Imre Gábor kadét doberdói naplója – 20. rész
Balogh Jancsi és Kovács koma elmeséli kalandos és – utólag – tréfás történetét a vérzivatarban. Egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy miért tört ki az előző részben leírt pokoli tűzharc. A virtus láttán hősünk valósággal beleszeret a budapesti kocsimosó csibészbe és társába, s maga mellett tartja őket.
Az olaszok puskatüze is kissé alábbhagyott. Mintha fáradtság vett volna erőt a dühöngő lövöldözésen. Megkíséreltem kidugni a fejem silány kőfalunk fölött és elnézni az eperfa felé, azonban nem sokat láthattam a sötétségben. Az olasz fényszórók kezdték végigsöpörni a terepet, és hamarosan le kellett buknom, amint elhaladt fölöttünk. Egy pillantásra láttam az össze-vissza lövöldözött eperfacsonkot is. Állásunk előtt emberszerű alakok feküdtek nagy összevisszaságban, azonban nem volt időm rá, hogy pontosan megállapítsam, igaz-e ez a látomás.
Kövekből és homokzsákokból épített kezdetleges lövészárok a Doberdó-fennsíkon
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
A kimondhatatlan feszültséget két emberem érkezése törte meg, kik a dolina felől jöttek, és nagy robajjal levágódtak a közelemben.
– Kadett úr!… Kadett úr, itt van? – kerestek túl hangosan.
– Itt vagyok, ne lármázzatok, mert megint megvadul a digó! – csitítottam őket. – Honnan jöttök?
– Az olaszok közül.
– Ne marháskodj! – mordultam a beszélőre, s közben végigfutott rajtam a hideg arra a gondolatra, hogy a hátunk mögött van már az olasz. – Beszélj értelmesen!
– Jaj, nagy sora van annak! – beszélt a legény. – Először azonban átadom a százados úr üzenetét: „A lövöldözést halálbüntetés terhe mellett be kell szüntetni. Nappalra minden második ember hátramegy a dolinába, mielőtt megpirkad, el kell indulni. Most kadett úr megy hátra, és Stefán kadett úr átveszi a két szakasz frontját, holnap után pedig kadett úr fog nappal kint maradni.”
Azt hiszem, nem sokan maradunk itt, ha így megy, holnapig – gondoltam, és sürgettem a legényt:
– Na, beszélj, hogyan kerültetek hátra, mikor neked a negyedik rajnál van a helyed?
– Hát úgy volt az, kadett úr – mesélte Balogh Jancsi közvitéz, ki kocsimosó volt Pesten, és azért zamatos tájszólással kevert jassznyelven beszélt még ezekben a kritikus pillanatokban is, és ami a legfontosabb, megőrizte maradéktalanul a virtust –, hogy amikor az eperfán túljutottunk, a káplár úr, a Zajcsek eltévesztette az irányt. Másztunk, bukdácsoltunk a nagy marha lövöldözésben előre, hogy megkeressük az összeköttetést. Már vagy ötven lépést mehettünk, mikor kezdtünk gyanakodni. „Hallod-e, komám – súgtam Jóskának, mert ketten mentünk elöl –, itt baj lesz.” Beszédet hallok. Megálltunk… Azon a helyen elég jó, mellmagasságig érő fal volt, és mögötte beszélgettek. Nekem gyanús volt, hogy a túlsó oldalon voltak az atyafiak, de olyan össze-visszament már minden, és nem tudtuk már magunk sem, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok. A baj ott kezdődött, hogy a hátunk mögött jövők azt hitték, megérkeztünk, és felálltak. A fal túlsó felén levők szintén. Néhány pillanatig bámultuk egymást, és amikor ráeszméltem a rám bámuló olasz pofára, már el is sült a puskám. A digó nagyot bömbölt és hanyatt vágta magát. Mi ketten szintén lebuktunk a komámmal, a többiek pedig elrohantak visszafele. Ekkor kezdődött az a mokány lövöldözés. Az olaszoknak megjött a hangjuk. Mi pedig lehasalva vártuk, hogy mi lesz. Az olaszok a fejünk fölött úgy lőttek, mint az istennyila, de a nagyobb baj ezután jött. Felülről hozzáfogtak a mieink is. Mindenki azt hitte, hogy támadás van, azután jöttek a gránátok. Éreztem, ha ott maradunk, rövidesen végünk van. Körülöttünk csak úgy csattogtak a golyók. Odasúgtam Jóskának: „Ugorjunk, komám, az olasz most úgy sem hall, úgy sem lát.” Veszélyes volt, de már nem bírtuk tovább. Felugrottunk. Futottunk, ahogy csak bírtunk hátrafele, amerre az állásainkat sejtettük. Tyű, micsoda kereszttűz volt, de tudtuk, ha megállunk, végünk van!
„Schani, adjál tüzet!” – Rudolf Kristen karikatúrája
– Az volt a szerencsénk – vette át a szót Kovács –, hogy Jancsi rám ordított: „Na, komám, ha most nem döglünk meg, akkor sohasem”, és nagyot káromkodott hozzá. Ezt hallotta meg Schuszter hadnagy úr, és beszüntette a tüzelést. Így azután élve jutottunk be az állásba.
– Marha nagy szerencsénk volt – szegezte le Balogh –, azután átmentünk a dolinába Kozarev százados úrhoz, és most újra itt vagyunk…
Könnyes szemel hallgattam a két nagyszerű magyar gyereket, kik szörnyű halálfutásukról oly egyszerű magától értetődöttséggel beszéltek, mintha ez nem is történhetett volna másképp. Előadásuk után szinte tréfás epizódnak tűnt fel az esetük, és nem halálosan vérfagyasztó komolyságnak.
Jó, hogy nem láthatták jól az arcom, és így nem kellett szégyellnem ellágyulásom. Valósággal beleszerettem a fiúba.
– Akarsz-e mellettem maradni, vagy jobban szeretnéd, ha visszaküldenélek a rajhoz? – kérdeztem Baloghtól.
– Szívesen itt maradok, csak sajnálom Józsi komám elhagyni, már nagyon összeszoktunk – felelte a fiú.
– Hát akkor ő is itt marad szakaszküldöncnek. Az elődje úgyis megsebesült.
Így azután a két legény letelepedett mellém. A hold, amely eddig a felhők között bujkált, végérvényesen eltűnt, és jótékony sötétség borult a köves lejtőre. A beállt ájult csendet csak a haldoklók nyögése és az olasz fegyverek megszokott pikkpakkja törte meg. Kovács és Balogh suttogtak az elmúlt kalandjukról.
Következő rész: Szégyenkezve lopakodó hajnali fényben
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója