Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból – 16. rész
Ezúttal a brassói „káderhez”, majd – miután a „káderhiénák” nem szívlelik a „frontkutyákat” – újból a frontra követhetjük nyomon hősünket. Maguk vigasztalására a híres szegedi cigányprímást, Gondit is viszik a menetszázaddal, aki ezután földön és vízen is húzza a tiszt uraknak…
Ezen a tavaszon küldöttek hatunkat haza pihenőre, olyan tiszteket a káderünkhöz, akik egyfolytában legtöbb ideje kint voltak a harctéren. A káderünk akkor már Brassóban székelt. De a káderhiénák nem szíveltek odahaza sokáig bennünket, frontkutyákat. Így aztán be is osztottak bennünket azonnal az éppen akkor menetre kész menetszázadba, a XXI-ik menetszázadba, illetve menetzászlóaljba, melynek parancsnoka Nováky Árpád őrnagy volt.
Brassóban tehát alig töltöttünk két hónapot és még az oláh hadüzenet, 1916. augusztus 27-e előtt indultunk újra vissza Erdélyen keresztül Tövis, Arad, Szeged, Baja, Bátaszék, Dombóvár, Nagykanizsa, Murakeresztúr, Prágerhof, Marburg, Klágenfurton keresztül Wocheiner Feistritzbe.
Századunkat, amelyik a III-ik zászlóaljhoz volt kimenendő, hamarosan ki is helyezték Feketehalomra (Zeiden) további kiképzésre. Innen indultunk aztán újra vissza a harctérre, Halm főhadnagy parancsnoksága alatt.
Korabeli képeslap Feketehalomról Kókay László hagyatékából, aki 1916 nyarán szintén megfordult a szegedi 46-osok káderénél Brassóban és környékén
Előbb azonban kiszállítottak bennünket Wocheiner Feistritzben, hol egy közeli kis faluban szállásoltak el bennünket, mielőtt a harctérre kimentünk volna. Itt időnket naponként a legénység további kiképzésével, gyakorlatozással töltöttük és több ízben végeztünk a közeli hegyekre menetgyakorlatokat. Így megmásztuk a közeli 2200 méter magas Crna Prstot is, hol a magasban a nyár dacára még mindig találtunk hófoltokat. A legénység hólabdázott.
Halm főhadnaggyal többször átrándultunk a közeli Wocheiner Seehez, melynek partján egy kis tiroli szálloda volt étteremmel. Ennek teraszán üldögéltünk esténként fehérabroszos asztalok mellett sörözgetve, hová magunkkal vittük a századunkban magunkkal hozott szegedi cigányprímást, Gondit is, aki aztán ott muzsikált nekünk és nem törődtünk azzal, hogy a szomszédos asztalnál ott ült Stöger-Steiner generális osztrák Kriegsminister is a feleségével.
Elhúzzák a tiszt urak nótáját a front mögötti árnyas erőben – egy másik fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Kirándultunk vonaton a közeli csodás fekvésű Veldesre is, ahol egy tó közepén egy kis sziget tetején egy kicsi templom állott, melyhez legalább 100 lépcsőn lehetett feljutni. Gondival csónakba szálltunk és ott muzsikáltattunk vele. Az öreg Gondi nagyon félt a víztől, bizonyára nem tudott úszni és így a csónak megbillenésénél nagyon meg volt ijedve. Itt Veldesen lakott egyik hadnagy bajtársunk, Molnár Sándor menyasszonya, Julia Vook.
Wocheiner Feistritzi tartózkodásunk alatt, gyakorlatozásunk közben látogatott meg bennünket a híres svéd író, Hedin Sven, aki elismerését fejezte ki a látottakon, a legénység hangulatán tapasztaltakon. Körülöttünk mindenütt erdőség, melyekben éppen akkor nyíltak a gyöngyvirágok. Lukács Imre tisztiszolgám, amíg mi kirukkoltunk, járta az erdőt, és naponta rengeteg gyöngyvirágot szedett és söröskorsókba tette szobám asztalára.
Magyar tisztek zenészek társaságában Ferenc József figyelő szemei előtt
(Molnár Tibor gyűjteményéből)
A Wocheiner See partján a terraszon rántott pisztrángot fogyasztottunk wöslauer borocska mellett. Veldes, a háború után Bled nevet kapta, miután ez a rész Jugoszláviához került és itt a későbbiek folyamán Sándor szerb, illetve jugoszláv király szívesen időzött a helység gyönyörű fekvésénél fogva.
Wocheiner Feistritzból aztán nemsokára ismét a Mrzli vrhre, a régi 12-ik századomhoz kerültem, miután az olaszok meg-megújuló támadásai következtében a fronton küzdő és ellenálló katonaságunk sorai egyre ritkultak és így az utánpótlásra nagy szükség volt.
Ebben az időben a zászlóaljparancsnokunk már Hoszpodár Ernő 33-as aradi ezredbeli százados, később őrnagy volt. A 12-ik század éléről Paduschitzky is elkerült, kinek helyét Haffner Lajos rimaszombati 66-os közös gyalogezredbeli főhadnagy vette át.
Hoszpodár Ernő őrnagy aztán elkerült az ezredünkhöz, le a Doberdó-fennsíkra, ahol az ottan dúló Isonzó csatákban derekasan kivette a részét. A harc azonban itt, a tolmeini szakaszon is tovább folyt változatlan hevességgel, de még sem olyan erővel, mint odalent, ahol Cadorna, az olasz haderő főparancsnoka mindenáron ki akarta erőszakolni a frontáttörést, hogy így birtokába vehesse a célul kitűzött területet. Tizenegyszer rohamoztatta csapatait, de csaknem eredménytelenül, mert csak kisebb területeket tudott a magyarok, a magyar ezredek által védett részből elfoglalni, a szegedi és debreceni bakáktól. Nem hiába vésették fel az olaszok a háború befejezése után a lezajlott titáni küzdelmek megörökítéseként a Monte San Michelén felállított emlékműre olasz nyelven a következő felírást: „Ezen a hegycsúcson a halálban testvériesültek olaszok és magyarok, akik életükben hű kötelességtudással harcoltak egymással!”
A Mrzlin találkoztam és ismerkedtem meg ezredünk egyik legvitézebb, legbátrabb tisztjével, Révész János hadnaggyal, aki akkor ugyancsak a 12-ik századba, Paduschitzky századába, mint az első szakasz parancsnoka volt beosztva. Az alatt az idő alatt került ki a III-ik zászlóaljhoz, amíg én hatod magammal, mint fölös létszámú tiszt 1916 tavaszán haza kerültem káderemhez Brassóba, hosszú harctéri szolgálatomra való tekintettel, mint kíméletre szoruló (Schonungsbedürftig). Révész Jánossal állandóan együtt voltunk kint a lövészárokban és a közvetlenül a lövészárok mögött a hegyoldalba beépített bódéban éjjel-nappal. Együtt jártuk éjszakánként a vonalunk ellenőrzését fel a meredeken és vissza, majd nem sokára ismételten. Együtt álltuk az olasz tüzérség nehéz (15-ös és 24-es) lövegeinek közelünkbe való becsapódását. A nehéz gránátok érdekes alakú repeszdarabjai közül egyiket el is kérte tőlem Révész János, amikor szabadságra haza ment, hogy magával vihesse reáliskolája múzeuma számára, hol ő tornatanár volt.
Egy Mrzliről származó gránáttalp darab ma is Szojka Kornél leszármazottainak a birtokában van (Dr. Kedvessy Tamás jóvoltából kaptuk a fotót)
Akkor még nem gondoltam arra, hogy drága jó, de egyben vakmerő bátorságú barátom és bajtársam később a Doberdón küzdő ezredünkhöz kerülve, ott 1917. október 27-én a 16-ik százada élén, a Fajti Hrib elleni támadásnál közelharcban hősi halált hal. Meg is kapta halála után az ármádiánkban rendszeresített csaknem legmagasabb tiszti kitüntetést, a Lipót rend lovagkeresztjét.
Meg kell említenem, hogy hosszú harctéri szolgálatom ideje alatt, a Mrzlin szedtem össze és préseltem le a mindig zsebemben hordott noteszemben az ottani érdekes, szebbnél szebb alpesi virágokat, amiket aztán leveleimben haza küldözgettem Édesanyámnak Szegedre és amelyeket aztán Édesanyám az imakönyvében őrizgetett haláláig.
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „C’est la guerre!”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)