Nem egészen derék katonák kalandjai a Nagy Háborúban
Az első, 1923-as megjelenése óta Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban című regénye megszámlálhatatlan kiadás élt meg. Jelenlegi tudomásunk szerint több mint 60 nyelvre fordították le világszerte. Nemzetközi népszerűsége töretlen. A csehek számára egy igazi márkanévvé vált. Mindeközben más szemszögből főhőse, Švejk az első világháború katonatípusainak talán egyik legszégyenletesebb figuráját testesíti meg. Mitől mégis ez a népszerűség? Miért vált a világ talán legismertebb nagy háborús regényalakjává? A válasz nem egészen egyértelmű.
Josef Švejk egy márkanév. Nem csak Csehországban, de világszerte, ezt nem tagadhatjuk. Az 1923-ban napvilágot látott regény számtalan országban rengeteg kiadást élt már eddig is meg. Történetét megfilmesítették, rajz és animációs filmet is készítettek belőle. Sörözők, vendéglátóhelyek őrzik nevét az egykori Monarchia több utódállamában. A sors fintoraként még Magyarországon is. Köztéri szobrok sora emlékezik meg róla. A regényben végigjárt útvonala már-már „zarándokútként” funkcionál. A rumtól a fürdőolajig pedig számtalan termék védjegyévé vált. De honnan ered ez a népszerűség?
Švejk, a derék katona
(forrás: praguerevue.com)
Švejk, a regényhős személye 1911-ben egy elbeszélés főhőseként toppant a világirodalom színpadára. Ezt még négy kisebb lélegzetvételű történet követte, amelyekben Švejk karaktere még sokat alakult. 1916-ban született meg a Švejk, a derék katona, fogságban című kisregény, amelynek főhőse a mű megszületése körülményei szellemében egy mélyen magyar-(és osztrák-)ellenes cseh nacionalista, aki nem retten vissza attól sem, hogy vérbeli osztrák feljebbvalójába belelőjön és átszökjön az ellenséghez. Végül 1921/1922-ben megszületett az igazi Švejk-típus.
Ha az első világháború Švejk által megszemélyesített katonatípusát kívánjuk megérteni, meg kell vizsgálnunk azt a kort, amelyben született és azt a személyt, akinek a fantáziájából előlépett. Kezdjük ez utóbbival.
Jaroslav Hašek, Švejk irodalmi értelemben vett édesapja 1883-ban született Prágában. Cseppet sem volt jó gyermekkora. Apja alkoholizmusa miatt hamar árvaságra került. Igazi világcsavargó, örök lázadó lett belőle. Mindezt a „boldog békeidők” Monarchiájának cseh állampolgáraként. Vagyis szinte törvényszerű, hogy már fiatalon szembekerült a dualista állam ideológiájával. Külön erősítette ezt a meggyőződését az a tény, hogy a Monarchia nagy vesztesei a csehek voltak. A cseh nemzeti öntudatban a Kiegyezés, egy osztrák-magyar megegyezés, amelyből kihagyták a cseheket. Ez a nemzeti sértődöttség és a cseh történelmi nagyságba vetett hit megalapozta a csehek Monarchiával szemben támasztott ellenérzéseit. Ezt a tényt pedig tovább fűszerezte az a különleges társadalmi helyzet, hogy cseh arisztokraták hiányában egy átlag cseh nem különösebben kötődött a monarchiához, mint államformához sem. Hašek ennek a prágai polgári szellemiségnek a gyermeke volt. Lázadó természete a magánéletben is tükröződött. Megrögzött állásváltogató és szoknyavadász volt. Korai házassága is gyorsan tönkrement. Végre rátalált az újságírásra, de nyugtalan természete továbbűzte a pályáról. Politikailag az anarchista mozgalomban kezdett, majd a „Törvény Keretein Belül Mérsékelten Haladók Pártja” soraiban kötött ki. Alkoholizmusa már ekkor komoly gondokat okozott számára. Talán ez elől, a szétesőben lévő élet elől menekült a 91. gyalogezred kötelékébe, amikor kitört az első világháború. De a háború már a kezdetek-kezdetén elborzasztja és átszökik az oroszokhoz. 1916-ban már Kijevben írja a Švejk, a derék katona, fogságban-t, amelyet átjár a Monarchia gyűlölete. Ezután az ún. Csehszlovák Légió tagjaként tevékenykedik. De hamarosan köztük sem érzi jól magát. Azon kevés cseh közé tartozott, aki 1917-ben átállt a bolsevikok mellé. A Vörös Európa lap szerkesztője lett. Hamarosan azonban kommunistaként házasságot kötött Lvov herceg lányával, azaz szembekerült elvtársaival is. Már betegen – valószínűleg, hogy megszabaduljanak egyre kellemetlenebbé váló személyétől – hazaküldik Csehszlovákiába, hogy segítsen megszervezni a Csehszlovák Kommunista Pártot. Ezzel is kudarcot vallott. Ekkor menekült a fő mű, Svejk, a derék katona kalandjai a világháborúban megírásába. A befejezés azonban elmaradt. 1923. január 3-án zaklatott élete felőrli a szervezetét. A mű természetesen Hašek írói fantáziájának szüleménye. De a benne szereplő események, életérzések, illetve háborúlátása a valóságból táplálkoztak. Az író személyes élményeit tükrözik.
Jaroslav Hašek, Švejk „atyja” a világháborúban
(forrás: literaturetcheque.fr)
A főhőst irodalmi megközelítésből elemzők gyakran hoznak elő olyan kifejezéseket a regény kapcsán, hogy Švejk egy igazi „antihős”, azaz – átvitt értelemben – tulajdonképpen egy „hős” a maga nemében. „Az embertelenséggel a maga módján szembeforduló (kis) ember”. A háború borzalmai közepette az életéért küzdő szeretnivaló csibész, lázadó. Ez a nézőpont emelte Švejk személyét mitikus magasságokba. Ha megnézzük, a regény teljes sikere évtizedekkel a Nagy Háború után tetőzik. És ami fontos, nem a háborút a lövészárkokban végigküzdők körében lett népszerű, hanem egy olyan generáció szemében, amely a háborút szerencséjére nem megélte, hanem többnyire csak hallott róla.
Viszont ha katonai szemszögből nézzük, a kép már árnyaltabb. Ez a Švejk lop, csal, hazudik. Feletteseit lenézi és kijátssza. A Monarchiát inkább elárulja, mint hősként védi. Ez a katonatípus a valóságban már nem is biztos, hogy olyan szimpatikus lenne. És ez a katonatípus létezett a Nagy Háborúban. Nem csak a csehek között, de bizony még a magyar bakák között is. Tény, hogy számszakilag össze sem lehet hasonlítani az arányokat. A Nagy Háborúban a magyar katonák között már csak az utolsó években kezd elharapózni ez a fajta hozzáállás. A háború reménytelen szenvedései okozzák azt a pálfordulást, amely az amúgy tisztességgel helytálló katonákat a haza védelme ellen fordítják. Mint láttuk, a csehek kezdettől fogva nem lelkesedtek a Birodalomért. Ennek megfelelően alakult a cseh sorozású egységek története is.
„Nagy idők nagy embereket kívánnak.” Írja Hašek a Svejk, a derék katona kalandjai a világháborúban előszavának első mondatában. A csehek pedig nem akartak „naggyá” válni a Monarchiáért. A cseh katonák árulása már a háború elejétől fogalommá válik. 1914 októberében javában zajlott a San mentén és Chyrow-nál (ma Khyriv, Ukrajna) az élet-halálharc az oroszok ellen, amikor a többségében cseh állományú 36. gyalogezred megadta magát. A megadás körülményei még csak felvetették az árulás gyanúját. 1915. április 3-án azonban már egyértelmű volt a helyzet. A szintén cseh állományú 28. gyalogezred két zászlóalja tisztestül átvonult az oroszokhoz, a tábori zenekar kísérete mellett. A 4. hadseregtől jobbra álló, a 3. hadsereg III. hadtestének kötelékébe tartozó ezred átállása következtében teljes katasztrófa lógott a levegőben. A helyzetet kihasználó, Bártfa felé törő oroszokat csak a 3. és 4. (tiroli) közös vadászezred hősiessége állította meg. Óriási botrány kerekedett az ügyből.
Az ügy után kiadott 1915. április 17-i hadseregparancs önmagáért beszélt: „Fájdalmas szívvel elrendelem, hogy a 28. cs. kir. gyalogezred gyávaság és hazaárulás miatt törültessék hadseregemből. A becstelenné vált ezredet fosszák meg zászlójától, és azt adják át a katonai múzeumnak. A mai napon megszűnik létezni ez az ezred, amely már a hazából erkölcsileg megmételyezve vonult a harctérre, hogy ott hazaárulást kövessen el.” (I. Ferenc József)
József Ferdinánd főherceg parancsa szintén sokat elárul a csehekről akkorra már kialakult kép tekintetében: „Egyes cseh alakulatok nagy csalódást okoztak hadjáratunk folyamán, különösen a legutóbbi harcokban. Főként védelmi állásokban okoztak csalódást, amikor hosszabb ideig tartózkodtak a lövészárokban, s ezt az időt az ellenség gyakran arra használta fel, hogy kapcsolatot és összeköttetést teremtsen e csapatok aljas elemeivel. […] Az ellenségnek gyakran sikerült meglepnie alakulatainkat, úgyszólván ellenállás nélkül behatolnia állásainkba, és rendkívül nagyszámú foglyot ejtenie. Ezerszeres szégyen, gyalázat és megvetés szálljon e becstelen nyomorultakra, akik elárulták a császárt és a birodalmat, s nemcsak dicső és bátor hadseregünk dicsőséges zászlóinak becsületén ejtettek foltot, hanem ama nemzetiség becsületén is, amelyhez tartoznak. Előbb-utóbb utoléri őket a golyó vagy a hóhér kötele. Minden egyes cseh katonának, akiben van becsület, kötelessége jelenteni a parancsnokának az ilyen aljas bujtogatókat és árulókat. Aki nem cselekszik így, maga is áruló és becstelen. […] Uralkodónk rendelete alapján a 28. cs. kir. ezred már törültetett a hadseregből, s az ezred fogságba kerülő szőkevényei valamennyien vérükkel fognak fizetni súlyos bűnükért.”
A III. hadtest parancsnokát menesztették. A 28. gyalogezred megmaradt pótezredét büntetésből Szegedre költöztették, bár a szegediek sem jártak jobban, mert ők kerültek helyettük Prágába. De miért következhetett be ez az árulás?
A Svejk, a derék katona kalandjai a világháborúban szinte oldalról-oldalra jól tükrözi a cseh bakák háborúképét. Közöttük a kezdeti lelkesedés sem volt annyira általános, mint a Monarchia többi népe között. „Végül is elérkezett az a pillanat, amikor mindannyiukat vagonokba tömték – 42 ember : 8 ló arányban. A lovak persze kényelmesebben utaztak, mint a legénység, mivel állva is tudtak aludni, de hát oda se neki. A katonavonat egy újabb embercsoportot szállított a galíciai vágóhídra.” És a csehek irtóztak egy olyan birodalomért feláldozni az életüket, amelyet cseppet sem éreztek már magukénak. Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges orosz győzelem megnövelte a cseh függetlenségi álmok esélyét. Márpedig a század elejétől egyre szaporodtak azok a cseh politikai csoportosulások, akik – 1908 után sokszor már nyíltan – az oroszok és a pánszláv mozgalmak segítségével vágyták kivívni a gyűlölt Osztrák–Magyar Monarchiától való elszakadásukat. Ennek megfelelően a cseheket cseppet sem fűtötte át az a hazafias érzület, amely az osztrákokat és a magyarokat hősies harcra ösztökélték.
„A Kašperské Hory-i németek, akik a hátsó vagonokban ültek, és még a milovicei állomáson is azt bömbölték, hogy „Wann ich kumm, wann ich wieda kumm…” – Homonnától kezdve elcsöndesültek, mert belátták, hogy azok közül, akiknek a sapkája most a sírokon lóg, sokan ugyanígy énekeltek arról, hogy milyen jó lesz hazamenni, és örökre otthon maradni a kedvesükkel.”
Švejk szobra a homonnai állomás mellett
(a szerző saját felvétele)
Tehát láttuk, a csehek nem akartak meghalni a birodalomért. De a cseh függetlenségért már annál inkább. Először csak egyénileg, majd 1916 után már az ún. Csehszlovák Légió kötelékében harcoltak egykori államuk ellen. Az 1918 áprilisára megszerveződő olaszországi alakulatukról Tersánszky Józsi Jenő az Egy ceruza története című kisregényében már azt jegyzi meg, hogy a magyarok félnek a kezükbe kerülni, mert azok kegyetlenül lemészárolják őket, nem ejtenek sem magyar és sem osztrák foglyokat.
A történetben Švejk kutyát lop, élelmet lop, és ezt teljes természetességgel viszi véghez. Ez azonban már a teljes Monarchia állapotáról fest rossz képet. „A háború a lopásban is bátorságot követelt. A hadbiztosok gyöngéd szeretettel néztek egymásra, mintha azt akarnák mondani: Egy test és egy lélek vagyunk, lopunk, pajtás, csalunk, testvér, de hiába, nehéz az ár ellen úszni. Ha te nem vágod zsebre, zsebre vágja egy másik, s még azt mondja rólad, hogy azért nem lopsz, mert már eleget harácsoltál.”
Ez a jelenség annyira elharapózik a háború folyamán, hogy szinte minden visszaemlékezésben kiemelt helyen szerepelt. És ezt a jobb érzésű parancsnokok is megemlítik. A magántulajdon tiszteletének, a kötelességteljesítésnek és a hazafias bátorságnak a teljes elértéktelenedéséért a háború borzalmai okolhatók. Hogy ezek a katonai értelemben mindenképp negatív tünetek mennyire jellemezték a Monarchia haderejét, még egyelőre nehéz eldönteni. Az osztrák és magyar bakák többsége a háború bő négy éve alatt zömében hősiesen harcolt. Az erkölcsi korlátok azonban más tekintetben teljesen eltűntek. A lopás, rablás, az esztelen gyilkosság vérzivatarában már csak kísérőjelenségként hatott. Sokszor a bakák életét mentette meg az egyre romló ellátás miatt közelségbe kerülő éhhaláltól. És mennyire jellemezték a Monarchia többi nemzetét az árulások? Előfordultak. De jóval a cseh átállások alatti számban. A kötelességteljesítésből, a bajtársakkal való együttérzésből eredő kitartás sokáig megmaradt és általános maradt. Még ha egyre reményvesztettebbé vált is. Voltak cseh katonák, akik tisztességgel végigharcolták a háborút, de a „Švejk-típusú Monarchiás bakát”, mint a fentiekben láttuk, nem ez jellemezte.