A huszárság is derekasan kivette a maga részét a Nagy Háborúból, de nem úgy, ahogyan azt a hadvezetőség elképzelte. A haditechnika fejlődése, és az új harceljárások alkalmazása nyilvánvalóvá tették, hogy a kivont kardú lovasrohamok ideje végleg lejárt. A huszárokat leszállították lovaikról, kard helyett gyalogsági ásót és kézigránátot adtak a kezükbe, és gyalogságként vetették be őket…
A cs. és kir. 8. huszárezred hadkiegészítési területe Tolna, Baranya, Bács-Bodrog és Jász-Nagy-Kún-Szolnok vármegyéket foglalta magában. 1914-ben az ezred parancsnoksága és I. osztálya – a 1., 2. és 3. század – Kecskeméten, II. osztálya – a 4., 5. és 6. század – Cegléden, az ezred pótteste pedig Szabadkán állomásozott. A Nagy Háború kezdetén a cs. és kir. 8. huszárezred részeit – mint csapatlovasságot – a cs. és kir. 31. és 32. gyalohadosztályhoz, valamint a m. kir. 40. honvéd gyaloghadosztályhoz osztották be. A felsorolt hadosztályok rövid időre – 1914 augusztusában – a magyar-szerb határra kerültek. Azonban már 1914. szeptember elején az orosz hadszíntérre irányították őket, ahol ebben a tagoltságban harcoltak egészen 1917 januárjáig. Ekkor ismét egyesítették az ezred alakulatait – valószínűleg ekkor váltak meg véglegesen lovaiktól – és Erdélybe vezényelték őket, ahol 1917 végéig küzdöttek.
A román és az orosz fegyverszüneti megállapodás aláírását követően az ezredet a Csíki-medencéből vasúti szállítással 1918. április 18-án indították az olasz harctérre. Pordenone községbe 1918. április 25-én érkezett meg, és rakodtak ki.
A cs. és kir. 8. huszárezred harcosainak egy csoportja az olasz harctéren 1918-ban
Ezt követően az ezred gyalogmenetben Dél-Tirolba vonult, hogy – a haditervek szerint – részt vegyen az 1918. június 15-én a Piave folyónál meginduló osztrák-magyar offenzívában. A támadás sikertelensége miatt azonban már nem került harcba: Mori községnél – Roveretótól délnyugatra – foglalt el védőállást, és itt küzdött egészen 1918. november 3-áig. Az ezred november 4-én – az előző napon Padovában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében – teljes rendben és fegyelemben megkezdte a visszavonulást: ezt azonban az olaszok – megszegve a fegyverszüneti megállapodás kitételeit – megakadályozták, és hadifogságba ejtették tisztikarát és katonáit.
A cs. és kir. 8. huszárezredhez vonult be hadi szolgálatra 1914. augusztus 1-jén – az általános mozgósítás alkalmával – az adai, 1884-es születésű Vastag Pál tartalékos tizedes.
Vastag Pál szakaszvezető és neje, Aleksza Terézia. Műtermi fotó, feltehetően 1918 tavaszán készült
Vastag tizedes csak 1916 augusztusában került ki az orosz harctérre. A harcokban meglehetősen jól feltalálta magát, hiszen már 1916. október 27-én kiérdemelte az I. osztályú ezüst vitézségi érmet. Ezt követően szakaszvezetővé léptették elő, 1918-ban pedig megkapta a bronz vitézségi érmet és a Károly-csapatkeresztet is.
A m. kir. bajai 15. honvéd kiegészítő parancsnokság által 1943-ban kiállított bizonylat Vastag Pál hadiszolgálatáról és kitüntetéseiről
Vastag Pál szakaszvezető 1918. szeptember 15-én esett el az olasz harctéren, feltehetően a Mori község területén vívott védelmi harcokban: bajtársai lefényképezték sírját, és a fotót eljutatták özvegyéhez.
Vastag Pál szakaszvezető sírja. A fotó hátlapjának tanúsága szerint a képen szereplő bajtársak Hugyik István, Nagyedei János és Szalai János
Halálának tényét a háború során – hivatalos értesítés hiányában – nem jegyezték be Ada község polgári halotti anyakönyvébe, ezért a hozzátartozók 1937-ben a zentai Járásbíróságnál kezdeményezték a holttá nyilvánítási eljárást.
Vastag Pál halotti anyakönyvi kivonata. A holttá nyilvánítási eljárást a zentai Járásbíróság 1937-ben folytatta le, a bírósági határozat alapján az adai Anyakönyvi Hivatal a haláleset tényét 1938. április 19-én jegyezte be
Vastag Pál huszár szakaszvezető földi maradványai olasz földben nyugszanak – béke poraira!