Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 2. rész
1916. március 31-én a szegedi 46-osokat leváltják a San Martinónál lévő állásokban. Hősünk százada után indul, miután átadta saját védelmi szakaszát. A doberdói éjszakában különös szekérutazásnak lehetünk tanúi, ami nem nélkülözi a sajátos fronthumort… Másnap a segeti táborban zajló élettel ismerkedhetünk.
A másik 3 sarzsi a kijelölt helyen már ott van. Csakhamar megérkezik Vály is, s neki vágunk alig fél órával a század után ½ 11-kor a lefelé vezető útnak. Baj nélkül megyünk át a falun a Pionir fassungs stellét elhagyjuk, s vagy 200 lépésre ettől (a láger felé számítva) az út nyugati oldalán, a kőfal mellett egy kocsira bukkanunk. Vály megkérdi a kocsist: „Kire vár kend, apám?” „A hadnagy úr Vargára” – felel a kocsis. Varga hadnagy tudniillik az I. M.G. Abt. kommandánsa, s mint ilyen megengedheti magának azt a luxust, hogy a stellungba kocsist rendel fel magának az abléz alkalmával. „No, erre a kocsira én is felülök” – szólt Vály, s a másik 3 sarzsinak azt mondva: „No, maguk meg csak menjenek tovább le, úgyis tudom, hogy letalálnak.” Útnak indította őket, engem marasztalt, mondván, hogy majd csak elférek valahol a saroglyában.
Kocsi és tisztek, korabeli fotólap
Majd egy negyed órát kellett várnunk a nem valami kellemes hangú golyófütyülés közben, míg megérkezik Varga hadnagy egy őrmesterrel és egy ordonánccal. Nagy örömmel üdvözlik egymást Vályval, azután fölülünk a kocsira melyen 3 deszkaülés is van. Az ordonánc elöl a kocsis mellé, én és az őrmester a középső ülésre, míg Vály és Varga velünk szembe a hátsó ülésre. Megindulunk. Nem is kell a lovakat bíztatni, érzik, hogy veszélyes helyen járnak, Isten igazába trappolnak, a rossz úton. A lőcsös kocsi meg majd kirázza belőlünk a lelket. Nemsokára elérjük a műutat, a Divisions reserve kavernákat, a Hilfs platzot, majd Devetakit, hol az ablézt kapott ezred emberei ülnek kisebb nagyobb csoportokban pipázgatva, pihennek, várják a tovább indulást. Amint mellettük elhaladunk Vály, ki mindig valami viccen töri a fejét, hirtelen elkiáltja magát a bakák ugrasztása céljából, tudván hogy miért haragszanak azok legjobban még most is a háború második esztendejében: „Éljen a háború!” – kiáltja Vály. A vicc kitűnő, majd megpukkadunk a nevetéstől, hatása is van a bakákra, mert mérgesen morognak, egy pedig, természetesen a sötétben nem látva kik ülnek kocsinkon, a pipa mellől nyersen megszólal: „Kuss!” Ez a kiáltás módfelett megtetszik Válynak, s arra ösztönzi, hogy még nagyobbat kiáltson: „Éljen a háború!” Erre aztán már hangosabban tör ki a méltatlankodás a bakák közt. „Hallgass, baszd meg az anyád!” – kiáltja valamelyik. Vály majd megpukkad a nevetéstől s harmadszor is torokszakadtból ordítja: „Éljen a háború!” „Ki ez a regruta?” – kiáltja lent az út mellől egy baka. Vály majd leesik a kocsiról a nevetéstől, de mi is majd megpukkadunk. De a bakák nem értik ebben a tekintetben a tréfát, s mikor Vály negyedszer is élteti a háborút egy kővel dobtak kocsink után, mely Varga hadnagyot alaposan hátba vágta. „Zoli, né, ögyön a fene, ezök agyon vernek itt bennünket!” – szól Varga Válynak, de Vályval nem lehet bírni, gyors egymásutánban élteti a háborút, s a bakák úgy hajigálnak bennünket, hogy be kell a kocsiba hasalnunk.
A naplóban említett Varga Mátyás hadnagy, a géppuskás osztag parancsnoka
(Hirn László A negyvenhatosok fegyverben 1914-1918 című kötetéből)
Lassankint elhagyjuk a századokat. Századunkat már a szerpentin út aljában érjük utol. Nem szállunk le a kocsiról, szép csendben elosonunk mellettük, meg se ismernek bennünket. „Majd bolond leszek gyalogolni, ha kocsin is mehetek, igaz-e, testvér?” – szól Vargához Vály. Lokvicán, Segetin keresztül s a kávéház mellett elhaladva már éjfélkor megérkezünk a konyhánkhoz, a kocsi tovább viszi Vargáékat, mi ellenben leszállunk. A barakkban még csak a szakácsok vannak a menázsival, várják a századot. Lepakolom a risztungom, s a dinerekkel együtt megmenázsizom, s mikor ¼ 2 után a század fáradtan megérkezik én már levetkőzve fekszem a szokott priccsemen, s dicsekszem vele hogy én a század után indultam le, s mégis előbb idelent voltam mint ők.
A kávéház épülete a segeti táborban
(Forrás: Kókay László hagyatéka)
Április 1. Reggel ½ 8-kor kelek. Reggeliért megyek a konyhára. Azután le se fekszem. Tiszta (mosott) ingeket kapunk a szennyesek helyett. A tisztákban talán még több a tetű és sörke, mint amit levetünk. Mindnyájan tisztálkodunk, kefélkedünk és fegyvert tisztítunk. Délután elkérezkedem Heimtől a trénhez Edét – ki néhány nappal ezelőtt érkezett vissza a kórházból s levelet küldött fel a szakácstól, Csuri bácsitól a stellungba – meglátogatni. Nehezen találom meg a II. M.G. Abt. táborhelyét, melynél ő a manipuláns. Az M.G. Abt-ok konyhái és lovai (az istállók miatt) állandóak, s még akkor is a trén lágerben vannak, mikor az ezred lent van pihenőn. Kocsin szokták felvinni a menázsit a legénységnek a Segeti lágerbe, s csak a linke manipulánsok tartózkodnak pihenő alkalmával a legénység táborhelyén a rechteknek szintén állandó lakhelyük van. Ede már zugsführer, meglehetősen le van fogyva. Végtelen örömmel üdvözöljük egymást. Jó paprikást csináltat nokedlivel részemre, én pedig eszem, hogy szinte izzadok bele. Utána pompás feketét iszom. Jó kis barakkja van Edének, rajta kívül egy fegyvermester, egy jópofa sváb, Forgó Geri bácsi, egy intelligens csongrádi fiú laknak a barakkban. Ott tartózkodik továbbá majd egész nap a kis Nagy őrmester, egy jóképű tréfás fiú és Zóna bácsi, egy román őrmester, egyébként Feuer staffel u. off.. Nem tud jól magyarul, s rendkívül jókat lehet rajta nevetni, ahogy kiejti a szavakat, de azért nem zsenírozza magát, mindig magyarul beszél. Itt van továbbá Wolff bácsi, egy idősebb ember, borbély, nagyon kedélyes öreg sváb. Mindjárt meg is borotvált, még pedig ingyen. Ezeket ismertem meg Ede útján. Mind intelligens, értelmes emberek, szinte élvezet volt velük elbeszélgetni. Egész este 6 óráig maradok, s Ede egy fél homokzsákra való ennivalóval lát el. Kapok sok (mű) sajtot, 3 konzervát, kávét, cukrot, zwibakot. 6 órakor visszaindulok, elhaladok a kávéház mellett is, s a bakáktól nyüzsgő országúton. ½ 7 tájban megérkezem a századhoz. Újság nincs semmi, faszolásomat mind meghagytam, maguk a bakák osztották szét, s összes fasszungjaim nekik adtam, én hoztam eleget Edétől, mely úgyis a legénységtől lett ellopva.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „múltkori helyemet foglalom le a kavernában”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész