveken bukdácsolás, egyre inkább próbára tette erőnlétünket. Mi vágtuk az első nyomot a hegy meredeke felé. Ilyenkor senki nem jár errefelé, s csak saját nyomunkat láttuk a hóban, amikor néha-néha távcsővel visszanéztünk. Sokszor kellett hosszabb pihenőt tartani, de már ez sem segített, mert a neheze csak ezután következett. Itt már a kezet is használni kellett a hatalmas kövek között. Nekirugaszkodtunk ugyan, de előbb az izom, majd a lélek is feladta.
Itt kellett eldönteni, folytatjuk-e utunkat, vagy belenyugszunk, hogy a hegy győzött? Hogy történhetett már másodszor, miközben katonáink éveken át ott éltek fent, és ha kellett még harcoltak is, mi meg még feljutni sem tudunk – nyilallt belém a gondolat. Megalázó volt helyzetünk, a katonák nézőszögéből mindenképpen.
Visszafordulásunk előtt a legtöbb, amit tehettem, lencsevégre kaptam a Caldiera hófödte csúcsát, és megígértem neki, vissza fogok jönni, és addig nem nyugszok, amíg az Ortigaráról is el nem készítem a következőt. Ennyivel tartozom valaha itt küzdő katonáinknak, ha már így ország-világ előtt szóba hoztam őket.
***
Néha magam is meglepődöm a véletlenek azon sorozatán, aminek eredményeképpen a következő év nyárutón ismét ott álltunk az Ortigara lábánál. Nem volt zökkenőmentes az odautazás, mert sokat látott öreg autónk a szlovén autópályán rakoncátlankodni kezdett és egy lélekdaráló átvirrasztott éjszaka után, Ljubljana közelében, egy szakszerviz műhelyében kötött ki. Némi „ráncfelvarrást” követően, ismét vígan robogtunk célunk, Asiago felé. Bizonyára azóta is összesúgnak a szerelők és dicsekednek mindenfelé, hogy annakidején egy vén Mitsubishivel, egy igazi „oldtájmerrel” volt dolguk a garázsban…
Hál’ Istennek az időjárás ezúttal a mi oldalunkon állt, így semmi akadályát nem láttuk az elmúlt évek kudarcai felett tort ülni, s egyszersmind diadalt aratni. Szívünkben bizakodással, jókedvvel vágtunk neki a felfelé vezető útnak. A parkolóban még tüzetesen áttanulmányoztuk a táblát, amely „madártávlatból” mutatta a környéket.
Első pihenőnket útban a kápolna árnyékában tartottuk, és tízórainkat majszolva próbáltuk megérteni a táblák írásait. Sokra nem jutottunk, így valamennyit közelről lefotóztuk és rábíztuk egy itthoni „írástudóra”, aki majd megfejti nekünk a felírt szöveget. Továbbinduláskor, megelőző tréning híján, combjainkban éreztük már az izomlázat, de tudtuk, ez velejárója a magashegyi túráknak és nem sokat törődtünk vele.
Felfelé, amikor közelébe jutottunk a helynek, ahonnan tavaly vissza kellett fordulnunk, éreztük, most lépjük át a pontot, ahonnan nincs út vissza, csak előre. Volt könnyebb út is a feljutásra, de eredeti elhatározásunkhoz tartva magunkat, továbbra is az olasz támadás irányából szándékoztuk megmászni a hegyet, kerüljön is bármibe. Részesei akartunk lenni az érzésnek, ami az alpiniknek itt bőven kijutott. Szerencsére, táblák jelezték az irányt végig, amerre haladnunk kellett. Gyanús lett, hogy egy meredek sziklafal előtt, aminek tövében álltunk, a tábla felfelé mutatott és a majdnem függőleges sziklában előbb nehéz lépcső, később vaslétra, majd feljebb kanyargó ösvényen drótkötél kapaszkodó mutatta a „helyes” irányt, ami fent egy sziklába fúrt géppuskaállásba vezetett. Onnan, alagúton át ismét folytatódott a felfelé hasonlóan nehéz nyomvonalon. Most nem hajtott bennünket az idő, így minden géppuskafészekben tudtunk „szusszanni” egy keveset. Volt, amelyikben a lőrés előtt a padozat betonjában még ott voltak a csavarok, amihez a Schwarzlose állványzatát rögzíthették. Így haladtunk egyre fel sziklák között, alagutakban, létrákon és kapaszkodók mentén, néhol négykézláb, máshol a sziklához lapulva, hason csúszva.
Félúton talán, amint ott lógtunk a drótkötélhágcsón ég és föld között, hátunkon a málhával, figyelmeztetésem ellenére, kedvesem egy óvatlan pillanatban lenézett, és a látvány hatására benne végbement átalakulás Krisztusurunk színeváltozásához volt hasonlatos. Hirtelen gondolattól vezérelve, próbáltam menteni a helyzetet, és egy régmúltba nyúló történetbe kezdem, melynek eredete az itt megvívott csaták hézagos ismeretében gyökeredzett. Kifejtvén, hogy azért mégis csak kedvezőnek kell ítélni helyzetünket, mert ettől sokkal nehezebb is lehetne, ha szakadó esőben, fülsiketítő ágyúdörgés és kattogó géppuskák becsapódó lövedékeitől övezve kellene ugyanígy megmászni ezt a falat, vigyázva, hogy közben fentről a fejünkre potyogtatott kézigránátok nehogy kárt tegyenek bennünk. Itt pattanhatott el valami, mert személyem az őrültek házával összefüggésben került megemlítésre. Annak is egy piciny, gumival bélelt szobájával, ahol erős, zsinórban végződő ujjú, durva posztóból varrt kardigán az általánosan elfogadott viselet. Évtizedek óta tartó, szeretetteljesnek vélt kapcsolatunk is szigorú górcső alá helyeződött. Párom fontolgatta a visszafordulást, de magam úgy véltem, az sokkal nehezebb, mint tovább menni. E nehéz szakasz leküzdése után hosszú idő kellett, mire ismét megtaláltuk az összhangot, aminek időleges elvesztése csak részben volt kimerültségünk számlájára írható.
Kilátás az Ortigaráról, alattunk a Val Sugana…
…és szemben keletre a Caldiera
Leírhatatlan volt boldogságom (ami lassan páromra is átragadt). Két évvel ezelőtt, amikor először megpillantottam, tudtam, egyszer feljutok ide – kerül, amibe kerül – és nem ismerek földi erőt, ami e szándékomban megakadályozhatna. Azt is tudtam, nem adja magát olcsón a hegy, de megfizettük az árát kamatosan. Viszont így is csak halvány másolatát kaptuk mindannak, ami az olasz katonáknak kijutott itt. Többre talán magam sem vágyakoztam, és nagyon örültem, hogy végül sikerült.
Háttérben a hegy, amelyiken ülve azelőtt ide vágyakoztunk
Kellően fáradtak voltunk már, és csak gondolati szinten fogalmazódott meg, hogy nekilátunk az itt is számtalan irányba futó, sziklákba vájt árkok, fedezékek, alagutak és géppuskaállások bejárásához. A környéktől távolabbiakra már nem is gondoltunk. Sík területen született, amatőr túrázó ember számára már az is hatalmas tett, hogy idáig feljutott. Most gondoltunk csak arra vissza, hogy tavaly a hóban esélyünk sem lett volna feljönni, jól tettük hát, hogy visszafordultunk. Ha akkor nekiindulunk, elnyel bennünket az Alpok, és néhány napig csupán vezető hír lettünk volna a médiában, hogy a rosszabbodó időjárásra és a nagy havazásra tekintettel, felfüggesztették a két magyar keresését…
Osztrák–magyar emlékmű az Ortigara csúcsán…
…s rajta kereszt, gránátrepeszekből megmintázva
Az emlékműre itt is, ahogy mindenütt, felkötöttem az elmaradhatatlan nemzeti színű szalagot, így tisztelegve és térdet hajtva az elődök és minden, a Nagy Háborúban harcoló és a hazájáért hősi halált halt katona emléke előtt.
Végül itt és most, hálás köszönetet kell mondjak páromnak, aki lelkes útitársként végigküzdötte velem a „hadak útját” e hosszú, több évet átívelő, a fizikumot és pszichét nem kevésszer nehéz próba elé állító programot. Aki erdőn és mezőn, úgy a szakadékos völgyekben, mint a félelmetes hegyek ormán, mindvégig árnyékom, „őrangyalom” és kitartó hű kísérőm volt. Felejthetetlen élmények birtokosai lettünk, amit kívánok minden olvasónak, aki a hős katonák tetteitől indíttatva, azok nyomdokain, hasonló merész elhatározásra szánja el magát a Nagy Háború csataterein.