Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 16. rész
1916. május 1-jén lejár a pihenő 10 napja és újra állásba megy a szegedi 46-os ezred San Martinónál. Vesztét érző, megmagyarázhatatlan jókedv lengi be önkéntesünk századát az indulás előtt, ami felérve elpárolog, különösen, amikor kiderül, hogy az olaszok aknát fúrnak alájuk…
[1916.] május 1. Mától kezdve előretolt idő egy órával. Korán reggel megtudjuk, amit már így is sejtettünk, mert lejárt a tíz napunk, hogy estére felmegyünk stellungba. Az éj folyamán nagy zivatar volt, az eső csak most áll el, reggel 8 óra tájban.
Századunk beosztása odafent a stellungban egész meg fog változni. Mindenekelőtt, ami eddig nem volt, lesz egy zug reservében, mely most a III. zug lesz, amely az eddigi III. zug és II. zug abschnittjában lévő kavernákban lesz elhelyezve. A másik három zug fogja a stellungot tartani. Zugunkból egy schwarm reserve lesz, mégpedig a III. schwarm (Makaié), melynek a zugunk részére a menázsi felhozása lesz a feladata, s az előforduló munkák, melyek a stellungból való eltávozást igényelnek (anyagfelhordás végzése). Zugunk abschnittja megrövidül a két balszélső dekunggal, melyek a II. zughoz fognak tartozni. A század abschnittjának innentől balra lévő részén mindössze csak két zug, a II. és a IV. fog osztozni. Különösen a IV. zugnak lesz nagy abschnittja. Ez némileg azzal lesz ellensúlyozva, hogy a II. zug balszárnyán és a III zug jobbszárnyán lévő valami nyolc-tíz dekung, melyeket úgyis állandóan suttyogózott a digó, nem lesznek bezetzolva, s egy részük még a múltkori stellungperiódus alatt kővel betömetett. Szét nem bontatott, nehogy a digók észrevegyék, hogy ott nem bezetzol senki. Engem meglehetős kellemetlenül érint a dekungom elvesztése, mely legszebb, s legjobb volt a legénységi dekungok között a század abschnittjában.
Mindennapi „stellungélet” a Doberdón 1916 tavaszán
(A Nagy Háború Kutatásáért Alapítvány gyűjteményéből)
Délután megmagyarázhatatlan jókedve van a századnak, a meglovagolások, elpicsázások, s egyéb tréfák egymást érik. Az egyik baka meg is jegyzi: „Ez a társaság a vesztit érzi!”
Este 8 órakor indulunk. Az olaszoknak még fenn vannak a ballonjai. Élesen sötétlenek a vöröslő nyugati égboltozaton. Reméljük azonban, mire elérjük Lokvicát oly sötét lesz, hogy semmit sem láthatván lehúzzák őket. Heim megy a század élén Somjaival. Nagyon rosszkedvű, mióta Molnár hadnagy, ki jobbkeze volt, elment. Most is egy mellettünk elhaladó szénás szekér kocsisát, mert nem az út legbaloldalán halad, s bennünket kissé leszorít az útról, hosszú hegymászó botjával felnyúlva a megrakott szekér tetejére, elver.
Heim Géza századparancsnok a később készült fotón már századosként
(A fotót Josip Novak olvasónk osztotta meg velünk a Facebook oldalunkon)
Ma este, mint már régóta nem, a kávéház mellett és Segetin keresztül megyünk Lokvicának, s tovább a már jól ismert úton. Mikor a Vallone-völgyben haladunk egy Vizintinitől dolgozó 15-ös ütegünk kissé megijeszt bennünket. Egyébként meglehetős csend van a már megszokott fegyverlövöldözést nem számítva. Minden baj nélkül este 11 órakor érünk fel a stellungba.
A 61-esek azt beszélik, hogy míg most fent voltak a stellungban megcsinálták az unternechmungot, melyet velünk akartak csináltatni. Veszteségük nem volt, s nyolc digót fogtak. Azt mondják továbbá, hogy a digók zugunk alá akarnak fúrni és felrobbantani, s hogy fúrógéppel dolgoznak, s hogy amit mi a 2. kompani mögé vezető tunelnek gondoltunk, részünkről ellenakna lesz, s hogy már szépen haladt mióta nem láttuk. Úgy látom, itt hamarosan cifra komédiák készülnek, adja Isten, hogy az alatt a 10 nap alatt, míg mink fent leszünk, ne legyen semmi!
A 17-es dekungba kerülök Sántával együtt. Ez is jó dekung, de meglehetős szűk és hideg, mert az egész futóárok felőli része úgyszólván teljesen nyitott, s bizony hírül sincs, ha ugyan kényelemről lehet itt beszélni, olyan kényelmes fekvés, mint a régi dekungomban volt. Kíváncsi vagyok, mit álmodom új dekungomban az első éjjel, hátha beteljesedik. Csakhamar el is alszom, de nemsokára fel is ijedek. A 22-ös minénk jó ismert suttyogása hallik, majd hatalmas reccsenés. Rögtön kimegy az álom a szememből, felkelek, s a dekung ajtajába megyek, kinézek. Majd mindenki fent van a zugból, figyelnek, félnek az április 19-iki eset megismétlődésétől. Csakhamar újabb mine jön, keresztülsuhan felettünk, s ez is, mint az előbbi a 3. kompani előtt explodál, mégpedig ez utóbbi óriási villanással, srapnelként a levegőben. Több mine nem jön, tovább alszom.
Május 2. Épp arról álmodom, hogy a kis Lászlónál számtanból felelek, de nem tudok, már épp be akar szekundáztatni, de ettől megment Todorov. 3 óra, felkölt átvenni a szolgálatot, melyet ezentúl – egy schwarmunk reserve lévén Makaival – hármunknak kell tartanunk. Érdekes, még idekinn is avval álmodok, hogy számtanból felelek, bár ezek voltak életemben a legkellemetlenebb dolgok, bizony nem bánnám, ha most még számtanból kellene felelgetnem! Istenem, rá fog-e erre kerülni valaha a sor?
5 órára, mikor kitöltöm a szolgálatot, teljesen kivilágosodik, s véget ér az éjszakai virrasztás is. Ismét lefekszem, s alszom 10 óráig. Arra ébredek föl, hogy repülőt lőnek. Olasz gépek vannak fent, tüzérségünk lövi őket, szokás szerint eredménytelenül. Teát főzetek Gera bácsival, s vajas kenyeret eszek hozzá ebédre.
Tábori latrina
(Michael Wachtler-Günther Obwegs: La Grande Guerra Dolomiti című kötetéből)
Délután fél 2-kor zugunk latrináján vagyok, mikor a digók jobbszárnyunkra, s a 3. kompanihoz kézigránátozni kezdenek. Egyszerre tompa koppanást hallok a latrina tetején. Nadrágom, gatyám kezemben tartva ész nélkül futok ki. Ideje volt. Alig vagyok bent a dekungok futóárkában, a latrina tetején felrobban az oda dobott diszkosz kézigránát, s a homokzsákok nagy részét, melyek a födélre vannak rakva, széttépi. Borzasztó! Az ember már a szükségét sem végezheti nyugodtan.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „A föld alól is várni kell az ellenség támadását”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész