Az 1900-as évek elején éltek még egykori negyvennyolcas honvédek, akiket nagy tisztelet övezett. Ki családja körében, ki egyedül, ki az Országos Honvéd Menházban töltötte öregsége napjait. Unokáik, dédunokáik, akik öregapjuk szabadságharcos történetein nőttek fel, 1914-ben már egy egész másfajta háborúba mentek – és nem Kossuth „izenetére”, hanem a Ferenc Jóskáéra.
Egykori nagykun honvéd mellett unokája áll
(Oláh Lajos – Szabó József János: Fényes szurony, rózsafa a nyele… című kötetből)