A 20. honvéd gyaloghadosztály tűzkeresztségének története
Kilencvenkilenc évvel ezelőtt ezekben a napokban a 20. honvéd gyaloghadosztály ezredei súlyos harcokban vettek részt a Monarchia északkeleti szegletében, Rohatyn térségében. A honvédeknek drámai első csatájukban a túlerőben levő orosz csapatok mellett számos egyéb nehézséggel is szembe kellett nézniük…
„Délután 8 óra 30 perckor végre a zaj lassanként elül, az ellenség véres fejjel, – hullatömegeket hagyva fedezékeink előtt – pánikszerűen menekül vissza Rohatyn és Potok nyugati szegélyeire. Az ezred hős parancsnoka Bartha Lajos ezredes a tumultus közepette személyes példájával biztatja az embereit, pillanatok alatt oroszlánokat teremt; vajon meg fogja-e a nem mindig hálás történelemírás valamikor örökíteni ezredünk hősies magatartását a rohatyni csata napján?” – idézi fel dr. Rákosi György a budapesti 1-es honvéd gyalogezred századosa azokat a pillanatokat, amelyeket a 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében harcoló alakulata tűzkeresztsége során élt át 1914. augusztus 29-én az esti órákban.
A nagyváradi székhelyű honvéd gyaloghadosztály békeidőben és háború idején egyaránt a temesvári VII. hadtest kötelékébe tartozott, viszont nem azok a dandárok és ezredek alkották, amelyek a mozgósítás után. A békehadrend szerint az alakulat a debreceni 3., nagyváradi 4. honvéd gyalogezredekből alakult 39. és a szatmári 12. és a dési 32. honvéd gyalogezredből alakult 40. honvéd gyalogdandárból állt. Az 1914. július 25-én elrendelt részleges mozgósítás azonban az utóbbi dandár területét nem érintette, így helyette a 81. honvéd gyalogdandár lett áthelyezve a 41. honvéd gyaloghadosztálytól a 20. honvéd gyaloghadosztályhoz, kötelékében a budapesti 1. és székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredekkel.
A részleges mozgósítás elrendelése
(forrás: Hadtörténeti Levéltár II. 166. M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, 1. doboz)
Hat nappal később, 1914. július 31-én, az uralkodó, mint Legfőbb Hadúr elrendelte ugyan a általános mozgósítást, a megszokott békehadrendi beosztást nem állították vissza, így a hadosztály az alábbi összetételben alakult meg:
(forrás: Dr. Rákosi György: A m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály felvonulása az északkeleti harctérre és első harcrakelése Rohatynnál 1914. augusztus 29-30-án. In. Hadtörténelmi Közlemények 1922/23)
Az alakulatok a harctérre való indulásig laktanyájukban állomásoztak és a hadosztály-parancsnoksággal távirati úton tartották a kapcsolatot, amelyekben többek között megkapták a szerteágazó irányelveket a katonák kiképzésére, gyakorlatoztatására. A kezdeti haditervek szerint a hadosztály a déli harctérre ment volna, de a hadvezetőség megváltoztatta a menettervet, s az alakulatot az északi, orosz harctérre irányították. „A mozgósítás befejeződött. Vártuk az indulási parancsot, de csak nem jött. […] Napközben gyakorlatoztunk, készültünk az indulásra. […] Már augusztus közepén jártunk, de még semmi hír nem volt az indulásról. Idegeink megpattantak, amikor a harcterekről járőrcsatározások hírei érkeztek. Eleinte úgy volt, hogy a szerb harctérre megyünk. Ismertük a szerbek kegyetlenségét. Tartottunk attól, hogy sebesülten fogságukba esünk, megcsonkítanak, megkínoznak. Elhatároztuk, hogy élve nem kerülünk a kezükbe. Ennek megfelelően minden tiszt kapott az ezredorvostól papírba csomagolva egy adag ciánkáliumot. Később, amikor az orosz frontra irányítottak minket leadtuk” – emlékezett a feszült várakozásra Damó Elemér, a székesfehérvári 17. gyalogezred utász századosa.
Damó Elemér főhadnagyként a háború kitörése idején
(Damó Elemér: Honvédtiszt az I. világháborúban. A 17. honvéd gyalogezred egy tisztjének visszaemlékezései kötetből)
Az ezredek augusztus 21–24. között, különböző időpontokban indultak útnak székhelyükről, ahol minden esetben nagy ünnepséget rendeztek a búcsúzó honvédek tiszteletére. A hosszú vonatúton természetesen mindenkit az elkövetkező napok foglalkoztattak: „A hadosztályparancsnok meghívott a saját fülkéjébe, hol csakhamar élénk eszmecsere fejlődött ki arról, hogy milyen kilátásaink vannak a háborúban. Én azt vitattam [itt: hangoztattam értelemben – szerk.], hogy akkor is győzni fogunk, hogy ha a németek csak gyenge erőkkel támogatnak minket az oroszokkal szemben és véleményemet azzal indokoltam, hogy az oroszok teljesítményei az orosz–japán háborúban sem voltak kimagaslóak. A hadosztály vezérkari főnöke kevésbé bizakodó nézetének adott kifejezést, melyet úgy látszott a hadosztályparancsnok is osztott, ami némileg kellemetlenül érintett”- írta Perneczky Jenő tábornok, a 81. honvéd gyalogdandár parancsnoka úti élményeiről. A frontvonalhoz közeledve a vasúti szállítás egyre inkább akadozott, de végül is minden alakulat megérkezett az előzetesen kijelölt területre.
A 20. honvéd gyaloghadosztály tervezett felvonulási területe
(forrás: Hadtörténeti Levéltár II. 166. M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, 1. doboz)
A szervezés és a csapatok vezénylése meglehetősen kaotikus volt. A honvédek hatalmas távolságokat gyalogoltak a tikkasztó nyári hőségben, a hadtáp részlegek viszont nem végeztek időben a kirakodással. Az előre vonuló egységek ellátása ezért nem volt megfelelő, így érhető, hogy a tartalék élelemadagokat is gyorsan elfogyasztották a Dnyeszter és Halics környéki menetelés során. Barta százados, a székesfehérvári 17. gyalogezred tisztje, így emlékezett erre naplójában: „Az előző nap [1914. augusztus 26.] egész napon át meneteltem a századdal, védőállást foglaltam, ezt berendeztem, majd otthagytam s végre éjjel 11 h-kor a szántáson aludtam. Hajnal felé a mellettem levő Jungwirth főhadnagy g[ép]p[uskás] oszt[ag] parancsnok felkeltett azzal, hogy a rajvonal kezd előlünk elvonulni. A dolog valóban úgy volt és jó ideig tartott, amíg a sötét éjszakában meg tudtuk állapítani, hogy kitől jött a parancs, ami így szólt: az egész különítmény induljon azonnal Rohatynon át délre. […] kegyetlen hosszú menet volt, amely hajnali 2 h-tól este 11-ig tartott, természetesen rövid hosszabb megszakításokkal.”
A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred Rohatyn körüli menete
(Márkosfalvi Sipos Gyula szerk.: 17-esek a világháborúban. A magyar királyi székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek története kötetből)
1914. augusztus 27-én az esti órákban kapta meg a hadosztályparancsnokság a 2. hadsereg-parancsnokságnak a másnapra szóló intézkedését, miszerint a hadosztálynak délig meg kell érkeznie Rohatynra és ott állást kell foglalni. Az átcsoportosítás azért történt, mert az időközben Stryjbe érkező hadsereg-parancsnokság azt a döntést hozta, nyilván felsőbb utasításra, hogy minden rendelkezésre álló erőt Rohatyn környékére összpontosítson. Erre azért volt szükség, hogy a 2. hadseregtől északra harcoló 3. hadsereg déli szárnyát biztosítsák az orosz támadások ellen. Így a 2. hadsereg déli szárnyán a 20. honvéd gyaloghadosztály Rohatyntól nyugatra foglalt állást, azzal a szándékkal, hogy a Gnila-Lipa mentén az előretörő ellenség előrenyomulását megállítsa.
Áttekintő térkép az első galíciai összecsapásokról 1914 augusztusában
(Doromby József-Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)
1914. augusztus 28-án a déli órákban a hadosztály előhadának az éle elérte Rohatyn déli kijáratát és megkezdte az átkelést a Gnila–Lipa hídján. Eközben azonban a székesfehérvári honvédek átvonultak Rohatyn városán is, amiről Kálmán hadnagy így számol be az ezred emlékalbumában közölt naplójában: „Mi keresztülmentünk a városon, amelynek szélén szép barátságos villák vannak. Belsejük azonban piszkos. Minden utcában megrakott kocsik, rakodó asszonyok, síró gyermekek, jajgató nép. Megpihentünk. Az úton csendőrök és ulánusok jönnek. Már találkoztak az ellenséggel, gazdátlan lovakat is vezetnek. Az erdő felé egy rajvonal megy lassan, óvatosan. Három napon át folyton Rohatyn környékén jártunk. Hol előre mentünk, hol hátra. Kísérgettük az ellenséget, melynek útját nappal égő falvak füstje, éjjel pedig az eget mardosó lángnyelvek jelezték.”
Délután egy órakor a hadosztály elővédjét képező budapesti 1. honvéd gyalogezred I. és II. zászlóalja elfoglalta a településtől nyugatra fekvő 314-es magaslatot, míg a hadosztály többi alakulata ettől délre, Zaluze és Babuchów közötti területhez vonult és ott hosszabb pihenőt tartott. Délután három órakor a hadosztály-parancsnokság szóban elrendelte, hogy a Potok-Rohatyn és Zaluzétól közvetlen nyugatra fekvő magaslatokat az alakulatok szállják meg.
A 20. honvéd hadosztály alakulatainak elhelyezkedése 1914. augusztus 29-én
(Dr. Rákosi György: A m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály felvonulása az északkeleti harctérre és első harcrakelése Rohatynnál 1914. augusztus 29-30-án. In. Hadtörténelmi Közlemények 1922/23)
A 81. honvéd gyalogdandár parancsnoka, Perneczky tábornok, így emlékezett vissza csapatai helyzetére: „Feladatom volt, hogy Zaluze falutól, a Potoktól délnyugatra fekvő 314-es magaslatig terjedő dombokat 3 zászlóaljjal és 2 üteggel megszálljam és védelmezzem. A budapesti 1-es honvéd gyalogezred első zászlóalja a kereszttel jelzett 290-es magaslatot Zaluzetól nyugatra, a második zászlóalj a 314-es magaslatot szállta meg. Az ütegek a magaslatok déli lejtőjén lépcsőzetesesen egymás mögött vonultak fel.” Mivel a budapesti gyalogezred III. zászlóalja a kérdéses időpontig még nem érkezett meg, ezért harmadik zászlóaljként a cs. és kir. 82. gyalogezred egy menetzászlóalját vezényelték a 81. dandárhoz és ők az ütegek mögött található mélyedésben, mint dandártartalék állomásoztak. A budapestiek dandárpárja, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred mint hadosztálytartalék az első vonalak mögött a Mogilka magaslattól keletre állomásozott.
A Patzák Kálmán tábornok által vezetett 39. honvéd gyalogdandár csapatai az első vonalban foglaltak állást. A nagyváradi 4. gyalogezred a budapesti 1-es honvédektől délre, Wierzbolowcétől nyugatra, míg a jobbszárnyukhoz a debreceni 3. honvéd gyalogezred zászlóaljai csatlakoztak, amelyek Babuchow falutól nyugat–délnyugatra építették ki állásaikat. „A m. kir. 4. honvéd gyalogezred jobb szárnyának folytatásaképpen az I. zászlóalj a Babuchow-Wierzboloweci műúttól nyugatra 1000 x távolságra a dombok lejtőin arccal a műútnak. […] Az I. zászlóaljtól jobbra a II. zászlóalj vett felállítást ugyancsak az említett műútnak arccal. Ezen zászlóalj előtt mintegy 1000 x-re terült el Babuchow község. Az I. és II. zászlóalj felállítási vonala között egy emlékezetes mocsaras ér húzódott le, amit a találékony katonanyelv mindjárt »Embernyelő mocsár«-nak keresztelt el, mert az átvergődés rajta már fényes nappal is roppant körülményes volt” – olvasható a debreceni 3. honvéd gyalogezred egykori állásairól az alakulat két háború között megjelent emlékalbumában.
A honvédhadosztály alakulatainak helyzete 1914. augusztus 29-én reggel
(forrás: Hadtörténeti Levéltár II. 166. M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, 1. doboz)
Árkokat csak az álló lövészek számára ástak ki, ami a porhanyós talajban nem okozott nehézséget. Nagyobb gondot jelentett viszont az állások előtérének és a holtterek beláthatóságának biztosítása. A dús kukorica és burgonyaföldek akadályozták ugyanis a megfelelő kilátást, ezért ezek letaposására sok időt és fáradtságot fordítottak a honvédek. Az út során begyűjtött ajtókat, deszkalapokat is hasznosították, srapnelernyőket készítettek belőlük az fedezékek kiépítése során.
Amíg a honvédek az állások megerősítésével foglalkoztak, a tisztikar igyekezett tájékozódni az ellenség helyzetéről. Lovasjárőröket küldtek ki, akik azonban csak az ellenséges lovasjárőrök mozgásáról hoztak hírt. A délután folyamán azonban jelentés érkezett, hogy Konkolniki felől északnyugati irányba erős ellenséges oszlop nyomul előre.
Este 9 órakor adta ki a hadosztályparancsnokság az Op. 76. számú intézkedését:
„1. A kiutalt védőállások a védőőrségek által megerősítendők. Parancsnokok:
1. és 2. védőszakaszban (3. és 4. ezred) Patzák tábornok; 3. védőszakaszban Perneczky tábornok.
2. Patzák és Perneczky tábornok magukat a hadosztály parancsoksággal telefon útján kössék össze. […] a legénység a következőkre oktatandó ki:
a, az oroszok gyakran alkalmazzák azt a cselt, hogy gyenge rajvonaluk a támadás nyomásának látszólag enged; majd két oldalról erős szárnyakkal ellentámadásba mennek át.
b, Színlelt állást foglalnak el, majd hirtelen visszavonulva, az üldözőt kis távolságról tűzzel rohanják meg.”
A parancs rendelkezett arról, hogy korábban az alakulat kötelékébe rendelt 12. menetdandár érkezéséig a feladatukat a debreceni honvédek lássák el.
Éjjel 11 órakor a VII. hadtestparancsnokság 579. számú parancsa érkezett meg a hadosztályparancsnokságra, amelyben kiadták az intézkedéseket az elkövetkező napra. Ebben meghatározzák, hogy „ a 20. honvéd gyaloghadosztály feladata az, hogy az elfoglalt állásban szívós védelemre rendezkedjék be.”
Otto Meixner von Zweienstamm gyalogsági tábornok, a VII hadtest parancsnoka
(Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák-magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok kötetből)
Az 1914. augusztus 28-ról 29-ére virradó éjszaka nyugalomban telt. A reggel és a délelőtt folyamán kiküldött lovasjárőrök többnyire arról számoltak be, hogy komoly ellenséges mozgással nem találkoztak. A dél-délkeleti irányban kiküldött megfigyelők azonban értékes információkkal szolgáltak, miszerint az ellenséges gyalogság nyomul előre és az útjába kerülő falvakat felégeti. A jelentések értékeléséből kitűnt, hogy az orosz gyalogság a hadosztály fegyvereinek lőtávolságán kívül igyekszik megkerülni az alakulatot. Eredetileg ennek megakadályozása és a terület biztosítása a 8. lovashadosztály feladata lett volna, de a reggel 9 óra 40 perckor kelt 154. számú jelentés szerint „a 8. lovashadosztály nem tud feladatának, vagyis a Koniuszki–Babuchow–Jawce körzetben való oldalbiztosításnak eleget tenni, ezt a területet saját gyalogságunknak kell megtartania.”
A délelőtt nyugalomban telt. Az alakulatok parancsnokai ellenőrizték a kiépített állásokat és intézkedtek az esetleges javításokról és végre meleg ételt osztottak a honvédeknek. „Délelőtt az állásunk előtt elvonuló műút felől Ármos József főszámvivő és Kondor Gyula számvivő altiszt vezetése alatt megérkezett 12 kocsi élelem. […] Az volt a fő, hogy megérkezett a bableves és elhangzott a »Csajkára emberek« őrmesteri vezényszó” – emlékezik a debreceniek emlékalbuma a várva várt eseményre.
Délelőtt 11 óra körül azonban vége lett a rövid nyugalomnak. Ekkor ugyanis megkezdődött a tüzérségi párbaj. Az orosz tüzérség elsősorban az 1. és 2. védelmi szakaszt támadta. A tüzet a hadosztály tüzérsége igyekezett viszonozni. A heves tüzérségi támadást egy 3. gyalogezredbeli altiszt így örökítette meg: „az orosz ezután ágyúiból az I. zászlóaljra kezdte meg a lövést, amit mi, a II. zászlóalj, akkor még pár gyalogsági fegyver által háborgatott lövészárkainkból könnyes szemmel néztünk, hogy szerencsétlen bajtársaink mennyire röpködnek felfele a levegőbe szárny nélkül és saját akaratukon kívül.”
A debreceni 3. honvéd gyalogezred által védett állások
(forrás: Hadtörténeti Levéltár II. 166. M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, 1. doboz)
Az orosz tüzérség nem csak az első vonalakat támadta, jól irányzott lövéseik a hadosztálytartalékot is elérték, nem kis riadalmat keltve az itt állomásozó székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred honvédjei és az egészségügyiek körében. „Rövid szünet után ismét felhangzott a tüzérségi gránát zenéje. A lövés a fejünk fölött zúgott el és az egészségügyiek egyik kocsijába csapott. Összezúzta és arrább hajította. Ami pedig ezután történt alig lehet leírni. Az egészségügyi intézet úgy viselkedett, mint egy kifüstölt darázsfészek, ahonnan a darazsak szanaszét repülnek. Kitört a pánik. Mindenki menekült amerre látott. A bátrabbak gyorsan kocsira dobálták az anyagot és úgy vágtáztak el. A többiek mindent otthagytak, lóháton vagy gyalog özönlöttek az országút felé azon pedig Chodorow irányába. Láttam egy feltűrt ujjú kötényes orvost, aki lóháton vágtázott hátra. Néhány pillanat alatt mindenki az országúton volt” – ír visszaemlékezésében Damó Elemér a tüzérségi támadás hatásáról. A hadosztály balszárnyán védekező budapesti 1. honvéd gyalogezred sem járt jobban. A tüzérségi támadás az ő állásaikat is súlyosan érintette, de soraikban a kedvező terepviszonyoknak köszönhetően kisebb veszteséget okozott.
A kora délutáni óráktól megkezdődtek a gyalogsági támadások is, amelyeket a honvédek nagy veszteségek árán ugyan, de visszavertek. A helyzetet nehezítette, hogy a lőszer gyorsan fogyott és mivel a kiépített telefonvonalak nem működtek kénytelenek voltak „optikai jelző zászló” segítségével utánpótlást kérni. Előfordult az is, hogy az első vonalakból küldtek hátra honvédeket, akik életük kockáztatásával hozták az utánpótlást. Kora reggel a lőszertelep parancsnoka, Demény Géza százados, azt a parancsot kapta, hogy a lőszeroszlopokkal a 331-es magaslattól keletre levő teknőben álljon fel. A telep fele Wojnilowban maradt, így a parancs értelmében a pótosztag 4 tábori ágyúját és 136 nagyobb részt hatfogatos lőszerkocsit kellett 1 kilométernyire az ütegek mögött, az oroszok által részben belátható helyen összezsúfolni. Mindjárt az ütközet elején tüzérségi tüzet kaptak, aminek következtében az oroszok által belátott úton elkezdtek visszaözönleni és a gyalogoszlopok és a szintén itt menekülő egészségügyiek mellett fedett helyen állást vettek, viszont így nehezebb volt a lőszerutánpótlás biztosítása.
A harcok váltakozó sikerrel folytak. „Délután 2–½ 3 óra tájban arcvonalunk közepe táján elindult a rajvonalunk. Az orosz tüzérség azonnal srapnelezni kezdte. A rajvonal tőlünk 800-900 x távolságra nyomult előre. Jól láttuk a találattól felbukó katonákat. Ez az előrenyomulás páratlan volt a maga nemében. A 3-as és 4-es honvédek a meglehetősen erős ellenséges tüzérségi és valószínűleg gyalogsági tűzben úgy mentek előre, mintha csak gyakorlótéren lennének. Mindnyájan lelkesülten néztük a magyar baka halálmegvető bátorságának első tanújelét. Az előrenyomulók 5-6 perc múlva eltűntek egy terephullám mögött” – számol be Damó Elemér a heves harcokról.
Csanády Frigyes gyalogsági tábornok
(Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák-magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok kötetből)
A hadosztályparancsnok, hogy a csapatok harci kedvét növelje és tájékozódjon, előrelovagolt a harcok helyszínére. A szemrevételezés után úgy döntött, hogy a hadosztálytartalékban levő székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred is avatkozzon be a harcba, még pedig az időközben megérkezett 12. menetdandár megsegítésére, de a tartalékok bevetése sem segített. Az elkeseredett küzdelembe fordulat állt be, amikor a honvédek egyre nagyobb számban kezdték elhagyni az állásaikat. A folyamat a debreceni 3. gyalogezred I. zászlóaljánál kezdődött meg, majd fokozatosan átterjedt a II. zászlóalj, illetve a 12. menetdandár katonáira. A tartalékból érkező 17-esek megpróbálták visszafordítani a hátraözönlést, sikertelenül. Hogy mi történt, azt nem lehet pontosan tudni. A debreceni gyalogezred emlékalbumának leírása alapján „Délután 6 óráig kétségbeejtő küzdelem folyt, amikor még működő egyes telefonokon parancs érkezett felsőbb helyről a zászlóaljakhoz, hogy »Visszavonulás«”. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy már előtte panaszkodnak arról, hogy a telefonösszeköttetés megteremtése a parancsnokságokkal szinte lehetetlen.
Damó Elemér visszaemlékezésében egy másik lehetőséget említ. Szerinte Patzák Kálmán tábornok dandárparancsnok, a hadosztályparancsnok példáját követve kilovagolt, hogy személyesen tájékozódjon a helyzetről és a heves harcok közepette elvesztette józan ítélőképességét és azt találta mondani, hogy „meneküljön, aki tud”, megindítva ezzel a visszavonulást. Dr. Rákosi György, aki a budapesti 1. honvéd gyalogezred soraiban maga is részt vett a rohatyni csatában, a háború után írt tanulmányában ezt szavahihető tanúkra hivatkozva cáfolta. Munkájában a visszavonulás időpontját 16 órában határozta meg.
A visszavonulás okaként felmerült az is, hogy az előre rendelt 17-esek soraiban felhangzott a sorakozó hívó kürtjele, ami megzavarta a még harcolókat és ezért hagyták el állásaikat. Erre Damó Elemér így emlékezett: „…az ezred ellen haditörvényszéki vizsgálatot indítottak, mert a korábban említett kürtjelet tartották a visszavonulás okának, ez pedig állítólag a mi ezredünknél hangzott el. Hiába volt minden tiltakozás.” A vizsgálat 1915 áprilisában lezárult és megállapította, hogy a 17. honvéd gyalogezred tisztikarát és legénységét „bíróilag büntetendő cselekmény nem terheli, sőt még kifogásolható magatartás szemrehányása sem illeti.”
A vizsgálat eredménye
(forrás: Hadtörténeti Levéltár II. 335. M. kir. 81. honvéd gyalogdandár iratai 3. doboz)
A dandár nagy részének visszavonulása után a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred egy része, a 4., 5., 6., 7. és 8. század Balogh Barna alezredes vezetésével a helyén maradt és az est beálltáig folytatta a küzdelmet. Számtalan támadást vertek vissza és szorították ki az ellenséges gyalogságot egészen Wierzbolówce nyugati szegélyéig. Lőszerük elfogyását követően vonultak csak vissza.
A Potok község közelében állásban levő 1. budapesti honvédek is rendületlenül harcoltak tovább. „Az oroszok vesztesége szemlátomást igen nagy. Most kezdődik a kézitusa; titáni küzdelem, óriási lárma, ordítás, sebesültek halálhörgése, fegyverek erőszakos hangzagyvaléka. […] Az ezred valamennyi százada harcban áll. […] délután 8 óra 30 perckor végre a zaj lassankint elül, az ellenség véres fejjel – hullatömegeket hagyva fedezékeink előtt pánikszerűen menekül vissza Rohatyn és Potok nyugati szegélyeire” – eleveníti fel naplójában dr. Rákosi György a sorsdöntő pillanatokat. A meghátráló ellenség azonban nem adta fel. Újabb és újabb alakulatokat rendeltek támadásra. Mivel már a lőszer is fogytán volt, a védőszakasz parancsnoka a visszavonulás mellett döntött. „Estefelé kósza hírek keringtek, hogy a 39. honvéd gyalogdandár nincs a helyén és visszavonult. Megparancsoltam a dandár vezérkari tisztnek, hogy lovagoljon a 39-ik gyalogdandárhoz és hozzon jelentést a helyzetről, még a hadosztályparancsnoksággal sem volt reggel óta érintkezésem. A vezérkari tiszt visszaérkezésére sokáig vártam. Ezalatt az I. zászlóalj kézitusája is ellanyhult. Miután mindig biztosabban lépett fel a hír, hogy a 39-ik gyalogdandár már nincs a helyén, elrendeltem a visszavonulást.” Ennek megfelelően az ezredparancsnok Bartha Lajos ezredes vezetésével a budapesti 1. honvéd gyalogezred két zászlóalja zárt rendben, súlyos veszteségeket szenvedve vonult vissza.
A szemben álló orosz 8. hadsereg parancsnoka, Bruszilov lovassági tábornok így emlékezett az eseményekre: „Hadseregem a Gnyilaja Lipánál kezdeményezte az első igazi ütközetet. Az addigi harcok, miközben egyre hevesebbé váltak, jó iskolát teremtettek a tűzkeresztségen még át nem esett csapatok számára.” A győzelem azonban nem volt olyan egyszerű, ahogy azt a tábornok leírja. A két háború közötti szakirodalom orosz forrásokra hivatkozva 2950 halottat, illetve sebesültet említ a cári seregben. A nagy veszteségeket alátámasztja, hogy több leírás és visszaemlékezés szerint az oroszok azért nem üldözték a magyar csapatokat 29-én este, mert nagyon sok volt a halottjuk.
A 20. honvéd gyaloghadosztály is nagy veszteségeket szenvedett:
(forrás: Dr. Rákosi György: A m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály felvonulása az északkeleti harctérre és első harcrakelése Rohatynnál 1914. augusztus 29-30-án. In. Hadtörténelmi Közlemények 1922/23. Dr. Rákosi György a munkájában nem egyértelműsíti, hogy a halottak számát vagy a sebesültekkel, eltűntekkel és hadifogságba esettekkel együttes veszteséget tünteti-e föl.)
Másnap reggel 7 óra körül az oroszok megszállták az előző napi véres csata helyszínét, a Rohatyntól nyugatra húzódó magaslatokat és ott arccal nyugat felé beásták magukat. Az előző nap a déli harctérről megérkezett közös 17. és 34. gyaloghadosztály már felkészült a harcokra. A VII. hadtestparancsnokság még augusztus 29-én éjjel kiadta az 585. számú parancsát, miszerint támadást kell vezetni az elvesztett állások visszafoglalásáért. Ennek értelmében a 20. honvéd gyaloghadosztályból az előző nap hősiesen harcoló Perneczky csoport (Bartha ezredes az 1. honvéd gyalogezred I. és II. zászlóaljának megmaradt részeivel) a 34. gyaloghadosztály kötelékében támadt, míg Balogh ezredes csoportja a két hadosztály között halad előre.
A 20. honvéd gyaloghadosztály helyzete 1914. augusztus 30-án délelőtt
(Dr. Rákosi György: A m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály felvonulása az északkeleti harctérre és első harcrakelése Rohatynnál 1914. augusztus 29-30-án. In. Hadtörténelmi Közlemények 1922/23)
A székesfehérvári 17-es honvédeket a visszavonuló 17. hadosztály fedezésére rendelték ki, amely során a III. zászlóalj súlyos harcokba keveredett. Illés László századparancsnok hősi halált halt, Ember főhadnagy súlyos sebesülést szenvedett. A tiszt nélkül maradt két századnyi honvéd fölött ideiglenesen Kun Lajos páter veszi át a parancsnokságot és három rohamot visszaverve vonul vissza. A tábori lelkész hőstettéért Signum Laudis kitüntetést kapott.
A támadásban részt vevő alakulatok értek el sikereket, de a sötétség beálltával kénytelenek voltak visszavonulni és a Swirz mögött újabb védőállásokat elfoglalni.
A kétnapos harc azonban még nem ért véget, az eseményeknek súlyos személyi következményei lettek, melyekre így emlékezett Perneczky tábornok: „a hadseregparancsnokság egy táviratban közölte velem, mely szerint a hadosztályparancsnokságot tőle [Csanády tábornok] átvenni és a visszavonulást folytatni tartozom. A szükséges intézkedések kiadása után a hadosztály – immár a parancsnoklásom alatt – megindult Chodorowon át Rudára. Legfőbb gondom a kenyérsütés és az élelem felvételezés előkészítése volt. […] A 39. gyalogdandárnak Rohatynnál történt korai visszavonulásáért a felelősséget megállapítandó és a visszavonulás okait kiderítendő Rudára való megérkezésünk után az érdekelt parancsnokokat e tárgyban írásbeli nyilatkozatra szólítottam fel. A dandárparancsnok, Patzák tábornok, ki korra és rangra nálam idősebb volt, láthatólag nyomott hangulatban jött hozzám és azt kérdezte, hogy mi fog vele történni. Én kértem őt, hogy tartsa meg továbbra is a dandárparancsnokságot és várja be a további fejleményeket. Másnap reggel indulás előtt agyonlőtte magát.”
A tábornok halálhíre nagy megdöbbenést keltett. A már idézett Damó Elemér visszaemlékezésében így örökítette ezt meg: „[1914.] augusztus 31. korán ébredtünk. Az eső elállt, de a borús idő maradt. Pour az eligazításról jőve nagy események hírét hozta. Az egyik az volt, hogy Csanádyt és Békésyt autóval bevitték a hadsereghez. A hadosztályparancsnokságot Perneczky vette át. A másik pedig, hogy Patzák főbe lőtte magát. Levelezőlapot hagyott hátra feleségének. Azt írta, hogy »a szerencsétlen Rohatyni ütközet elvesztésének az oka én vagyok. Mindennek az oka én vagyok. Tovább nem élhetek. Utolsó percemben Rád gondolok. Kérlek ne vessetek meg!«”
A 20. honvéd gyaloghadosztály Rohatyn közelében lezajlott harcainak megítélése nem volt egyértelmű és a két világháború közötti szakírókat is megosztotta. Ez inspirálta Dr. Rákosi Györgyöt is arra, hogy a honvéd hadosztály hírnevét megvédje tanulmányában, amelyben kifejti, hogy az alakulat annak ellenére, hogy visszaszorították, mindent megtett és hősiesen harcolt.
Számos kérdés azonban továbbra is nyitott maradt a későbbi, különösen az olasz fronton vívott harcokban nagy hírnévre szert tevő hadosztály első ütközetével kapcsolatban: mennyi volt pontosan a veszteség, mennyi a hősi halottak, eltűntek, sebesültek, fogságba esettek száma? Hová és kik temették el a hősi halottakat az ütközetet követően? A válaszok még további kutatásokat igényelnek, aminek az eredményéről a későbbiekben beszámolok.