A méltánytalanul elfeledett Berzeviczy Albert a magyar politikai és kulturális élet meghatározó személyisége volt a XIX–XX. század fordulóján. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként az első világháború évei alatt Tisza István miniszterelnökkel, valamint a korszak befolyásos hazai és nemzetközi személyiségeivel egyaránt bizalmas beszélgetéseket folytatott, amit meg is örökített. Előbb 2014 decemberében, majd ez év júniusában nyomtatásban is megjelenhetett a Szalay-Berzeviczy család tulajdonában lévő izgalmas naplója. A kötetet Gali Máté történész doktorandusz gondozta, aki az alábbi ismertetést készítette a Nagy Háború Blog számára.
Berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert (1853–1936) a XIX-XX. századi magyar történelem egyik méltánytalanul elfeledett alakja. A sápatag bőrszíne miatt kortársai (például Mikszáth Kálmán vagy Herczeg Ferenc) által gyakran csak „márványarcú ember”-nek nevezett Berzeviczy azonban a maga idejében a magyar politikai és kulturális élet meghatározó személyisége volt: 1895 és 1904 között a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke, pályafutása csúcsán a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be Tisza István első kormányában (1903–1905), 1905-től haláláig pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Az egyik legrégebbi magyar nemesi családból származott. Anyja, Szinyei Merse Amália, a neves festő, Szinyei Merse Pál nagynénje volt, keresztanyja, Szinyei Merse Emma pedig az Aradon 1849-ben kivégezett honvédtábornok, Dessewffy Arisztid özvegye.
A rendkívül termékeny írói és (művészet)történészi munkásságot kifejtő Berzeviczy (legjelentősebb munkái: Itália. Úti rajzok és tanulmányok; A cinquecento festészete, szobrászata és művészi ipara; Beatrix királyné [1457–1508]. Történelmi élet- és korrajz; Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865 I-IV.) 1912 októbere és 1920 márciusa között naplót vezetett. A feljegyzéseit tartalmazó öt darab kis alakú füzet túlélte a század második felének viharait, és jelenleg a Szalay-Berzeviczy család tulajdonát képezi. A napló 1914 június 28-ától 1920-ig terjedő részének publikálásához 2014-ben az első világháború kitörésének centenáriuma adta az ösztönzést. Mivel a Szalay-Berzeviczy család mindvégig konstruktívan állt a projekthez, a készülő kötet szakmai színvonala felett pedig Romsics Ignác történész-akadémikus tartotta (az akkor éppen nem Párizsra, hanem rám vetülő) „vigyázó szemét”, az általam sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott mű első kiadása december elején jelent meg a kolozsvári KOMP-Press Kiadónál, „Az ország belepusztul ebbe a háborúba” – Berzeviczy Albert kiadatlan naplója (1914-1920) címmel, majd ez év júniusában a második kiadás is napvilágot látott a neves magyar könyvkiadó, a Helikon gondozásában, Búcsú a Monarchiától – Berzeviczy Albert naplója (1914-1920) címen.
Az első kiadás borítója
A világháború kirobbanásakor 61 éves Berzeviczy életkorából adódóan nem teljesített frontszolgálatot. A világégést döntő részben a Parlament falain belül „harcolta végig”, tehát nem állt térdig a sárban egy bukovinai lövészárokban, és nem görgetett sziklát sem az Isonzó mellett a Karszton (a hozzá hasonló társadalmi státuszú emberek többsége amúgy sem az első vonalban küzdött: Teleki Pál és Károlyi Mihály például parancsőrtisztek voltak, Tisza István pedig ezredparancsnok). Így viszont lehetősége adódott arra, hogy naplójában megörökítse beszélgetéseinek tartalmát és személyes benyomásait szinte az összes akkori prominens magyar államférfiről (ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály, Tisza István stb.), külföldi diplomatákról és politikusokról, valamint Magyarország világháború alatti két uralkodójáról, I. Ferenc Józsefről és IV. Károlyról. Mindezekből a napló olvasói olyan információk birtokába kerülhetnek, melyeket a korabeli sajtóból, levéltári dokumentumokból vagy a képviselőházi naplóból nem ismerhetnének meg.
Apponyi kiváló képességű szónokként jelenik meg előttünk a kötet oldalain, míg az ifjabb Andrássy Tisza kérlelhetetlen politikai ellenfeleként. Az agg Ferenc Józsefet Berzeviczy mélyen tisztelte, mivel acélos kötelességtudattal és szilárd jellemmel bíró, bölcs uralkodónak tartotta. Utódjáról, a boldog(talan) IV. Károlyról azonban már kevésbé pozitív képet festett: úgy látta, hogy rossz tanácsadókkal veszi körül magát, könnyen befolyásolható, kapkodó és megszédítette a hatalom.
A világháború alatt Berzeviczy a második miniszterelnöki ciklusát (1913–1917) betöltő gróf Tisza Istvánról értekezik a legtöbbet (a kormányzó Nemzeti Munkapárt névadója 1910-ben maga Berzeviczy volt). Naplóját ezért bátran ajánlhatjuk – a kereskedelmi rádiózás fénykorát idéző szlogen szellemében – nemcsak az I. világháború szerelmeseinek, hanem a Tisza-kutatóknak, és mindenkinek, aki szereti. Az Ady Endre által egy helyütt csak „vad, geszti bolond”-nak nevezett Tiszához barátság fűzte Berzeviczyt. Személyiségének fény- és árnyoldalait is bemutatta a naplójában: a „vasgróf” sok esetben makacs és önfejű volt, képtelen a kompromisszumokra, mindezek pedig esetében óriási önbizalommal párosultak. Ugyanakkor javíthatatlan optimista, egy szuggesztív jellem, aki a véleményéről másokat is képes volt meggyőzni. Derűs egyénisége többször is kitűnik a napló sorai közül, például amikor 1915 decemberében egy pártvacsorán megnyugtatta Berzeviczyt, hogy a II. Vilmos német császárral való legutóbbi találkozása alkalmával igyekezett mérséklően hatni annak merész haditerveire: „Még annyi vizet senki sem öntött a Vilmos császár borába, mint én ezúttal.” Humorérzékét pedig még a legnehezebb szituációkban sem vesztette el, ugyanis 1918 októberének elején, nem sokkal a halála előtt, úgy reagált azon pletykákra, miszerint a király a külügyminiszterré történő kinevezésén gondolkodik, „hogy tekintettel a haza válságos állapotára kötelességének tartja minden állást, amit rábíznak, elkezdve a falusi bakterségen, elvállalni”.
Berzeviczy Albert önmagát (a korabeli értelemben vett) liberálisnak tartotta, politikai gondolatvilágában meghatározóak voltak a liberális jegyek: az állampolgári jogegyenlőség elvéhez szilárdan ragaszkodott, elutasította az antiszemitizmust és a faji gondolatot, a gazdasági és társadalmi folyamatokban történő állami szerepvállalás terén pedig a törvényesség és a méltányosság klasszikus szabadelvű eszméit vallotta. A dualizmus korának liberális-konzervatív szellemiségéhez élete végéig hű maradt, miközben például kortársai közül Károlyi Mihály vagy Bethlen István politikai helyi értéke a karrierjük során többször is módosult. Fiatal korától kezdve nem igazán változtatta a politikai nézeteit, ebben a tekintetben némiképp Teleki Pálhoz volt hasonlatos. Azonban dacára liberalizmusának, a nemzetiségi kérdésben a magyar szupremácia, valamint a fennálló társadalmi és kulturális rend feltétlen híve volt. Előfordult, hogy Tiszánál is radikálisabb álláspontra helyezkedett: naplófeljegyzései alapján a nemzetiségek állampolgári lojalitásában a háború folyamán mindvégig kételkedett, katonáikat megbízhatatlannak tartotta, és 1914-ben bírálta a miniszterelnököt, amiért az 1914 szeptemberében felvetette az 1907-es, Apponyi-féle népiskolai törvény felekezeti iskolákra vonatkozó revízióját, a közös hadseregben szolgáló román nemzetiségű katonák helytállása okán. A kettejük közötti véleménykülönbség abból is fakadhatott, hogy amíg Berzeviczy egy többségében nemzetiségek által lakott vármegyében, Sárosban született és szocializálódott, addig Tisza Biharban, ahol ugyan nagyszámú román népesség is élt, ám itt 1848/1849 folyamán nem torkollottak polgárháborúba a nemzetiségi ellentétek, mint Erdély vagy az ország más, nemzetiségek által sűrűbben lakott vidékein, ez pedig pozitív hatással volt az ottani román–magyar együttélésre a század második felében is. Tisza ellenben már 1889-ben, az első nagyobb parlamenti beszédében, 25 évvel a világháború kitörése előtt (!), váteszként jósolta meg, hogy Oroszországgal a háború elkerülhetetlen, és ez az összecsapás, valamint egy nagy európai fegyveres konfliktus, majd döntő lehet nemcsak a Monarchia, hanem a magyar állam szempontjából is. Világosan látta tehát, hogy a történelmi Magyarország ellenségeivel való leszámolás órája késhet ugyan, de el nem múlhat.
Berzeviczy naplójának további érdekessége, hogy írója már korán felismerte: ez az első olyan háború az emberiség történetében, amelyben nem a katonák száma és egyéni bátorsága, hanem a hadseregek mögött álló anyagi erő fogja eldönteni a harcok kimenetelét. Háború alatti lelkiállapota tükrözi a magyar társadalom viszonyát a konfliktushoz: az oroszok ellen 1914 forró nyarán a Kossuth-nótát énekelve hadba vonuló katonák láttán még könnybe lábadt szemmel, bizakodva tekintett a jövőbe. Az elhúzódó harcok, a nélkülözés és az óriási veszteségek később azonban csak fokozták békevágyát. A fegyvernyugvás elérése érdekében az önmagát „notórius békeapostol”-nak nevező Berzeviczy hajlandó lett volna nemzetközi kapcsolatait is latba vetni, a Monarchia csúcsvezetői azonban elvetették az ötletét.
Berzeviczy Albert a berzevicei ház verandáján
A harctéri helyzet romlásával, valamint a Monarchia diplomáciai elszigetelődésének fokozódásával együtt Berzeviczy egyre pesszimistábbá vált. Aggodalommal töltötték el az 1917 utáni belpolitikai események fejleményei is: sem az Esterházy-, sem pedig a harmadik Wekerle-kormányt nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az ország szekerét kirángassa a közelgő katasztrófa kátyújából. Végül 1918 őszén a dualista állam roskadozó építményének korhatag tartóelemei összeomlottak, a Habsburgok trónjával együtt maguk alá temetve az „ezeréves” magyar államot, valamint a feudális-konzervatív régi Magyarország egyik legerősebb oszlopát, az október 31-én meggyilkolt Tisza Istvánt.
Az őszirózsás forradalmat követően hatalomra jutó Károlyit a világháború alatt kritizálta, amiért szerinte a választójog kiterjesztéséért folytatott vitában szélsőséges álláspontot képviselt az általános választójog bevezetésének követelésével, kormányra kerülése után pedig azért bírálta, mert úgy vélte, hogy Károlyi nem lépett fel erélyesebben az ország territoriális integritásának védelmében. A kormány- és államfői pozíció betöltésére alkalmatlan embernek tartotta, aki a tehetségéhez képest olyan magasra emelkedett, hogy ott valószínűleg már légszomja lehetett. Viszont nem diabolizálta, és nem állította be országvesztőként sem!
Berzeviczy Tanácsköztársaság alatti naplófeljegyzései A bolsevizmus uralma alatt Budapesten címmel már megjelentek a Gratz Gusztáv által 1921-ben szerkesztett, A bolsevizmus Magyarországon című kötetben, valamint annak 2003-as reprint kiadásában is, ezért azok közlésétől egy rövid ismertetőt leszámítva eltekintettünk. A naplófeljegyzések rendkívül töredezett folytatásából azonban megtudhatjuk, hogy Friedrich István miniszterelnök egyénisége határozottan jó benyomást tett Berzeviczyben, az őt követő Huszár Károlyról pedig a kezdeti ellenérzéseit levetkőzve – látva az ő higgadt és mérsékelt fellépését – pozitív irányban változott a véleménye. Horthy Miklós személyiségében viszont egyfajta kettősséget vélt felfedezni: derék katonának és jeles hadseregszervezőnek tartotta, ugyanakkor a politikában járatlan, önálló véleménnyel nem bíró embernek.
Berzeviczy Albert naplójának második kiadása a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg
Berzeviczy Albert első világháborús naplója a fentebb leírtak fényében nemcsak egy igen fontos kordokumentum, hanem egy életműsorozat első része is. Célunk ugyanis 2017 első felében egy szakszerű Berzeviczy-életrajz megjelentetése, mellyel nemcsak a magyar történetírás Berzeviczy személyével és életművével kapcsolatban eleddig fennálló restanciáját próbálnánk meg pótolni, hanem reményeinek szerint lehetővé válna az is, hogy a „márványarcú ember” végre elfoglalhassa az őt joggal megillető helyet a nemzeti emlékezet Pantheonjában.
A poszt szerzője Gali Máté.