Ha egy első világháborús témákról író blogger elmegy nyaralni, már akaratlanul is Nagy Háborús emlékekbe ütközik. Még Portugáliában is. S ha már rátalált a témára, elkezd olvasgatni. Így aztán, valós és virtuális séták alkalmával hamar össze is gyűlik egy posztra való anyag.
Talán kevésbé ismert szelete az első világháború történetének, hogy a nyugati fronton portugál katonák is harcoltak – az antant oldalán. Még ha mondjuk a Portóban gyanútlanul sétáló turista tud is erről a tényről, valahogy akkor is meglepetésként éri, ha a nosztalgia villamosokra, art decós épületekre, azulejo-s templomokra meg borospincékre hangolt túra közben egyszercsak a Nagy Háborúban elesett katonák emlékművébe botlik. Pedig hát. Aztán mikor jól kicsodálkozta magát, máris azon kezd agyalni, hogyan írjon mindebből posztot.
Az első felfedezés: Nagy Háborús emlékmű Portóban. Hasonló emlékművet több portugál városban is állítottak
„Aos mortos da Grande Guerra” A Nagy Háború halottainak, emlékmű Lisszabonban
A Félszigeti háború, illetve a 19. gyalogezred emlékműve a Lisszabon melletti Cascaisban. A táblára felvésték a Nagy Háborút is.
A cascaisi emlékmű tábláján szerepel a Nagy Háború is.
A Mateus rozé üvegének formáját az első világháborús portugál katonák kulacsáról mintázták
A fényképek mellé érdemes megismerni a történelmi kontextust. Például nem árt tisztázni, mit is keresett Portugália ebben a háborúban.
A „haszontalan“ szövetséges
A 15-17. század folyamán a portugálok hatalmas gyarmatbirodalmat építettek, amiből a 20. század elejére – az ázsiai Makaót és Kelet-Timort nem számítva – már csak az afrikai területek (Angola, Mozambik, Bissau-Guinea) maradtak. Portugália az 1900-as évek elején szegény, elmaradott ország volt Európa délnyugati peremén, gazdasága nagy mértékben függött a britektől. A gyarmatok újrafelosztásáért kitörő világméretű konfliktusban reális esély mutatkozott arra, hogy elveszítse maradék tengerentúli területeit. (A háború előtti években a németek és az angolok között megegyezés is született a portugál gyarmatok felosztására, de ez végül nem következett be.) A portugálok hagyományosan angolbarát politikát folytattak, a britek azonban nem igazán erőltették szövetségesük részvételét a háborús konfliktusban: egyrészt a portugál hadsereget nem sokra tartották, másrészt nemigen állt érdekükben, hogy a portugálokat támogassák gyarmataik megtartásában. Portugália az angolok számára kvázi „haszontalan“ szövetségesnek számított.
„Nagy-Britannia és Portugália, a két régi szövetséges kezet szorít“
A lisszaboni kormány – nyilván nem véletlen – aggódott amiatt, hogy német győzelem, vagy egyenrangú békekötés esetén Németország magának akarja Mozambikot vagy Angolát. Ha tehát belép a háborúba, a béketárgyalásokon képviselheti, és remélhetőleg érvényesítheti majd az érdekeit. Ugyancsak a háborús részvétel mellett szólt, hogy az épphogycsak létrejött köztársaság (az 1908-as királygyilkosságot követően, az 1910-es republikánus forradalommal végképp eltörölték a királyság intézményét) a nemzetközi színtéren is elismertesse magát, és megakadályozza a monarchisták – külföldi támogatással való – visszatérését. Annak a veszélynek az elhárításáról nem is beszélve, amit a hatalmas félszigeti szomszéd, Spanyolország annexiós törekvései jelentettek a fiatal köztársaság számára. A háborús szerepléssel megerősíthették nemzetközi pozícióikat, és megvédhették az ország függetlenségét. És végül, de nem utolsósorban (vagy tán épp ez a legdöntőbb ok): a háborúba lépés belső összefogást igényelt, amire – a nemzetközi legitimizáció mellett – az új kormánynak a legnagyobb szüksége volt, hogy a belpolitikai vitákat felszámolva konszolidálja helyzetét.
Afrikai gyarmatok 1914-ben
(forrás: wikipédia)
A portugálok sem maradtak tehát tétlenek, és bár Nagy-Britannia nyomására még a háború legelején kinyilvánították semlegességüket, már 1914-ben csapatokat küldtek afrikai gyarmataik megvédésére. Angola déli részén a németek lázadást szítottak az őslakosok körében, aminek leverésére az anyaországból több kontingenst kényszerültek küldeni. A terület pacifikálása csak az után sikerült, hogy a németek a dél-afrikai Botha tábornoktól vereséget szenvedtek. Mozambikban is voltak kezdetben kisebb határincidensek, majd a portugálok egyre nagyobb erőket küldtek a térségbe, hogy a korábbi portugál gyarmati területet, a németek által 1894-ben megszállt ún. Quionga-háromszöget visszafoglalják. Hivatalos hadüzenetre végül – a németek részéről – 1916. március 9-én került sor, miután a portugál kormány – a britek kérésére – lefoglalta a portugál partoknál horgonyzó összes német és osztrák–magyar hajót.
Portugálok a nyugati hadszíntéren
Ekkorra már a britek is úgy gondolták, hogy nem jönne rosszul, ha ibériai szövetségesük a kivérzett nyugati frontra csapatokat küldene. (Megjegyzem, azért a portugál közéletet megosztotta az a kérdés, hogy a gyarmatokon kívül az európai hadszíntérre is küldjenek-e katonákat, de a kormány végül keresztülvitte álláspontját.) 1916 júliusában tehát felállították a Portugál Expedíciós Haderőt (Corpo Expedicionario Português, rövidítve CEP), amely ekkor 30 ezer főből állt. Megkezdték a katonák felkészítését, ami három hónapot vett igénybe. A CEP-et a British Expeditionary Force (BEF) alá rendelik, miközben – francia kérésre – felállítanak egy nehéztüzérségi hadtestet is, ami viszont francia hadműveleti parancsnokság alá beosztva, de portugál irányítás alatt marad (Corpo de Artilharia Pesada Independente, rövidítve: CAPI). Az első gyalogezredek 1917. január 30-án, brit gőzhajókon indulnak el Flandria felé. Június elején esnek át a tűzkeresztségen, pár héttel később rohamra is vezénylik őket. Közben folyamatosan érkeznek az újabb portugál ezredek, októberben pedig megérkeznek az első nehéztüzérségi egységek is, de ezek csak 1918 márciusában kerülnek bevetésre. 1917. január 30. és október 28-a között közel 60 ezer portugál katonát szállítottak a nyugati hadszíntérre.
A portugálok alkalmazkodása a nyugati front viszonyaihoz nem volt problémamentes. Azon túl, hogy utálták a brit kosztot, az enyhébb éghajlathoz szokott luzitánok télen sokat szenvedtek az akár -22 fokos hőmérséklettől. Arról nem is beszélve, hogy szülőföldjüktől távol, idegen viszonyok között, idegen célokért (nem igazán érezték magukénak az ügyet) küzdeni kevéssé motiválta őket a túlélésen kívül egyéb teljesítményre.
Portugálok a nyugati fronton
Menezes Ferreira: João Ninguem című, 1921-ben megjelent humoros műve a nyugati fronton harcoló portugál katonák élményeit dolgozta fel
A kimerültség és a kétségbeesés a mélybe taszította a harci morált, 1918. április 4-én pedig az első vonalban álló csapatok fellázadtak tisztjeik ellen. A britek úgy döntöttek, tartalékba küldik a portugálokat, amire április 9-én került volna sor, a németek azonban épp aznap kezdtek támadást a 20 ezer portugál katona által védett frontszakasz ellen. Ez volt a Lys-völgyi csata, ami a Georgette-hadművelet részét képezte. A németek áttörték a portugál vonalakat, a már amúgyis demoralizálódott katonák rendezetlenül vonultak vissza. A portugálok vesztesége – ami súlyosan érintette a tiszti állományt is – kb. 6600 fő hadifogolyban (ezek közül kb. 1500 sebesült), 400-600 fő halottban, míg más források ennél többet mondanak.
Portugál katonák a lövészárokban
(forrás: historia-dos-tempos.blogspot.hu/2010/04/o-fado-do-cavanco.html)
A Lys-völgyi csata portugál hőse, és egyben a legmagasabb, illetve legtöbb kitüntetést begyűjtő portugál katona, „o Soldado Milhões“ (kb: „A milliókkal felérő katona“), rendes nevén Aníbal Milhais (alsó sor, középen), foglalkozására nézve földműves, aki Luísának becézett Lewis géppuskájával egymaga két egymás után rohamzó német alakulatot is leterített, fedezve ezzel társai visszavonulását.
Aníbal Milhais-nak szobrot is állítottak, és története képregényben is megjelent
A harctérről érkező hírek, az egyre növekvő veszteségek belpolitikai válsághoz vezettek, ami 1917 végén katonai puccshoz és a köztársasági elnök lemondatásához vezetett. A CEP-et, a Portugál Expedíciós Haderőt (Corpo Expedicionario Português) ekkoriban már a Carneiros de Exportação Portuguesa (kb: Portugál Export Birkák) kifejezéssel gúnyolták.
A nyugat-európai hadszíntérről hazatérő katonák
(forrás: historia-dos-tempos.blogspot.hu/2009/05/fotografias-portugal-na-grande-guerra.html)
A portugál haderő első egységei 1918. december 9-én indultak haza. A CEP 1917-18 folyamán nyugati fronton elszenvedett vesztesége több mint 21 ezer fő, ebből közel 2100 halott, több mint 5000 sebesült, kb. 6700 hadifogoly volt.
A háborús részvétel mérlege
Portugália első világháborús emberveszteségéről jó sokféle – egymásnak ellentmondó – adatot találni. Több forrást összevetve, nekem ezek az adatok tűnnek a leginkább megbízhatónak: az összveszteség közel 30 ezer fő (ebből több mint 7700 halott) a mozgósítottak száma 110 ezer fő. Ami a megvalósult célokat illeti: végülis sikerült megtartaniuk afrikai gyarmataikat, a németek által 1894-ben megszállt, majd 1916 áprilisában a portugál csapatok által visszafoglalt Quionga szigetét pedig a versailles-i békeszerződés ismét Portugáliához csatolta.
Portugália embervesztesége Afrikában, illetve a nyugati hadszíntéren
(forrás: janusonline.pt/portugal_mundo/port_1999_2000_1_32_c.html#dados)