Könyvajánló
2017. február 21-én mutatják be Hermann Antal bácskai születésű parasztpolgárnak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában most megjelent első világháborús visszaemlékezéseit. Előzetesként és egyúttal könyvajánlóként a kötet bevezetőjéből teszünk most közzé egy hosszabb részt, Pollmann Ferenc tollából.
A kereken száz esztendővel ezelőtti nagy világégés egykori résztvevőinek visszaemlékezéseiből szerencsére viszonylag sok épségben megmaradt az utókor számára, elsősorban a korszakkal foglalkozó történészek örömére. Ezeknek a dokumentumoknak rendkívül eltérő a színvonala, attól függően, mennyire volt iskolázott a hajdani szerző, milyen ügyességgel forgatta a tollat, s nem utolsósorban, mennyire pontosan őrizte meg emlékezetében a korabeli élményeket. Sok ilyen világháborús memoár azóta már nyomtatásban is megjelent, a legtöbb munka azonban valószínűleg hiába vár publikálásra. Az a visszaemlékezés, amelyet most az olvasó figyelmébe ajánlok, elsősorban sajátos stílusával hat. Szerzője Hermann Antal, bácskai születésű művelt parasztpolgár. Világháborús emlékeit egyes szám harmadik személyben meséli el, ám Pénzes alakjában alighanem magát az írót kell sejtenünk. Gyanúnkat egyebek mellett az is alátámasztja, hogy a szerző időnként megfeledkezik erről a szerepről és önkéntelenül is áttér az első személyű elbeszélésre. Ez a bizonyos fokú távolságtartást sugalló megoldás egyáltalán nem ismeretlen a hasonló műfajú munkákban. Álljon itt példaként csupán Marton Boldizsár (Marcell atya) nagy sikerű albániai beszámolója, a Muzulmán sírokon, melynek főhőse, Szendrey Árpád ismeretes módon azonos a kötet írójával.
Ki is volt tulajdonképpen Hermann Antal? Keveset tudunk róla, csak annyit, amennyi a megmaradt családi okiratokból kiderül. 1878. november 17-én született a Bács megyei Pacséron, Hermán Antal földműves és Marton Rozália gyermekeként. Szülei mindketten nagyon fiatalok voltak (apja 19, anyja 17 éves volt csupán), mikor 1878. március 20-án egymással házasságot kötöttek. Úgy látszik, ez nem volt ritka a családban, mert amikor majd maga Hermann Antal áll oltár elé 1903-ban, leendő felesége mindössze 16 esztendős. Az első világháború kitörésekor – életkora miatt – a népfelkelőkhöz vonult be és a 2. hadsereg kötelékében a szerb hadszíntérre került. Visszaemlékezéseit háborús élményeiről csak jóval később, a hatvanas években fejezte be. Írott hagyatékának tanúsága szerint Hermann Antal általában jó barátságban volt az írótollal (vagy inkább a ceruzával): több elbeszélés mellett néhány naiv verse is megmaradt. 1965-ben hunyt el. Irodalmi munkásságának legfontosabb darabját dédunokája, Hermann Róbert hadtörténész barátom és kollégám szívességéből mutathatom be az olvasónak.
A történet főszereplője Pénzes, akit a szerző következetesen a rendfokozatával együtt említ, mintha az lenne a keresztneve, a mozgósításkor szakaszvezető, de a háborút már törzsőrmesterként fejezi be. Hadifogságba eséséig mindvégig ugyanabban az alegységben: a szabadkai 6. népfelkelő gyalogezred II. zászlóaljának 7. századában szolgált. Húsz hosszú hónap eltelte után sikerült hazaszöknie, de rövid időn belül ismét visszakerült a frontra, és a világháború végét a pécsi 19. honvéd gyalogezrednél érte meg.
Ez a közel négy és fél év bővelkedett izgalmas eseményekben. Pénzes szakaszvezetőt már a Szerbia ellen 1914. július 25-én elrendelt részleges mozgósítás is érintette. Ekkor már jócskán benne járt a 37. életévében, így kora alapján a népfelkelésre kötelezettek értékesebbik kategóriájába tartozott. Tudvalévőleg az egykori Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében a már katonaidejüket leszolgált, idősebb évjárathoz tartozó, de még erejük teljében lévő férfiakra katonaként legfeljebb annak az esztendőnek a végéig számítottak, amelyikben a 42. életévüket betöltötték. A törvény azonban a legidősebb 5 évfolyamot, a 38-42. éveseket a többiektől eltérően kezelte: a népfelkelés ezen II. osztályából már nem kívánták pótolni az elsővonalbeli alakulatok véres veszteségeit. Nem úgy az I. osztálybeliekből. Mivel a Monarchiának – ellentétben például a szövetséges Németországgal – nem volt tartalékhadserege, a frontokon elszenvedett veszteségek pótlására főleg a már fegyverforgatásból korábban leckét kapott fiatalabb évjáratokat akarták felhasználni.
Pénzes szakaszvezető 1914-ben még éppen beletartozott az I. osztályba, ám ő – altiszt lévén – egyébként sem leendő „ágyútölteléknek” számított: előre tudhatta, hogy mozgósítás esetén a szabadkai népfelkelő gyalogezred egyik zászlóaljparancsnokságára fog kerülni, Zomborba. Feladata pedig kezdetben az lesz, hogy segítsen az ezred felállításában. A népfelkelő ezredek ugyanis békeidőben egyáltalán nem léteztek: parancsnokságaik is csak mozgósítás esetén alakultak meg. Ekkor jöttek létre az egységek keretei, amelyek a folyamatosan beérkező legénységi állományt elhelyezték és felszerelték. A népfelkelő ezredek 1914 nyarán általában három zászlóaljjal álltak fel: mindegyikhez négy-négy század tartozott, melyeket folyamatosan számoztak. Pénzes 7. százada tehát a II. zászlóalj alárendeltségében állt, együtt az 5., 6. és 8. századdal.
Az 1914-ben újonnan létesült népfelkelő gyalogezredek annak a honvéd gyalogezrednek a számát kapták, amelynek a hadkiegészítési körzetéből alakult meg az állományuk. Ennek megfelelően a világháború kitörésekor 32 népfelkelő gyalogezred létezett, amelyhez az esztendő folyamán még egy további szerveződött. A súlyos veszteségek miatt azonban ezek jelentős része már 1914 végére megszűnt és beleolvadt az azonos számú honvédezredbe. A 6-os népfelkelők azonban egészen a világháború végéig megmaradtak, sőt 1918-ban még egy negyedik zászlóaljjal is gyarapodtak.
Pénzes szakaszvezető a háborús pályafutását a balkáni hadszíntéren kezdte. Ezredével együtt a péterváradi erőd védőseregébe osztották be, így a hadtörténetírásban első Potiorek-offenzívaként emlegetett 1914. augusztusi, Szerbia elleni osztrák–magyar támadásban nem jutott szerephez. A súlyos vereséggel végződött akció azonban nem vette el a Monarchia balkáni haderő főparancsnokának, Oskar Potiorek táborszernagynak a kedvét attól, hogy újra megpróbálja megleckéztetni a szerbeket. Augusztus végén kénytelen volt elfogadni, hogy csapatai jelentős részét (gyakorlatilag a teljes 2. hadsereget) Galíciába, a veszélyesebb ellenségnek tekintett Oroszország ellen csoportosítsa át a hadvezetőség, mivel minden emberre szüksége volt az újabb offenzívához. Ezzel kezdődött a 6-os népfelkelők valódi háborúja is. Pénzesék ezrede lekerült a déli határra, a Szávához. Itt estek át a tűzkeresztségen Belgráddal szemben, a Cigányszigetnél. Ekkor azonban még köztük és az ellenség között ott volt a Száva: úgy lőttek egymásra a folyón keresztül. Még néhány hétnek el kellett telnie, míg a népfelkelőket szerb földre engedte az illetékes parancsnokság, amelynél kezdetben nem bíztak a rosszul felszerelt és fegyelmezetlennek tartott, többnyire családos emberekből álló egységekben. A növekvő veszteségek miatti emberhiány, meg néhány népfelkelő csapat kiváló helytállása megváltoztatta a felfogást. Pénzeséket is átszállították a túlsó partra, így ők is részt vettek a rendkívül szívósan védekező szerbek fokozatos visszaszorításában. A hadjáratnak ezen szakasza már megmutatta, milyen rettenetes szenvedések várnak a katonákra – mindkét oldalon. Az egyre rosszabbra forduló időjárás és a nem megfelelő ellátás, a vészesen fogyó erőtartalékok miatti aggodalmat csak alig mérsékelte a remény, hogy talán mégis sikerül a szerbeket legyőzni. És aztán a keserű meglepetés: Pénzes veszi észre, amit a parancsnokai eltitkolnak az embereik elől, hogy voltaképpen már visszafelé mennek! Az ellenség magára talált, és az ellentámadását immár nem lehetett megállítani. Maradt az általános visszavonulás a folyókon túlra és az öröm, hogy legalább élve megúszta, aki megúszta.
A következő kilenc hónapot Pénzes őrmester és csapata a déli határ mentén, a Szerémségben töltötte. A Monarchia hadvezetése egyelőre nem számított a szerbek részéről támadó fellépésre, mivel az előző esztendei harcok alaposan kimerítették az ellenséget is. Ráadásul a belgrádi kormányzatnak fülébe jutott, hogy az antant tárgyalásokat folytat Olaszországgal annak esetleges csatlakozásáról a koalícióhoz, s ennek során olyan területeket is az olaszoknak ígértek, amelyekre pedig Szerbia is igényt tartott. Ezért hiábavalónak bizonyultak a párizsi és szentpétervári sürgetések: a szerbeknek nem akaródzott saját katonáik véráldozata árán az olaszoknak kikaparni a gesztenyét. Mindez nagyon is kapóra jött az osztrák–magyar hadvezetésnek, amelynek igencsak főtt a feje a küszöbön álló olasz hadba lépés miatt, viszont a szerbek passzivitását kihasználva a balkáni hadszíntérről kivont csapatait így az újonnan létesülő itáliai hadszíntéren vethette be. Ez a sors várt volna nyilvánvaló módon a 6-os népfelkelőkre is: az ezred I. zászlóalját el is szállították az Isonzóhoz. Ám nyár derekán újabb fontos külpolitikai változások történtek, és a másik két zászlóalj végül a szerb határon maradt. Bulgária ugyanis csatlakozási tárgyalásokat kezdett a központi hatalmakkal, amelyek végül eredményre vezettek. Ennek következményeként ősszel közös osztrák-magyar–német–bolgár hadjárat szerveződött a szerbek leverésére. Mivel a Monarchiának nehézségei támadtak az általa a vállalkozáshoz felajánlott csapatainak az orosz frontról történő kivonása során, hirtelen felértékelődtek a már amúgy is a Balkánon lévő egységei. Így a szabadkai népfelkelő ezred két zászlóalja is szerephez jutott az 1915 októberében indított offenzívában.
Pénzes útja a Balkánon
Bár a hadjárat a támadók jelentős fölénye miatt alig két hónap alatt a szerb hadsereg teljes vereségét eredményezte, korántsem bizonyult könnyűnek. A Monarchia csapatainak különösen nagy nehézségeket kellett legyőzniük, mivel tőlük a haditerv Szerbia nyugati és középső (nehezen járható) részén követelte meg az előrenyomulást. Nem is tudták tartani a lépést a szövetséges németekkel, akik jóval kényelmesebben, a Morava folyó völgyében törhettek előre. Az a népfelkelő dandár, amelybe a szabadkai ezred mindkét zászlóalja tartozott, és amely parancsnoka, Karl Schwarz vezérőrnagy nevét viselte, szintén megszenvedett a nehéz tereppel, miközben a Száván való átkelést követően Közép-Szerbián keresztül egészen Koszovóig, majd Montenegróig hatolt előre. Pénzes és százada derekasan kivette a részét a küzdelemből. Montenegró kapitulációját követően aztán 1916 januárjában Szarajevón keresztül visszaszállították őket Magyarországra. Csupán egyheti pihenőt kaptak, és a vonat máris vitte őket ezúttal az orosz frontra. Volhíniában, egy Okonszk nevű falunál kerültek az arcvonalba. 1916 első fele ezen a fronton viszonylag nyugalmas volt. Az oroszok újév óta békén hagyták az osztrák–magyar csapatokat; északabbra, a németeknél próbálkoztak támadással márciusban, amely azonban csúfos vereséggel végződött. A nyugalomnak azonban nyáron váratlanul vége szakadt.
Az orosz hadvezetés ugyanis végül eleget tett az antant sürgető segítségkéréseinek, és június 4-én nagy erejű támadást indított az osztrák–magyar 4. hadsereg állásai ellen. A Bruszilov-offenzíva néven ismert hadművelet mélyen átszakította a frontot. A Monarchia csapatainak veszteségei olyan súlyosak voltak, hogy csak azonnali német segítséggel lehetett az arcvonalat helyreállítani. A harcok során Pénzes (ekkorra már) törzsőrmester sebesülten hadifogságba került. Ezzel megkezdődött világháborús szereplésének újabb szakasza.
Pénzes törzs a hírhedt darnyicai fogolyelosztón keresztül előbb egy kijevi táborba, majd onnan а szintén Ukrajnában található Potas nevű településre, az ottani cukorrépa feldolgozó üzembe, végül pedig a zsaskovi cukorgyárba került. A magyar hadifoglyok itt meglehetősen jól feltalálták magukat, s mivel munkájukra szükség volt, 1917 elejére viszonylag kényelmes életet teremtettek maguknak. Pénzes törzs közben megszerzett orosz nyelvtudásának is köszönhetően egyfajta vezetői szerepet töltött be a foglyok között, mivel ő tudott tárgyalni az oroszokkal. Kiváltságos helyzete azután irigységet szült, és ez is közrejátszott abban, hogy a tavasz folyamán hét társával együtt megszökött a táborból. Közülük öten hamarosan visszafordultak, mivel nem bírták a szökevényélet nehézségeit. A maradék három fogoly azután kacskaringós úton próbálta megközelíteni a frontvonalat. Pénzes törzs leleményessége nélkül persze a vállalkozás eleve reménytelen lett volna, de nagy szerep jutott a szerencsének is abban, hogy a szökevények mintegy 60 kilométerre megközelíthették a frontot. Ekkor Pénzes két társa úgy döntött, hogy nem megy tovább, a törzs egyedül vágott neki az utolsó, a legveszélyesebbnek ígérkező szakasznak. Végül neki sem sikerült átjutni: Brezany előtt elfogták az oroszok.
Kezdődött hát minden elölről. Pénzes visszakerült Darnyicára, majd onnan a hadifogolyvonat elvitte a távoli Penzába. Innen egy hónap múltán egy negyven fős fogolyszállítmány tagjaként továbbszállították északra, Jaranszkba. A törzs itt is gyorsan feltalálta magát: nyelvtudása és gazdag élettapasztalata miatt szinte törvényszerű volt, hogy társai őt választották meg barakkparancsnoknak. Közben Oroszországban zajlottak a forradalmak, dúlt a polgárháború, ami a hadifoglyok életét is befolyásolta. Agitátorok jártak a táborban (talán maga Kun Béla is), lázadó matrózok és vöröskatonák harcoltak egymással. Pénzes törzs viszont már az újabb szökést készítette elő, és térképvázlatot rajzoltatott a parancsnok szobájába fűteni járó fogolytársával. 1918 áprilisában azután két társával útnak is indult, hogy hazajusson. Mivel időközben már megkötötték a békét Oroszország és a Központi Hatalmak között, a szökevényeknek csak a demarkációs vonalon kellett átjutniuk, nem pedig a fronton, mint az előző esztendőben. Igaz, hogy most lényegesen nagyobb távolság választotta el őket az ígéret földjétől: Jaranszk és a már a németek kezén lévő Pszkov között légvonalban is több mint ezer kilométer van. Márpedig a hadifoglyok nem a legegyenesebb úton közlekedtek: útitervüket szinte mindig az alkalom formálta, ami jelentősen megnövelte a megtett út hosszát. Szerencséjükre sikerült feljutniuk egy vonatra, ahol megvesztegették a kalauzt, majd Pénzes hamisított igazolványának felhasználásával kerülték el az ellenőrzést. Végül célba értek: megérkeztek Pszkovba.
Pénzes útja Ukrajnában és Oroszországban
Innen már kényelmes körülmények között, vasúton utazhattak Dünaburgba (mai nevén Daugavpilsbe), ahol azonban megfigyelőtáborba kerültek. Innen csak úgy engedte őket tovább a német parancsnok, hogy Pénzes törzs kijelentette: ha nem mehetnek, megszöknek. Ezután Kovelben kerültek újabb megfigyelőtáborba, de innen némi protekcióval szabadultak és megkapták a menetlevelet hazáig. Pénzes és két társa Budapesten vált el egymástól. Főhősünk Szabadkán jelentkezett az ezrede póttesténél, ahol 52 nap szabadságot kapott. Miután családja hiába győzködte, hogy mentesse fel magát a további szolgálat alól, a szabadsága letelte után hátországi beosztást kapott Szabadkán. De nem sokáig… Elég volt néhány kritikus megjegyzés, amellyel a nem sok puskaport szagolt helyi feletteseit bírálta, és máris megkapta újabb menetlevelét, amely ezúttal az olasz frontra szólt.
Pénzes törzsőrmester ezen utolsó világháborús szereplése már csak rövid ideig tartott. Az Alpok hegyei között, Sutrióban szállt ki a vonatból, és nyomban megtapasztalhatta, mennyire leharcolt, elfáradt és elhasználódott 1918 őszére a Monarchia hadserege. Mivel nem közvetlenül az arcvonalban állomásozott az alakulata, sikerült elkerülni, hogy az időközben megkötött fegyverszünet felemás értelmezése miatt zavartalanul előrenyomuló olaszok fogságba ejtsék Pénzeséket. Jórészt az ő érdeme, hogy a csapat együtt maradt és így érkezett vissza Magyarországra. Előbb azonban Bécsnél még lefegyverezték (az új magyar kormány kérésének eleget téve) és alaposan kifosztották őket az osztrákok. Budapesten azután a térparancsnokság engedélyével a még mindig együtt lévő II. zászlóaljat Pénzes engedhette haza, amiért a legénység megéljenezte.
Ő maga is hazautazott Pacsérra, ahol újabb feladat várta: felkérték, hogy szervezze meg a nemzetőrséget. Ennek némi vonakodás után eleget is tett, így sikerült biztosítania, hogy a településen rend és nyugalom uralkodjon. A belgrádi konvenció értelmében azonban Pacsér az új délszláv állam katonai megszállása alá került. Pénzes törzs világháborús visszaemlékezése azzal végződik, hogy a szerb kormánybiztos megfosztja őt a kardjától, szimbolikusan is véget vetve főhősünk katonai szolgálatának.
Az 51 hónapig tartó Odüsszeia nem csupán időben, de térben is jelentős kiterjedésű volt: Pszkov és a koszovói Prizren között kb. 1800 km a távolság légvonalban, Jaranszk és Sutrio között pedig mintegy 2600 km. Pénzes a Monarchia fő európai hadszínterei közül csupán a romániain nem harcolt; alaposan kijutott neki viszont a balkáni és a keleti front küzdelmeiből, továbbá ízelítőt kaphatott az olasz hadszíntér viszontagságaiból. Amit ennek során átélt és tapasztalt, mind beleírta visszaemlékezéseibe.
Különösen érdekes, ahogy Pénzes (azaz Hermann Antal) önmaga személyét ábrázolja. Szemmel látható módon kedveli a főszereplőt: egy tapasztalt, józan, higgadt és emberséges katona képét mutatja nekünk, aki nem véletlenül nyeri el általában társai bizalmát és vívja ki az irigyek féltékenységét. Meglehetősen művelt ember, és nagyon szereti műveltségét a katonáival megosztani, akik kedvelik is ezeket a rögtönzött kiselőadásokat. Ugyanakkor katonának is kiváló: bár altiszt, tudása vetekszik a tisztekével, sőt időnként felül is múlja azokét. Ez hol előnyére válik, hol viszont hátrányára, attól függően, milyen jellem az, akivel szemben nagyobb hozzáértése megnyilvánul. Különösen vonzó tulajdonsága, ahogy embereivel bánik, ahogy jó apa módjára róluk gondoskodik, és ahogy megvédi őket, ha kell, és ha teheti. Nem véletlen, hogy emberei általában szeretik, és adott esetben kiállnak mellette. Kapcsolata a gondjaira bízott katonákkal már-már idilli. Összességében az olvasó egy rendkívül szimpatikus embert ismer meg a személyében.
Végül a visszaemlékezés szövegének stílusáról: Pénzes törzs nagyon ért hozzá, hogy olvasója érdeklődését fenntartsa, írásművének szinte egyetlen részletére sem mondható, hogy unalmas lenne, ellenkezőleg: különösen a harcjelenetek leírása árulkodik írói tehetségéről. Nagy láttató erővel képes ábrázolni a lövészárok különleges hangulatát a sorsdöntő pillanatokban, visszaadva annak minden feszültségét. Máskor tájleírásai nyűgözik le az olvasót, aki szinte maga előtt látja a természeti képet, amelyet a szerző ösztönös tehetségével elé tár.
Hermann Antal: A hadak útján 1914-1918
2017, Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Oldalszám: 285
Ár: 1685 Ft
Kapható a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.
A könyv bemutatója 2017. február 21-én, 14 órakor lesz a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Tóth Ágoston termében.
