Imre Gábor kadét doberdói naplója – 30. rész
A tartalékban töltött nap után ötször járja meg a szakasz az első vonal kőfala és a dolina közötti utat. A pihenőhely temetőrészében az egyes sírokat tömegsír váltja fel. Az egyre fogyatkozó létszám mellett az emberek lelke cafatokká foszlik…
Ötször váltotta fel egymást a félszázadok legénysége. Fásult, elbutult közönnyel tűrtük, mikor a halál végigvágott rajtunk szeges korbácsával. Az első nap azt gondoltuk, hogy ember ezt nem bírhatja ki, és lám, már ötödször fordult a kerék, mindig kevesebb és kevesebb utassal.
A dolina temetőrészében tömegsírt készítettünk, mert rohamosan fogyott az élők részére fenntartott hely. Szépen, szabályosan, mint valami szakácsnők rétegezték a sírásó szanitécek a halott bajtársakat, s amikor egy réteg megvolt, leöntötték szép fehér mésztejjel, és megszórták homokkal. Erre jött azután a következő sor…
Sírok egy dolinában a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Mi, élők pedig még gondolkozni is elfelejtettünk. Valahogyan olyanformán érezhettük magunkat, mint halálraítéltek a siralomházban, akik még nem tudják bizonyosan, mikor jön az ítéletvégrehajtó. A döbbenetes és soha nem szűnő félelem és rettegés levegője feküdt Doberdón. Ránehezedett a lelkekre annyira, hogy már magunkkal sem igen törődtünk. Némelyek még az ösztönös bujkáló testtartással mozogtak, és cipelték az igát, de voltak sokan, akik már teljesen megfeledkeztek a szükséges óvatosságról. S a sors csodálatosan többnyire a legfélénkebbeket szemelte ki a következő áldozatnak.
Sajnos akkor nem volt erőm leírni részletesen a velünk történteket és a bennünk lefolyó tragédiát, így nem tudom már a távlat ködéből kellően érzékeltetni, hogyan foszlott cafatokká a lelkünk. Mert akik még imádkoztak, azok is csak öntudatlanul végezték azt, mert már nem voltak tisztában azzal sem, hogy hol van a Mindenható Úristen. Mert hiába néztek napok hosszat az égre, onnan csak pusztulás és halál jött rájuk.
Ebben a fojtogató légkörben kifejlődő kábult közönyünkben már elfelejtettük számolni a halottainkat is. Eltemettük őket. Már nem okoztak megrendülést bennünk. Oly megszokottá vált a Halál ezen a szomorú vidéken, mint maga az Élet keserűsége. Hány névtelen katonát temettünk el, végtelen közönyünkben? Kit érdekelt itt az, hogy mi a neve, van-e családja, szeretője, édesanyja? Elmúlt, s ha nem tudta élő testével betömni, segíteni a Doberdón keletkező réseket, siettünk eltemetni az útból, ha lehetett. Úgy gondoltuk, ha megfelelő eszközök hiányában nem is tudjuk kellően megvédelmezni életünket, legalább a halottainkat temessük el szabályszerűen a higiénia követelményei szerint.
„…mint halálraítéltek a siralomházban”
Ismeretlen osztrák–magyar katona valahol a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Így azután ebből a szempontból sokat javult a helyzet századunk arcvonalán. A bosnyák múmiát nem bántottuk, és az ajtós fedezéket is elkerültük. Változás csak annyiban történt, hogy eltüntettük a körülöttünk heverő sátorlapcsomagokat.
Az édeskés olajos hullaszag azonban kitartóan ránehezedett a gyomromra. Lassanként Stefán példaadása alapján én is rászoktam az olajos szardíniára, míg a dobozban visszamaradó olajat Balogh valósággal kinyalogatta.
– Fene a gusztusát! – szokta mondani Kovács komája, akit semmiképp nem lehetett rászoktatni erre az ételre.
– Digónak való az, nem magyar gyomornak – és nagyot köpött hozzá. Ezért azután Balogh iszonyúan fel szokott háborodni, mondván:
– Ne szennyezd be, te marha, a mi sétautunkat! – Melyben igaza is volt, mert mi még mindig kitartóan négykézláb közlekedtünk.
Az ötödik leváltás rosszul kezdődött. Kovács gyereket mellbe lőtték mellettem. Nagyon odavolt, mikor Balogh elvitte hátra. A hátán cipelte jó komáját a fényszóró világításában, mert nem akarta megvárni, míg hordágyat hoznak.
Kozarev százados is elment idegkimerüléssel. Jó volt neki! A mi idegeinkre nem volt senki sem kíváncsi.
Fogyott, morzsolódott a század. Egyre kevesebben voltunk. De még mindig elegen ahhoz, hogy a leváltásunkról szó se legyen. Szinte irigyeltük a szomszéd osztagokat, amelyeket már többszörösen leváltottak. Igaz, hogy ott néha öt perc alatt több ember elpusztult, mint nálunk öt nap alatt. De hát nem nekik volt jobb? Lassú haldoklás helyett gyors operációval átestek mindenen.
Következő rész: Kacér játék a halállal
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója