Egy betiltott lapszám vezércikke – Tábori Ujság, 1914.11.01.
Az első ostromot követően, 1914 októberében ugyan megindult a vasúti közeledés az ideiglenesen felszabadult Przemyśl erődjébe, azonban az utazás rendkívül veszélyes volt a közelben tartózkodó orosz csapatok miatt. Ennek tudatában különösen érdekes és hősies tett az, amit negyvennégy kiskunhalasi civil vitt véghez száz évvel ezelőtt ezekben a napokban. A különleges eseményről az erődben megjelenő tábori lap, a „Tábori Ujság” is beszámolt volna…
„Hogy a várőrség körében szállongó kósza híreket elnémítsák, a várparancsnokság égisze alatt szeptember utolsó napjától kezdve »Kriegsnachrichten« címmel hivatalos lap jelent meg. amely a várparancsnokhoz érkező radiogrammok nyilvánosságra hozható részét minden megjegyzés nélkül közreadta. Ennek a német újságnak a megjelenése nem volt kielégítő megoldás, mert a várőrség legnagyobb részben magyarokból állott, akik a Kriegsnachrichtent nem értették. Október 2-án a m. kir. 23. honvéd gyaloghadosztály tiszti étkezdéjében merült fel az eszme és kívánság, hogy a radiogrammok magyarul is kinyomtassanak. És katonákat jellemző gyors elhatározással a hadosztályparancsnok engem rendelt ki, hogy az eszmét megvalósítsam.” – emlékezett a lap szerkesztője, Dr. Molnár Kálmán a kezdetekre a háború befejezése után.
A Kriegsnachrichten címlapja
(Forrás: OSZK Mikrofilmtár FM 3/10664)
A várparancsnokság jóváhagyásával 1914. október 4-én hatszáz példányban már meg is jelent a Tábori Ujság első száma a Knoller és fia könyvnyomda és Rosenfeld M. G kiadásában. A lap megjelenéséhez kezdetben komoly akadályokat kellett leküzdeni, amelyek közül a legégetőbb talán a latin betűkészlet hiánya volt. „Csak kevés latin betű állott rendelkezésre, ékezetes magánhangzók csaknem teljesen hiányoztak. Az első számokban szembeszökően jelentkeztek ezek a hiányok, később amennyire – annyira segítettünk magunkon avval, hogy a francia magánhangzókról lefaragtuk az accent circonflexe második lábát vagy a közepét, s ilyenformán csaknem elegendő ékezetes és kétpontos magánhangzót állítottunk elő.” – írta Molnár Kálmán a visszaemlékezésében.
Tábori Ujság első példányának címlapja 1914. október 4.
(Forrás: OSZK Mikrofilmtár FM 3/10664 I. évfolyam 1. szám)
A szerkesztőség a kezdetekkor a vasútállomáson működött, majd 1914 novemberében átköltözött a Royal Szálló egy második emeleti szobájába. Tagjainak munkáját nehezítette, hogy tevékenységüket a napi feladataik, szolgálatuk elvégzése után kellett elvégezniük, ami nem kis problémát jelentett abban, hogy a lap készen legyen az esti hét órás megjelenésre. „Este hét órakor jelent meg a Tábori Ujság, amelynek szétosztását az egyébként szünetelő tábori posta intézte. Ilyenkor mozgalmas volt a tábori posta környéke. A legtávolabbi werkekből és előtérállásokból is minden század, minden csoport beküldte a maga emberét, aki az illető csoporthoz tartozó újságjait kézbesítette. 8-10 km-nyi távolságból esőben, sárban, fagyban minden este megjelentek a küldöncök. S ha a szerkesztő egyéb elfoglaltsága miatt az újság egy-két órát késett, (ami nem egyszer előfordult) nem messze járt az idő az éjféltől, amikor a lap a távoli olvasók kezébe került.”
A Hotel Royal épülete Przemyślben
Az újság hatalmas népszerűségnek örvendett, amelyet a kezdeti hatszázas példányszám folyamatos növekedése is mutatott. Az utolsó lapszám, 1915. március 22-én, az erőd feladásakor ötezer kétszáz példányban jelent meg. Az újságokra az előfizetők kedvezményt kaptak, nekik 4 fillért, míg a napi vásárlóknak 10 fillért kellett fizetni a kétoldalas újság darabjáért.
Az utolsó lap címlapja 1915. március 22.
(Forrás: OSZK Mikrofilmtár FM 3/10664 II. évfolyam 141. szám)
A lapok Dr. Gőcze Bertalan vezérkari főhadnagy cenzori engedélyével kerültek utcára, aki két alkalommal, a 24. és 35. szám esetében, megtiltotta a megjelenést. Az előbbi eset éppen száz éve történt, amikor is a következő vezércikkel került volna utcára a lap, ha be nem tiltják. A betiltás oka valószínűleg az lehetett, hogy tartottak a hihetetlen eset megismétlődésétől, illetve bomlasztó hatásától.
A betiltott lapszám címlapja 1914. november 1.
(Forrás: OSZK Mikrofilmtár FM 3/10664 I. évfolyam 24. szám)
Kiskunhalas
Przemysl hideg, nyirkos levegőjét átjárja a nagy magyar Alföld fuvallata. A lőporfüstös levegőben a magyar róna lekaszált rétjének bódítóan édes illatát érezzük.
Szívünket melegség járja át s az otthon nyugalmas boldogsága és békéje lesz urrá egész valónkon.
Vendégeink vannak! Magyar vendégeink! Pénteken délután 44 kiskunhalasi atyánkfiát röpítette be a gőzös a przemysli állomásra.
Hogy milyen nehézséggel juthattak idáig, könnyű elképzelni. De hogy minden nehézség dacára idáig jutottak, azt megmagyarázza egy tekintet a kis csapatra: kétszer annyi köztük a nő, mint a férfi.
Harminc magyar anya és feleség! Hát van a világon akadály, ami elzárja előttünk az utat a fiukhoz, az „emberük”-höz.
Nincs! Bizony nincs!
Erről a przemysli állomásparancsnok győződhet meg legjobban, aki a megérkezett magyarokat újra be akarja szállítani a vasúti kocsikba, hogy a legközelebbi vonattal visszaküldje őket oda, ahonnan annyi fáradsággal jöttek el ebbe az idegen országba.
Meghökkenve állott meg a kis csapat. A csendet egy idősebb asszony törte meg, aki előrelépve, ilyképpen adott szavakat megmásítatlan elhatározásának:
„Ha menten megölnek, akkor se megyek vissza addig, míg a fiamat nem láttam.”
Persze a Stationskommandant nem értette meg a beszédet. De megértette a tekintetet. Megérezte a hangot és az arc kifejezését. És megértette, hogy – itt nem neki lesz igaza!
(Ebadta muszkája, ezt az anyát nézd meg! Akkor megérted a magyar szuronyrohamot. Ilyen anyák szülték a magyar bakákat!)
De nem csak az asszonyok mutattak kevés hajlandóságot a visszamenetelre. A férfiak se retiráltak. Csak más hangnemben adtak kifejezést elhatározásuknak.
Egyik magyar gazda, hajthatatlan magyart jellemző nyugodt flegmával bökte ki:
„Bizony én addig haza nem megyek, míg meg nem nézem, hogy milyen dekungot csinál a fiam!”
A nézeteltérésnek a várparancsnok engedélye vetett véget, aki jószívvel megengedte, hogy messziről idefáradt véreink utjuk célját elérjék.
Nem akarom profanizálni azt az örömöt, amit az egymással találkozó szülék, és gyermekek, férjek és asszonyok éreztek. Ezért csak azt írom ide, hogy Labahajas Mészáros Sándor bátyámnak mi a véleménye Halics és Lodomériáról:
„Csunya egy görbe ország idáig” – mondja a nagy magyar Alföld gazdagságához szokott gazdaember. – Az egész hosszú úton nem láttam együtt három szekérderékra való szénát.
* * *
Nagy a boldogság Przemysl városában! Egészen szombaton este öt óráig lesznek közöttünk kedves vendégeink!
Azután mennek haza! Vissza szép Magyarországba!
Vezéreljen és áldjon meg benneteket a magyarok Istene, aki idehozott titeket közénk!
Vigyétek haza üdvözletünket aggódó szüleinknek, szerelmes asszonyainknak, akik nem jöhettek el Veletek mihozzánk!
Mondjátok meg nekik, hogy Ő értük vagyunk itt. Az Ő nyugalmukat, az ő békéjüket, az ő biztonságukat védelmezzük.
Tőletek – minden akadályt leküzdő, fáradtságot nem ismerő – kiskunhalasi magyar asszonyokról veszünk példát.
Le fogunk küzdeni minden akadályt. El fogunk viselni minden fáradtságot. És nem megyünk haza addig, míg a ti boldog jövőtöknek alapjait meg nem vetettük.
Megmutatjuk, hogy amilyen a magyar feleség, amilyen a magyar anya – olyan a magyar baka!
Przemyśl vasútállomása
A betiltott lapszám helyett a szerkesztők gyorsan gondoskodtak a pótlásról. Az 1914. november 1-én az olvasók kezébe került újság, Várnai Dezső őrmester tollából, a következő – a cenzúra által már nem kifogásolt, erősen propagandisztikus – vezércikket tartalmazta:
Az 1914. november 1-én megjelent Tábori Ujság címlapja
(Forrás: OSZK Mikrofilmtár FM 3/10664 I. évfolyam 24. szám)
Hősök sírján
Testvérek, emlékezzetek!
Ha rátok borul Mindenszentek estéje, ne feledkezzetek meg a galíciai magyar sírokról.
Száz sír, ezer sír domborul a galíciai mezőkön. – A lengyel faluk alatt, komor őszi ligetekben sötét pupok emelkednek ki a földből. Eke helyett ásók szántották föl a talajt, áldott mag helyett hősök tetemei szállottak le a szomorú vermekbe.
Ne feledkezzetek meg az új sírokról, amelyek alatt drága testvéreink pihennek és álljatok meg e szürkülő estén a lankák fölött, amelyeket magyar vér öntözött meg a forró napokban.
Szívetekben gyúljon ki az emlékezés lángja és a gondolat, mely fölzsendül az agy kanyarulataiban, ölelje át lángoló szerelemmel a galíciai sírokba bukott nemes magyarokat.
Emlékezzetek hőseinkre!
De szívetekből ne a fájdalom sóhajtása szálljon ki az őszi ég alá és szemetekből ne a gyötrelem sajtolja ki a könnyeket, mert erősek vagyunk mi magyarok és amíg kardot markol erős karunk, nem szakadhat föl belőlünk a gyengeség zokogása.
Az átkot nem mi hozzuk az emberiségre. Mi az Ember dicsőségére és a szent Igazság védelmére húztuk ki hüvelyéből kardunkat. Mi a Szabadság katonái vagyunk és az Igazság dicsőséges lovagjaivá ütött minket a Sötétségből provokált háború.
Tiszta a mi lelkiismeretünk és a homlokunk büszkén emelkedhetik az ég felé. Ha ágyuinkból robbanva villámlik ki a tűz és puskáink dörgése megrázza körülöttünk a földet, nem haragosan, hanem áldoan terjeszti ki fölénk a lángoló pallosát az Igazság.
Mi tiszta emberek vagyunk és künn állottunk az igazság napfényén akkor is, amikor a királygyilkosok nemzete és a gyilkosok kancsukás pártfogóit sötét odvakban dolgoztak ellenünk, hogy rászabadítsák a világra a háború furiáit.
Megdicsőült testvéreink sírjánál emlékezzetek mindezekre!
Akik már odalenn pihennek, nem estek el hiába. Drága szívük végre az igazság és a kultúra talaját áztatta meg és közeleg az idő, amikor a Sötétség sírján virul ki a Szabadság fája.
Még tombol a vihar, testvéreim, de az ég alján már dereng a nap. És ha megnyilik még ezer szív, hogy ráömlessze vérét a fekete sárra, közel a dicsőséges Holnap, amely egész kibontja a szabadság és kultúra napjának ragyogó szárnyait.
A leggyönyörűbb valóságot, ami örökké lángolni fog a galíciai magyar sírok fölött.
Testvérek, emlékezzetek!
1808-tól 1947-ig az Országos Széchenyi Könyvtár a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztályaként üzemelt. Akkori vezetője, Fejérpataky László már 1914 októberében levélben kérte a Tábori Ujság szerkesztőségét, hogy a megjelent lapszámokból és egyéb kiadványaikból küldjenek példányokat a könyvtár részére. Dr. Molnár Kálmán válaszlevelében, mely Szőts Zoltán Oszkár közlésében olvasható, és éppen 1914. november 1-én írt, bemutatta az újság szerkesztésének körülményeit, és egyúttal panaszkodott a cenzúrára is. Molnár a levéllel együtt megküldte a lap 1-25. sorszámú példányait a könyvtár háborús gyűjteménye számára.
Később azonban a gyűjtemény egy másik forrásból is gyarapította állományát a tábori lapból. A vár feladása előtt az olvasók többsége elégette az újságot, mivel az a hír járta, hogy az oroszok kutatni fognak utána így csak nagyon kevés példány maradhatott fenn. Rejtettek el példányokat, alakulat irataival együtt, Molnár Elek alezredesnek, a magyar királyi 8. honvéd gyalogezred parancsnokának lakásán a padló alá, amelyek helytörténészek szerint az 1960-as években kerültek elő. Maga a szerkesztő így emlékezett vissza 1924-ben: „…csak nagyon kevés embernek van meg az országban a Tábori Ujság egy-egy példánya. Magam is csak úgy mentettem meg a félrerakott számokat, hogy Przemyśl egy pincéjében elrejtettem, s 1918-ban (hadifogságból való visszatértem után) hoztam haza. Egy teljes példányt a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam.”