Élénk médiaérdeklődés mellett mutatta be a Duna TV 2016. december 16-án a Szürke senkik című első világháborús filmet, amelynek forgatókönyvét Köbli Norbert írta, rendezője pedig Kovács István volt. A kritikákat olvasva megállapítható, hogy a tv-film sikert aratott, sőt, akad a vélemények között néhány egészen elragadtatott hangnemben íródott cikk is. Pollmann Ferenc most következő írásában hadtörténeti szempontból elemezte a filmet – a cikk végén pedig Csunderlik Péter történész véleménye is elolvasható (a szerk.).
A Facebookon megindított szavazás tanúsága szerint többnyire a nagyközönség tetszését is megnyerte a mozi, ugyanakkor a szakmai közvéleményét – utóbbi alatt főleg hadtörténészek és muzeológusok értendők – már kevésbé.
A Köbli Norbert forgatókönyvíró által indított Facebook-szavazás eredménye
(2017. január 5., 20:26:00 állapot)
Többen hiányolták, hogy a filmnek nem volt szakértője. Igaz, az alkotók a stáblistában sok embernek mondtak köszönetet, akik között történész nevére is ráakadhatunk, ám ő sem számít az első világháború hadtörténetében különösebben járatosnak. A bírálók jórészt ennek a hiányzó szakmai közreműködésnek tudták be, hogy a forgatókönyv néhány esetben kisebb vagy nagyobb mértékben eltér a korabeli hadiesemények tartalmi vagy formai kereteitől: a filmben szereplő katonák sokszor nem úgy beszélnek, illetve cselekszenek, ahogy a Nagy Háború korabeli katonái.
Maga az ábrázolni kívánt történet – az egykori Osztrák–Magyar Monarchia 5 katonája azt a feladatot kapja, hogy az olasz vonalak mögött derítsen fel és figyeljen meg egy ellenséges postagalamb-állomást – máris berzenkedésre késztetheti az egykori hadiesemények ismerőit, hiszen nehezen hihető, hogy felelős parancsnok pusztán azért kockáztassa emberei életét (a vállalkozás kétség kívül igen veszélyesnek ígérkezik), hogy azok azt figyeljék, miként jönnek-mennek az olasz postagalambok a mobil galambdúc és a parancsnokságok között, és lemond az állomás elpusztításának nagyon is kézenfekvő szándékáról.
(forrás: mecenatura.mediatanacs.hu)
A vállalkozás eleve értelmetlensége azután nagyban meghatározza a film értékelését. A muzeológusok azt is szóvá tették, hogy a szereplőkön lévő egyenruha és felszerelés nem mindenben felel meg a korhűségnek. Azt pedig, hogy a színészek szájába a forgatókönyv több esetben nagyon is modern és semmiképpen nem korhű szövegeket ad, különösebb szakmai hozzáértés nélkül is a nézők többsége megállapíthatja.
(forrás: mecenatura.mediatanacs.hu)
Ugyanakkor az is feltűnhet a figyelmesebb szemlélő számára, hogy a vállalkozás eredményessége szempontjából kifejezetten hátránynak kéne, hogy számítson a vállalkozásban résztvevő katonák nemzeti sokszínűsége: a három magyar mellett még román és osztrák tagja is van a különítménynek (utóbbit mellesleg többször is „labanc”-nak titulálják, ami az adott korban nem az osztrák, hanem az ellenség szinonimája volt!). Különös és teljesen valószínűtlen módon azonban valamennyien tökéletesen beszélik mind a magyar, mind a német sőt a román nyelvet is. Ami az olaszokat illeti, a kritikusoknak feltűnhet, mennyire naivnak és gyanútlannak ábrázolja őket a forgatókönyv. A film elején a folyó (a tulajdonképpeni frontvonal) védelméért felelős őrszemek jámboran hagyják, hogy az átkelést követően a vállalkozásban részt vevő osztrák–magyar katonák minden gond nélkül harcképtelenné tegyék őket. Ugyanígy szintén hagyják magukat meglepni a géppuskafészekben lévő olaszok, holott akkor már tudják, hogy ellenséges katonák vannak a közelben (mivel egyiküket, Molnárt nem sokkal előbb ők lőtték le). Végül a film csúcsjelenetében, a postagalamb-állomásnál ugyancsak naiv módon bedőlnek Fodor őrmester és a román Radu átlátszó cselének.
A feltűnő olasz óvatlansággal persze a forgatókönyvíró a mieink kezére igyekszik játszani, hogy az őrült vállalkozás (átjutni a frontvonalon, észrevétlenül elérni a megfigyelendő célt), amely egy váratlan csavarral még veszélyesebbé válik (mivel Fodor őrmester mégiscsak a galambdúc elpusztítása mellett dönt) valahogy megvalósulhasson.
Az olaszok feltételezett naivitása azonban aligha sértheti a történelmi hitelességet: bizonyosan voltak közöttük, akik már nem tanúsítottak kellő éberséget a háború utolsó napjaiban. Merthogy a film tulajdonképpen akkor játszódik: 1918. novemberének első napjaiban, hiszen a zárójelenetben érkezik meg a híre az osztrák–magyar fegyverletételnek.
A forgatókönyv azonban ezt a körülményt éppúgy homályban hagyja, mint azt, hogy voltaképpen hol játszódik maga a történet. Az előbbi érthető, mivel az utolsó pillanatban megérkező hírnek a háború befejeződéséről dramaturgiai funkciója van. Ám a helyszín? A néző csak annyit tudhat meg, hogy az olasz fronton vagyunk és hogy hőseink egy folyón átkelve jutnak olasz területre. Tájékozottabb nézők számára ennyiből már kitalálható, hogy vagy az Isonzó, vagy a Piave lehet az a folyó, de csak a végén derülhet ki, hogy az utóbbi a helyes megfejtés. Felkészületlenebb vagy óvatlanabb kritikusok azonban még az internetes portálokon is képesek a film helyszínét az Isonzónál meglelni…
De miért is nem volt „szakértője” a filmnek? Egy Facebook-bejegyzés szerint a forgatókönyv írójának korábban rossz tapasztalatai voltak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) munkatársaival, ezért nem is fordult hozzánk. Nem tudom, mikor történt az ominózus eset, mindenesetre nekem volt módomban olvasni a „Szürke senkik” forgatókönyvének egy nem végleges (2nd draft) változatát valamikor másfél évvel ezelőtt. Nem „szakértésről” volt szó, csupán véleményt kellett róla mondanom. Őszintén szólva nem volt szimpatikus a történet, éspedig azért nem, ahogy az állatokkal bántak a szereplők… Viszont mivel az akkori szövegváltozatot megőriztem, most módomban van összevetni a kész filmmel. Mondhatom, érdekes tanulságokkal szolgál ez az összehasonlítás.
Mindenekelőtt megállapítható, hogy az általam olvasott változat (a továbbiakban 2D-ként emlegetem majd) hosszabb filmet eredményezett volna: több jelenet is kimaradt, párbeszédeket húztak ki. A hírportálokról (no meg a médiamecenatúra honlapjáról) tudható, hogy a film 120 milliós támogatást kapott. Egy interjúban ugyanakkor Köbli Norbert 150 milliós költségvetést említ. Akár ez, akár az az adat a valós, alighanem szerénynek mondható a Szürke senkik költségvetése. Talán ezzel áll – legalább részben – összefüggésben a forgatókönyv lerövidítése. Ugyanakkor a hiányzó szakértőre aligha ez a megoldás. Annál is inkább, mivel egy másik interjújában Köbli Norbert ezeket mondja: „Nem voltam katona, nem vagyok katonai szakértő, ezért a nehéz pillanatok írás közben mindig abból adódtak, ha kételyeim voltak, hogy az általam kitalált történet vajon hiteles-e, vajon megtörténhetett-e így. És aztán nagy kő esett le a szívemről, amikor a történész szakértőink rendben találták a filmet. Nem dokumentumfilmet forgattunk, tehát a hitelességet nem úgy kell rajta számon kérni, mint egy tudományos munkán, de azért fontos volt számunkra, hogy a film ne inzultálja az első világháború eseményeiben jártas néző intellektusát.”
Úgy tűnik tehát, hogy a forgatókönyv írója számára mégiscsak léteztek történész (igaz: nem hadtörténész) szakértők, akikre támaszkodhatott, ám akiknek a neve nem került feltüntetésre a stáblistában – talán az egy Csunderlik Péterét leszámítva. Egyébként pedig Köbli Norbert szerint: „Ha túl sokat tudsz egy témáról, az megbéníthat, márpedig ha nem tudsz magabiztosan dönteni egy-egy kérdésben, az kárára válik az írásnak. Sokszor jobb elefántként bemenni a porcelánboltba. Lehet, hogy hülyeségeket fogsz írni, de az is előfordulhat, hogy a friss szem segít, és merészebben tudod dramatizálni a témát.”
Hát, amennyiben az utóbbi opció jön be, már megérte az „elefántkodás”… De mi van, ha az előbbi változat következik be? Ezt nem tudhatjuk. Ugyanakkor a megvalósult film és a 2D összevetése sajátos módon rávilágít a levetített (végleges) változat néhány nehezen érthető részletére. Itt van mindjárt maga a vállalkozás már említett célja: a 2D szerint hőseinknek a postagalamb-állomás elpusztítása (felgyújtása) lett volna eredetileg a feladata, olyannyira, hogy a zárójelenetben Döme is erre készül. Ez a változat lényegesen racionálisabb, mint ami a filmbe belekerült: a passzív megfigyelés és jelentés. Azután: a filmet nézve érthetetlen, miért kérdi 25:42-nél Döme, hogy visszamenjenek-e a barlangba? Előző éjjel ugyanis jól látható módon egy épített objektumban, valamiféle kiserődben aludtak.
A megoldás természetesen az, hogy a 2D-ben még barlang szerepelt szálláshelyként, és így maradt Döme szövegében az eredeti változatra vonatkozó kérdés. Aztán az is feltűnő, hogy az egyébként szigorú Fodor miért hagyja szó nélkül, hogy Döme elaludt az őrségben. Nos, a 2D-ben nem hagyja: Még számolunk! – mondja a fiúnak, csakhogy ez a rész is áldozatául esett a húzásnak. De ugyanez a magyarázata annak is, miért intézi el a film olyan feltűnően röviden a vállalkozás legveszélyesebb szakaszát, az átkelést a folyón: a 2D-ben ez egy meglehetősen hosszú és izgalmas jelenet volt még.
Ha jó a sejtésem, akkor a pénzszűke meghatározó módon hatott a forgatókönyv genezisére és bizonyos pontokon lényegi változtatásokra késztette a forgatókönyv íróját, ám a kihagyott jelenetek által keletkezett rések miatt a történet néha érthetetlenül zökken. Így például a filmben hőseink az átkelés után a fák között haladnak, miközben látjuk, hogy Kramer valamit rág, majd ebből a valamiből Dömének is ad. Vajon mi lehet a rágnivaló? A 2D-ből kitűnik, hogy valamelyik fáról leszedett bogyókról van szó és eredetileg a nézőnek egyáltalán nem kellett volna törnie ezen a fejét. Az azonban a rövidítésekkel már nem magyarázható, miért beszél Kramer a fia eleste kapcsán Karfreitről Caporettó helyett: németül beszél ugyan, de a nézők kedvéért magyar felirattal, márpedig a település utóbbi – olasz – neve a magyar nézők számára ismerősebben cseng, mint a német változat. Nem magyarázható ezzel az sem, miért lesz a 2D-beli kilométerből a filmben mérföld? Az efféle hibákat persze egy szakértőnek azért illene kiszúrnia. Ő talán még azt is észrevenné, hogy a rejtélyes Follina-tó, amelynek partján a postagalamb-állomás állítólag tartózkodik, valójában nem létezik. Ez nem gond: lehetne kitalált hely. Csakhogy Follina nevű település igenis van Észak-Olaszországban, méghozzá a Piavéhez közel, csakhogy – a folyó bal partján! Azaz a filmbeli események idején már régóta osztrák–magyar kézen… Oda aztán tényleg nem volt érdemes felderítő járőrt küldeni.
(forrás: mecenatura.mediatanacs.hu)
Összefoglalóan azért mégis örülnünk kell: ez egy jó háborús film és külön öröm, hogy az első világháborúról szól. Lehetett volna jobb is: több pénzzel, erősebb szakmai támogatással. Külön öröm, hogy megszületéséhez a Nagy Háború Blognak is köze volt: a forgatókönyv írója szerint őt a postagalambok háborús alkalmazásáról szóló posztunk egyik fotója ihlette meg. De talán nem véletlenül a fotó. És nem maga a poszt…
Szerkesztőségünk megkérdezte a Pollmann Ferenc vitaindító írásában is említett, történészként, filmkritikusként, bloggerként is ismert Csunderlik Pétert a filmmel kapcsolatos szerepéről és véleményéről, amire a következő válaszokat kaptuk.
A Szürke senkik film forgatókönyvírójával, Köbli Norberttel találkoztatok az alkotói időszakban. Mit javasoltál a forgatókönyvírónak és ez mennyire valósult meg az alkotásban? Mi a véleményed az elkészült műről?
Jó régen volt a találkozásunk, még 2014 őszén. Egyik műsorvezetője vagyok a Tilos Rádió történelmi műsorának, a Régen minden jobb voltnak, amelyben visszatérően foglalkozunk filmes témákkal, beszélgetünk filmesekkel, emiatt több közös ismerősünk is van Köbli Norberttel, így talált meg. A beszélgetésünkre az alkotói fázis nagyon korai szakaszában került sor, amikor Norbi még csak annyit tudott biztosan – azon túl persze, hogy első világháborús forgatókönyvet írna –, hogy meg akar semmisíteni egy galambdúcot. (Ezzel ki is lett lőve az a történet, amit én a Galilei Kör kutatójaként leginkább javasoltam, Duczynska Ilona és Sugár Tivadar számos kémregényes elemet ötvöző antimilitarista love storyja) Részletkérdésekben egyáltalán nem „szakértettem” –, hiszen részletkérdések még nem is merülhettek fel ekkor –, hanem egy szemléleti eszmecserét folytattunk.
Felvetettem egyes szempontokat, például, hogy mindenképpen el kell kerülni a háború, a hadviselés és a halál esztétizálását, mert ugyanúgy gondolom, mint Ignotus, hogy „a halál ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való dolog”, és azt hiszem, végül hősi halált nem is láttunk a Szürke senkikben, csak nyomorultakat. Ajánlottam, hogy mindenképpen utalni kéne a Monarchiát feszítő nemzetiségi és osztályellentétekre, úgyhogy értelemszerűen tetszett, hogy a film képvisel egy baloldalinak nevezhető, antimilitarista nézőpontot a „megdöglő katonák vs. pezsgőző urak” szembeállításával, még Lenin neve is elhangzik (bár ebben az időben Lenint csak emlegették, a műveit Magyarországon nem ismerték), és hogy a román katona előtörténetével finoman odaszúr a nemzetiségeket megvető („a kása nem étel, a tót nem ember” stb.), a századelőn domináns magyar birodalmi tudatnak. Talán még a legnagyobb hatást azzal gyakorolhattam, hogy Theodor Csokor 1918. november 3. című művét ajánlottam a figyelmébe, és hogy egy „éjfél előtt egy perccel” típusú történetet kéne írni. De nem hiszem, hogy bármi érdemem lenne a filmben. Köbli Norbert autonóm alkotó, saját kánonnal.
Szerinted mitől jó egy történelmi film? Mit lehet és mit nem lehet számon kérni rajta?
Mindenekelőtt azt kell egy történelmi filmen számon kérni, hogy szórakoztató-e vagy sem. Mert azért mégis csak egy szórakoztatóipari termékről beszélünk, amelynél az unalmat nem ellensúlyozhatja a „hitelesség”. Utóbbinak egyébként is annyi mércéje van, hogy az ember beleszédül. Akkor is „hiteles” lehet egy történelmi film, ha megölik benne Hitlert, legfeljebb azt mondjuk rá, hogy posztmodern. Melyik az első világháború hiteles reprezentációja? A színpadian stiláris, teljesen eszement Oh What a Lovely War? A naturalisztikus Milestone-film, a Nyugaton a helyzet változatlan? Vagy az abszurd Fekete vipera negyedik évada? Az egyik igazabb és hitelesebb, mint a másik, összetett ez a kérdés. (Nem hiába szentelte Lukács György élete negyedét a „történelmi regény” problémájának.) Egy biztos: egy történésznek nem szabad felháborodni azon, hogyha egy három nap alatt lezajló eseményt a forgatókönyvíró dramaturgiai okokból egy napba sűrít össze az idő hiányában. És sajnos azt is tudomásul kell venni, hogy az anyagi lehetőségek is nagyon szűkösek. Az Umberto Eco regényéből készült film, A rózsa neve rendezője, Jean-Jacques Annaud mondta, hogy a kosztümös filmek 99%-a ott bukik meg, hogy a ruhák nem koszosak, a falak nem penészesek, úgyhogy ő külön stábot foglalkoztatott, csak hogy összepenészezzék a díszleteket, és meg is lett a félelmetesen „korhű” eredmény. (Legalábbis amiben Jacques Le Goff és más középkorászok megegyeztek, hogy korhű, hiszen egy reprezentációt egy másik reprezentációhoz mérünk ebben az esetben.) De A rózsa neve az európai filmgyártás történetének legdrágább filmje volt. Egy magyar történelmi film rendezője jellemzően még a komolyabb díszletépítést sem engedheti meg magának, nemhogy azt, hogy külön embereket vegyen föl a koszolásra. A Honfoglalásban hat besenyő hajszolja be a magyarokat a Kárpát-medencébe, ennél még az is jobb lett volna, ha egy egyszemélyes kamaradrámát látunk, amelyben Árpád meséli el tábortűz mellett a történteket.
Ami speciálisan a Szürke senkiket illeti: éppen az erőforráshiány miatt volt jó – és nyilván szükséges – választás, hogy a kamera egy kisebb „kommandót” kövessen. A film erősen kezdődött, aztán kicsit leült és lassan indult be a sztori, de a második fele igazán tetszett. Mindvégig erénye, hogy a történetből nem beszéltek kifelé ahistorikus ostobaságokat a szereplők (nálam ez a legfontosabb történelmi „hitelességi” mérce, ha nem kosztümös vígjátékot nézek) – mint a magyar történelmi film állatorvosi lovának tekinthető Sacra Corona esetében –, de hát Köbli Norbert nem is Nemeskürty István. Amikor több mint két éve először hallottam a galambdúc megsemmisítésének ötletét, nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen kikerekedhet. De hát A rózsa neve is abból született, hogy Eco csak meg akart mérgezni egy szerzetest.