A legtöbben Márton Áronra Erdély püspökeként emlékeznek. Pedig papi tanulmányainak megkezdése előtt harcolt a Doberdón, a román fronton és Dél-Tirolban is, sőt többször megsebesült. A későbbi püspök több kitüntetéssel, tartalékos hadnagyként fejezte be az I. világháborús szolgálatot.
Márton Áron életének e kevéssé ismert szakaszáról szerencsénkre a bécsi Hadilevéltár, valamint a budapesti Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményeiben számos dokumentum tanúskodik. A legfontosabb irat, az úgynevezett katonai anyakönyvi lap sajnos az ő esetében is megsemmisült az elmúlt évtizedek viharaiban, így szolgálatára vonatkozóan a katonai levéltárakban megőrzött iratokból pontos képet nem tudunk felvázolni. A dokumentumok, valamint a cs. és kir. székelyudvarhelyi 82. gyalogezred világháborús tevékenységét elbeszélő, 1931-ben Budapesten megjelent, A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története 1883–1919. című kötet (a továbbiakban: ezredtörténet), továbbá korabeli nyomtatott források segítségével mégis lehetséges néhány, kevesek előtt ismert epizód felvillantása. Azt tudjuk, hogy 1915 júniusában, az érettségit követően behívót kapott a cs. és kir. 82. székelyudvarhelyi gyalogezred kötelékébe, majd érettségizett fiatalként hamarosan tartalékos hadapródjelölt lett. A tartalékos tisztiiskola elvégzése után az uralkodó 1916. július 1-jével tartalékos zászlóssá léptette elő. A budapesti Hadtörténelmi Levéltárban őrzött kitüntetési javaslata szerint harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6.
(forrás: Márton Áron Múzeum, Csíkszentdomonkos. Köszönjük Nagy József közreműködését!)
Márton Áron kitüntetési javaslata
(forrás: HM HIM)
Ekkor a hadvezetőség döntése alapján a 82. gyalogezred kiegészítési körzetébe tartozók közül sokan nem az orosz harctéren küzdő anyaezredükbe, hanem a Doberdói-fennsíkon harcoló cs. és kir. temesvári 61. gyalogezred kötelékébe kaptak beosztást. Így került Márton Áron is a doberdói harctérre, ahol éppen az azt megelőző napokban ért véget az úgynevezett 3. isonzói csata.
Az Isonzó folyó mentén 1915 júniusa és 1917 novembere között lezajlott ütközetek sorozatai ezek a csaták. A hadtörténelem összesen 12 úgynevezett isonzói csatát tart nyilván, amelyből a 3. csata 1915. október 18. és 31. között zajlott. A 4. csata pedig néhány harci zajtól csendesebb napot követően november 4-én kezdődött erőteljes olasz támadással. Persze az olasz hadszíntér e szakaszán a harcok igazán sosem szüneteltek, csak a hevességük volt változó. Tulajdonképpen a nagyobb intenzitással bíró szakaszokat osztotta fel a hadtörténetírás az említett módon.
A császári és királyi temesvári 61. gyalogezred emlékműve a Doberdó-fennsíkon San Martinónál
Az emlékművet a 61-esek 3. isonzói csata ideje alatti ezredparancsnokságának a helyén emelték
Márton Áront több mint 8 havi Isonzó menti szolgálat után 1916. július 19-én érte az első sebesülése. A sérülésről a bécsi Hadilevéltár I. világháborús veszteségi nyilvántartásának egyik kartonja tanúskodik.
(forrás: Bécs, Kriegsarchiv)
A lövési sérülés a bal vállát és felkarját érte. Márton hadapród, ekkor mint a cs. és kir. 82. gyalogezred 5. századának katonája átmenetileg a fent említett temesvári gyalogezred 8. századához volt beosztva. Orvosi kezelésének és gyógyulásának folyamata pontosan nem ismert, de annyi bizonyos, hogy a cs. és kir. soproni tartalékkórház 1916. augusztus 27-én átadta a cs. és kir. 82. gyalogezred póttestének, vagyis vélhetően hazatávozhatott betegszabadságra.
Felgyógyulását követően ténylegesen visszakerült a 82. gyalogezred kötelékébe, majd 1916. október 8-án ismét a harctéren találjuk. Az ezred ekkor az erdélyi, illetve moldvai harctéren küzdött. Pontosabban az ezredtörténet lapjai szerint „Október 7-én az ezred a vasút mentén előbb Alsó-, majd Felsőrákosra ment. Ez a két község már az ezred kiegészítő kerületéhez tartozott s a székely lakosság megható lelkesedéssel fogadta hős fiait. Az ezred 8-án Köpeczen, Bölönön át Szászmagyaróst, 9-én Hídvégen, Árapatakon, Botfalun át Szászhermányt érte el.” Ezt követően az eltöltött közel kéthavi harctéri szolgálata után, 1916. december 29-én már mint tartalékos zászlós és szakaszparancsnok másodszor is megsebesült.
(forrás: Bécs, Kriegsarchiv)
Az előző napon történtekről a fentebb említett kitüntetési javaslat pontosan tudósít: „1916. december 28-án a Sósmező mellett vívott csatában különös hősiességével kitüntette magát.” Tettéért az illetékes hadsereg parancsnoksága jóváhagyta ezredparancsnoka javaslatát és számára az Ezüst Vitézségi Érem II. osztályát adományozta. Sajnos, másnapi sérülését illetően közelebbi adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az ezredtörténetből annyi tudható, hogy az ezred II. és III. zászlóalja e napon súlyos harcokat vívott, amelynek során 3 halottat és 12 sebesültet vesztett. Az adatok szerint ebben az időben Márton zászlós a 82. gyalogezred 1. századában szolgált, vagyis az I. zászlóalj kötelékéhez tartozott. Ezt erősíti meg a 82. gyalogezred 1916. december 31-én kelt veszteségi jelentése is.
Az I. zászlóalj tevékenységét illetően azonban nincs pontos adatunk. Sérülését követő gyógyulása mindenesetre hosszabb ideig tarthatott, mert a román harctéren lévő alakulatánál szolgálatra csak 1917. július 24-én jelentkezett. A harmadik veszteségi feljegyzés bizonyítja, hogy harctéri működésének további hónapjai sem telhettek eseménytelenül. Már csak azért sem, mert az ezred állásai 1917 januárja óta az akkori magyar határtól 20–30 km-re lévő Casinului hegyvonulat lejtőin húzódtak. Ezt a helyszínt az ezred legénysége „halálvár”-nak nevezte el A 82. gyalogezred ekkor a cs. és kir. 71. gyaloghadosztály kötelékében, illetve a cs. és kir. 8. hegyidandár közvetlen alárendeltségében harcolt. A harctérre történt visszaérkezésekor az ezred éppen sikeres elhárító harcot folytatott a támadó román haderővel szemben. Erről Barna Sándor egykori főhadnagy így írt visszaemlékezésében: „24-én este 9 óra 15 perckor hirtelen támadást intézett az ellenség körülbelül egy zászlóaljával a 1132. sz. magaslat és az orosz névnélküli (sic) magaslat között helyetfoglaló (sic) nyeregben, majd az ötödik század ellen. A támadás mindenütt visszaveretik és az ellenség visszavonul állásaiba.” Az ezred nyári helytállását a király, IV. Károly személyesen is elismerte, amikor 1917. szeptember 3-án különvonatával Kézdivásárhelyre ékezett, majd gépkocsival Sósmezőre utazva fogadta a tiszteletére felsorakozott 82. gyalogezred díszszázadának tisztelgését, amelyet elismerő szavak és kitüntetések követtek.
Közel másfél éves moldvai, illetve erdélyi tartózkodás után a háború menetében bekövetkezett változások miatt a 82. gyalogezred számára 1918. május 24-én megérkezett a menetparancs, majd 1918 júniusának első napjaiban az ezredet átszállították az olasz frontszakaszra, az akkori osztrák–magyar határ közelébe, a Hétközség fennsíkjára. Márton Áron itt szenvedte el 1918. június 29. és július 2. között harmadik sérülését.
(forrás: Bécs, Kriegsarchiv)
Az iratok hiánya miatt a sérülés pontos idejéről és körülményeiről nincsenek adataink. Az ezredtörténet lapjait olvasva azonban könnyen elképzelhetjük a fenti napok történéseit. Amennyiben még mindig az I. zászlóalj állományához tartozott, szokatlanul kimerítő napokat élhetett át. Éjjeli és nappali menetek szakadatlan ellenséges tüzérségi tűzben, többszöri gázriadó elrendelésével, meg-megújuló ellenséges gyalogsági rohamok repülőgép-támogatással. Az ezred számára a nyári és kora őszi hetek, hónapok mindegyike hasonlóan telt el. Márton Áron világháborús szolgálatára vonatkozó utolsó elérhető hivatalos forrás az 1918. október 14-én kiadott Rendeleti Közlöny személyügyi részének 182. száma, amely arról tudósít, hogy a háború végnapjaiban az uralkodó Legfelsőbb Dicsérő Elismerésben részesítette.
Hogy hol érte a háború vége? Erre vonatkozóan levéltári forrás nem maradt fenn. Az ezredtörténetben található adatok szerint az ezred teljes állománya november 3-án hadifogságba esett, ahonnét csak 1919 novemberében szabadulhattak. Egy biztos, hogy Márton Áron a sebesülését követően gyógykezelésre hazakerülhetett, mert egyes források szerint az összeomlás után nem vetette le az egyenruhát, hanem szolgálatra jelentkezett a Székely hadosztály parancsnokságán. Ez persze már egy másik történet.