Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból – 19. rész
Monte Tomba, 1917. december 30. délután 4 óra: a szegedi 46/III. zászlóalj megsemmisül. Hősünk ezúttal a testvére történetét meséli el, aki részese volt a tragikus eseményeknek. Drámai sorok egy eddig kevésbé ismert eseményről, amely egész életében kísértette az átélőt…
Feri öcsémet tehát Gyulafehérváron képezték ki, hová még az érettségi vizsgáinak letevése után 1917. március 8-án kellett bevonulnia és így ők megkapták az úgynevezett hadiérettségi bizonyítványt. Az önkéntes iskola parancsnoka Lippner Alfréd tényleges főhadnagy volt, aki régebben, a háború kitörése idején, de aztán is, az olasz fronton jó darabig részt vett a Mrzli vrhi harcokban a III/46-os zászlóalj kötelékében. Szegény Feri öcsém a menetszázaddal úgy 1917. november 28-án indult útnak a III/46-os zászlóaljhoz, melynek parancsnoka akkor már Hauptman von Diettrich Antal császárvadász százados volt, gyönyörűen dekorálva. A Lipót rendtől és tiszti arany vitézségi éremtől kezdve lefelé mindenik harctéri kitüntetésnek a birtokában volt, éppen úgy, mint Paduschitzky Alfréd, volt századparancsnokom.
A menetszázad, mellyel öcsém 1917. november végén elindult, december 29-én éjjel érkezett meg Marziajba az éppen pihenőn tartózkodó III/46-os zászlóaljhoz, hol nagy örömmel és jó vacsorával fogadták őket. A zászlóalj hátul a front mögött egy erdőben táborozott sátrak alatt. A menetszázadot mindjárt beosztották az egyes századokba. Alig, hogy fáradtan az egész napi gyalogolás után a sátrakban lepihentek, éjfélkor alarmírozták az egész zászlóaljat azzal a paranccsal, hogy azonnal induljon fel a Monte Tombára az ottani többnyire csehekből álló csapatot leváltani, mert a brigade kommando egy elfogott szikratáviratból tudomást szerzett arról, hogy másnap reggel az olaszok segítségére érkezett francia gyalogság támadást készül indítani az előretolt állásunkra a Monte Tomba ellen.
A Monte Tomba és környéke
(forrás: Google Earth)
Hogy a Monte Tombát megtarthassák, leváltandónak tartotta a brigade kommando a Monte Tombát megszállva tartó csapatokat, melyekből egyesek már átszöktek az ellenséghez. Ezek helyére tehát magyar csapatokat kellett küldeni. Majd ezek megvédik és kitartanak az utolsó szál emberig. A brigadérost Tlaskálnak hívták, aki ezredes volt. Így is történt. A zászlóalj tehát megindult Querón, Alánon keresztül a Piave mentén fel a Tombára és az ottani csapatok leváltása az éj leple alatt megtörtént.
Másnap, december 30-án reggel 7 óra körül, alig hogy világosodni kezdett, megindult a Monte Tombának a francia tüzérség általi pergőtűzszerű lövetése, mely megszakítás nélkül délután 4 óráig tartott. Ekkor támadásra indult a francia gyalogság és a zászlóalj megmaradt részeit rövid kézitusa után, kézigránátokkal megsemmisítette. A zászlóalj, melynek létszáma 700 főből állott teljesen megsemmisült. Legnagyobb része hősi halált halt, a megmaradottak pedig francia fogságba estek. Így halt hősi halált a zászlóalj egyik legvitézebb tényleges főhadnagya Szűcs József, akit a közelharcban egy francia bajonettjével szúrt keresztül, Schőn László főhadnagy és még sokan mások, akiket egyenként felsorolni nem tudok.
Szűcs József hadiútja
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Szegény öcsémről aztán hónapokon keresztül semmi hírt sem hallottunk. Biztos voltunk benne, hogy ő is a hősi halottak közé került. Csak nagy sokára tudtuk meg a vöröskereszt útján, hogy francia fogságban van. A 700 emberünkből csupán a zászlóaljparancsnokunk, Hauptmann von Diettrich és pár embere menekült meg, talán nyolcan összesen. Még a segédtisztje, Kertész hadnagy is súlyosan megsebesült a karján és lábán, úgy annyira, hogy egész életére nyomorék maradt.
Schőn László portréja és hadiútja
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
A zászlóaljparancsnok jelentését, melyet a brigade kommandóhoz intézett a harc, a titáni küzdelem lefolyásáról, sikerült a későbbiek folyamán az egyik zászlóalj irodatisztünktől megszereznem, amit aztán szegény öcsémnek Calgaryba ki is küldöttem. Ezen kívül volt nekem még egy repülő felvételem is a Monte Tombáról, amit évtizedeken keresztül őrizgettem, de a végén aztán mégis úgy gondoltam, hogy ezt is kiküldöm Calgaryba Ferikénknek. Ha jól emlékezem, úgy az 1960-as években tettem postára a calgaryi címére, de csak mint egyszerű levelet adtam fel, amelyet aztán öcsém, mint írta sohasem kapott meg. Ez a repülő felvétel kb. 60 cm hosszú és 12×24 cm nagyságú, illetve méretű fekete-fehér fényképkópiákból volt összeragasztva, melyen az egyes olasz és magyar állások voltak láthatók. Igaz, hogy ezek nem annyira állásoknak, összefüggő vonalaknak voltak tekinthetők, mint inkább gránáttölcséreknek, mert azon a sziklán a gyalogságunknak nem igen állott módjában az ágyútűzben állásait kiépíteni.
Úgy gondolom, hogy ide kívánkozik Ferikénknek az a kis verse, amit Calgaryban 1958. június 18-án írt, amelyben a halál gondolatával foglalkozik és megnyugvással veszi az Úr Isten rendelkezéseit. Íme, Feri verse, meghalt, mire kimehettünk.
Üzenet felülről
1958. június 15.
Amint ma dolgoztam odakint a kertben,
Hirtelen ér pattant a kezem fejében.
Üzenetet kaptam, küldte a nagy Szellem,
Jobb kezemre nyomta, hogy el ne feledjem.
Ránéztem kezemre, végig simítottam,
Fejemet meghajtva, emígy imádkoztam:
Értem Uram, értem, mindent megértettem,
Én már a halállal régen megbékéltem.
Megbékéltem akkor, mikor gránát vágott,
Monte Tombán akkor halál elbocsájtott.
Azóta tudom, hogy halál és az élet,
Egy úton haladnak, s ez a Te törvényed!
Végtelen nagy Isten! Köszönöm, hogy éltem,
Áldott Apám, Anyám, rám mosolygott régen,
Köszönöm, hogy adtál Testvért, Feleséget,
Ki örömben, búban, mindenben megértett.
Köszönöm, hogy bölcsőm magyar földön ringott,
Szarkaláb és pipacs mellettem virított.
Köszönöm az akác édes illatát,
Két kicsi fiamnak boldog kacagását.
A kacajt, mit öröm az arcomra csókolt,
Bánatot, mely mélyen a szívembe markolt!
Mind ezt Te rendelted, Te tudod a célját,
Bocsájtsd el békével a Te öreg szolgád!
Hallgasd meg még Uram végső könyörgésem,
Ne szenvedjen tovább az én szegény népem.
Hozd fel az Ő napját magasan az égre,
Boldogság záloga legyen szenvedése!
Áldd meg a családom erőt, egészséggel,
Kísérjed életük fényes napsütéssel!
Fölnéztem az égre, mélyet sóhajtottam,
Hittel a szívemben, tovább gyomlálgattam.
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „A felettünk robbanó srapnelekből a bal alsó lábszáramba golyót kaptam…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)