Magyarország Nagy Háborúja 1914-1918
Egy évszázad távolából is joggal vethető fel a kérdés: miért háborúzott a magyarság 1914 és 1918 között, kereken 51 hónapon át szinte a fél világgal – orosszal, románnal, szerbbel, montenegróival, olasszal, franciával, angollal, amerikaival (és papíron még vagy egy tucat egyéb nációval)? Mit nyerhetett és mit veszíthetett ebben a háborúban? Vajon tudták-e négy-öt generációval korábban élt elődeink, mi volt a tétje ennek a küzdelemnek? És vajon mi, a múltat feledni oly könnyen rászedhető utódok, vajon mi tudunk-e ezekre a kérdésekre értelmes választ adni?
A száz esztendővel ezelőtti magyarok közül azon kevesek, akik a háború vagy béke válaszútjánál 1914 nyarán egyáltalán megkérdeztettek: merre tovább? – a sötét színű útjelző követésére voksoltak. Igaz, Tisza gróf eleinte ékesszólóan érvelt a másik irány mellett. Érvei nagyon is logikusak voltak – legalábbis addig, amíg nem szembesítették őket erősebb érvekkel. Attól kezdve Tisza már a háború legfőbb támogatója lett. Ha nem így dönt, alighanem mást tesznek a helyébe, kevésbé skrupulózusat. Ezt a háborút előbb-utóbb úgy is meg kellett vívni – mondták meggyőződéssel a marcona politikusok. Igaz, a mostani feltételek nem a legkedvezőbbek(!), ám később még ennél is kedvezőtlenebbek lennének. És ezzel folytatták: megállj, megállj, kutya Szerbia! És még ezzel: Serbien muss sterbien! A szerencsétlen trónörökös szarajevói halála ehhez a háborúhoz nagyon is kapóra jött. A tét azonban nem a királygyilkos szerbek megbüntetése volt. Hanem ez: képes-e az Osztrák–Magyar Monarchia (miért nem így: Magyar–Osztrák Monarchia?) nagyhatalomhoz méltóan viselkedni. Vagy kénytelen-e eltűrni az izgága szerbek állandó impertinenciáját? Ha nem, akkor a kardjára csap. De nem úgy, mint korábban: most ki is rántja azt a kardot, és le is sújt vele. Na persze, az orosz majd biztosan a szerbek pártját fogja, de talán nem teszi, ha tudja, hogy Vilmos császár Ferenc Józseffel tart. Ha így lesz, akkor a balkáni kalamitásoknak jó időre vége szakad, és a Monarchia nem csupán megőrzi integritását, de jótékony gazdasági és kulturális kisugárzásával az egész félszigetet (na jó, legalább a nyugati felét) elárasztja. Ha az orosz mégsem tágít, hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. A németek segítségével majd csak elbánunk a cári seregekkel. „Vagy jőni fog, ha jőni kell a nagyszerű halál…”, de legalább dicsőségesen megyünk tönkre.
Ami a magyaroknak azt a másik, meg nem kérdezett részét illeti, ők engedelmesen és legalább is kezdetben lelkesen öltötték magukra a mundért, amelynek becsületét azután szinte a végsőkig védelmezték. A szép haza, az ősz király, az ezeréves szabadság lózungjai sokakat megfogtak; mikor pedig a háború a szülőföldhöz ért, mint 1914 telén vagy 1916 őszén, a hon védelmének borzongató szükségessége is könnyebben utat talált az eszekhez, de még inkább a szívekhez. Persze a nincstelenek, a kisemmizettek már „érzik titkon, hogy övék e bús élet s a kalász”, s egyre többen már tudják is, hogy a frontok poklában tulajdonképpen az urak Magyarországáért harcolnak. Az urak szintén tudják ezt, és hogy jól van ez így: a háború tétje Magyarország (az úri Magyarország!) megmaradása.
A háború azonban – jórészt a harcolók szándékaitól függetlenül – alaposan próbára teszi a benne résztvevők társadalmát: néhány konfliktust elnyom, másokat hatalmasan fölerősít. A XX. század elejének magyar/magyarországi társadalmát feszítő nyomasztó problémák a háború hatására mint érett kelések fakadnak fel. A szörnyű ebben az, hogy a társadalom szétszakítottsága a háború végkimenetétől gyakorlatilag függetlenül válik manifesztté, és kíséri végig a rákövetkező évszázad magyar történelmét, egészen napjainkig.
Újoncok bevonulása a budapesti Mária Terézia laktanyába 1914 augusztusában
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című kötetéből)
Mit hozott nekünk ez a háború? Megmutatta, mennyi hamis illúzió szorult bele a dualista önbecsapás 50 esztendejébe. Megmutatta, mennyi nagyképűség és dacos kivagyiság fertőzte a velünk együtt élő népekhez fűződő viszonyunkat. És megmutatta, hogy a végre helyreállt „ezeréves szabadság” örömébe vegyülő üröm valójában inkább epéhez méltóan keserű: a csonka Magyarország függetlensége is csak csonka lehet…