Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 19. rész
Kókay László rohamszakasza könnyen boldogul a harmadik olasz állással is, és 1918. június 15-én délelőtt fél 10-re sikeresen teljesítik a küldetésüket a Montellón. Az Abbazia di Nervesa-i templomdomb oldalában felfedezik azonban maguk előtt a még mindig tüzelő aknavetőket, s mindenkit elönt a harci kedv, többeket pedig a bosszúvágy a macskások ellen…
Néhány repülőgépünk keringett felettünk, olasz repülőgépeknek nyoma sem volt, s az olasz tüzérség is teljesen passzívan viselkedett. Úgy látszik, az olaszok teljes visszavonulásban vannak? Mert amint a magaslatról kezdtünk leereszkedni az alattuk lévő völgybe, a 3. olasz stellungból se kaptunk tüzet, pedig ha vannak ott olaszok, bizonyára látnak is bennünket, vagy egész közel akarnak várni bennünket?
„Ahun a macska, ni! Ahun mén a macska, ni!” – kezdték egyszerre csak a bakák kiabálni. Tényleg az előttünk lévő 3. stellung mögött lévő magaslatok háta mögül valahonnan, nem is messze tőlünk, sűrűn egymás után hallatszott az olasz aknavetők elsütésének sajátságos puffanása, amint 4-es lágékat lőttek, s utánuk lehetett látni a „macskákat”, amint magas ívben repültek csaknem felettünk, hátrafelé valószínűleg vagy a Schleissen Haus, vagy Nervesa környékére. Bár csapódásukat nem hallottuk, valószínűnek tartottuk, hogy nagy kaliberű minék lesznek. A bakák már előre kiabálták, hogy „meg fogják nyúzni” a macskásokat, annál is inkább, mert mindinkább nyilvánvaló volt, hogy a szünet nélkül dolgozó macskák felé tartunk.
Lefutva a magaslatról, egy meglehetősen jó út két oldalán nyomultunk előre, a Spreng patrullal én középen mentem magán az úton, mert az út nagyjából megfelelt a direkciónak, melyet követnünk kellett. Ez az út volt az, amelyen a tüzérek menekültek Kecskeméti géppuskatüze elől, mely elől csak ez a magaslat mentette meg őket, melyről épp most ereszkedtünk le. Itt ismét kénytelenek voltak az olaszok egy muníciós protznit elhagyni, egy sebesült lovat kifogva itt a fogatjukból (ezeknek volt eszük, nem a magaslat túlsó oldalán álltak meg, mert másképp ők se menekültek volna), s mivel a megmaradt lovaknak nehéz lett volna a két lőszeres protznit húzni, az egyik lőszeres protznit itt hagyták felfordítva és sok srapnelt, gránátot és ami benne volt mellé szórva az útra. A sebesült ló fejét hol felkapva a földről, hol leeresztve keservesen nyerített és rugdalózott, közte és a kocsi közt egy halott tüzér feküdt, akit hogy halott valószínűleg csak itt vették észre társai, s őt is elhagyták. Kecskeméti jól dolgozott! Az úton a protzni alatt egy fernrohr auf rate is hevert, úgy látszik nehéz ezreket érő műszert nem volt idejük az olasz tüzéreknek magukkal vinni. Néhány pillanatig időztünk csak az elhagyott muníciós kocsinál azután tovább futottunk előre az úton, követve jobb és balszárnyamat, kik megállás nélkül törtettek a bokrok közt előre.
Néhány perc múlva elértük a 3. ellenséges védővonalat anélkül, hogy tüzet kaptunk volna belőle. Hangosan kiabáltam, hogy nem kell gránátot dobni, de talán maguktól se dobtak volna embereim gránátot, mert láthatták, hogy üres a stellung, mely pedig az Abbazia de Nervesa fontos magaslatot lett volna hivatva védeni. Én a Spreng partullal az úton értem el a 3. Stellungot, hol az nem volt kiépítve, ellenben tőlünk jobbra és balra erősen ki volt építve, s kb. 5 méter széles drótakadálymező volt előtte. Most már az utolsó vonalat is leküzdve, melyet át kellett törnünk, gondolva, hogy így sem lesz már a gestrechte ládungokra szükség, fel akartam őket használni, s szóltam Ötvösnek, hogy jobbra és balra is az úttól robbantsanak kapukat a hindernissen, legalább embereim is könnyebben áthatolnak rajta. Azonban ezzel már elkéstem, mert az embereim, mint a hangyák úgy ellepték a széles, rozsdás hinderniss mezőt, s csakhamar áthatoltak rajta. Így tehát a két gestrechte ládung most is megmaradt.
Keresztülhatolva a 3. ellenséges vonalon az Abbazia di Nervesa-i templomdombnak oldalába jutottunk. Egy útkereszteződés mellett haladtunk, s örömmel konstatáltam, hogy már alig vagyunk 200 lépésre a 2 nyárfás magaslattól, végcélunktól. „Puff-puff-puff-puff” – egyszerre csak négy egymás után következő tompa, de erős puffanás hangzott fel balra előttünk, alig 150 lépésnyire, s a fák közt kis füstöt is láttunk felcsapódni. A macskák voltak, melyeket érthetetlen hősiességből még most is működtettek a tüzérek, most mikor már minden veszítve volt rájuk nézve. Hatalmas kiáltozás, afféle örömujjongás féle tört ki erre embereim közt. „A macskák! Előre! Vorwests! Adj neki! Hurrá!” – stb. kiabálások közben rendetlenül, fejét vesztve a harci láztól teljes erővel futni kezdett mindenki, nem törődve mással csak a macskákkal. Magával ragadott embereim lelkesedése engem is, de már előbb elhatároztam, hogy afféle embertelenségeket, miket a macskásokkal szoktak az erre az olasz fegyverre a legjobban haragvó bakák csinálni (pl. 1917. okt. 26-án a 61-esek) nem fogok megengedni. Pedig ezt bizonyára nehéz lesz megakadályozni, tekintve, hogy a bakák tudták, hogy már a támadásunk véget ér, mivel célunkat elértük, s most mindenki „méltóképpen” próbálta befejezni a támadást, amit majd később emlegethetnek, na meg a tüzéreken se tölthették ki teljes mértékben a bosszújukat a rumos üvegért (azt a 30 tüzért, akit fogtak Hódiék nem ismerték meg kicsodák, én pedig nem mondtam meg nekik, félve egyrészt kegyetlenkedésektől, másrészt időt se akartam vesztegetni) most az efölött való mérgüket is bizonyára a minéseken fogják kitölteni. Embereim, mint valami gyereksereg valóságos indián ordítozások közt futottak, mindenki egy felé, a „macskák” felé. Alig bírtam velük szaladni. Az út balra kanyarodott, legtöbben ezen szaladtunk, balról egy domb tövében. Néhány másodperc, s már „decken” kiáltás hallatszik, s utána valami 20 kézigránát robban az út (jobb) nyugati oldalában, közvetlenül az út mellett, az ez alatt beépített 4 hatalmas aknavető közt. Az aknavetősök egy része megrémülve az óriási ordítástól elszalad tovább az úton lefelé, a Montellóról, a bakák egy része izgatottan állva rendszertelenül, s így természetesen eredménytelenül lövöldöz utánuk. A bakák más része lerohant a dolinába, a 3 túlsó aknavető legénysége elmenekült, csupán a leginnensőé van még lövege mellett, összesen 11-en. Ijedten tartják fel kezüket, nem használ semmit, vad ordítozással törnek rájuk embereim. Legelöl egy Ábrahám Imre nevű hatalmas szál sturmos a 2. patrulból. Stuznija agyával olyat vág egyik digó fejére, ez azonban karját tartva védekezésül feje fölé, hogy karját eltöri, de a súlyos ütés fejét is éri, s a digó összerogy. A többi digó rémülten menekül be egy aknavető melletti stolniba, s fegyverrel kezdenek kifelé lövöldözni. Az egyik sturmos kézigránátot dob, mely hatalmasat explodál, s egyik olasznak a lábát súlyosan megsebesíti. Ekkorára én is leértem a dolinába, s torokszakadtából kiabáltam „Einstellen!” „Nem szabad több gránátot dobni!” Majd hangosan kiabáltam: „Nem szégyellitek magatokat?” Ez utóbbi kiáltásom nagyon lehűtötte a bakák öldöklési kedvét, s belátták, hogy nem szépen cselekedtek. Odamentem a kaverna mellé, melyben a digók voltak, s oldalról bekiabáltam hozzájuk „Avanti! Niente paura Italiani!” Szegény digók csak nagy nehezen mertek előbújni, féltek, hogy hasonló fogadtatásban részesülnek, mint az előbb. Legelöl egy zugsführer jött ki, s mikor látta, hogy nem bántjuk, bekiabált a többieknek is, akik nagy nehezen előbújtak. Kilencen voltak és a két sebesült. Az egyik, akinek Ábrahám eltörte a karját, mivel a fejét is érte a hatalmas ütés most is eszméletlenül feküdt, a másik az egyik alsó lábszárán volt sebesülve, s nagyon jajgatott, a foglyok közül az egyik kötözte be a lábát.
Így ártalmatlanná téve az aknavetőket most láttuk csak, hogy 4 modern messzehordó aknavetőt fogtunk. Az aknavetők mellett rengeteg sok akna volt egymásra rakva, összesen kb. 200 db. A dolinába 2 kb. 10 méter hosszú elég erős stolni (kaverna) volt, s mindegyik aknavető mellett egy unterstand, főleg azonban csak a szerelék tárgyaknak, mert a legénység egy része a dolina partján készített sátrakban lakott, melyek most is épek voltak, nem lévén idejük az aknavetősöknek még a bennük lévő felszerelésüket sem elvinni. Az aknavetősök más része és a tisztek egy szintén az út nyugati oldalán fekvő szomszédos dolinában laktak, mit azonban mink már elhagytunk, anélkül, hogy kikutattuk volna. Ebbe a dolinába jött azután a 8. Komp. s nagyon szép dolgokat (esőköpenyeket) találtak otthagyva, melyről mi nem is tudtunk. Rögtön azután, hogy az olaszok megadták magukat hátrazavartam őket az úton, kivéve a 2 sebesültet. Nehogy azonban ezek kárt tegyenek az aknavetőkben egy embert hagytam mellettük.
A két nyárfás magaslatot közben oldalról csaknem elhagytuk, s minthogy utána egy ennél nagyobb magaslat (Collesel della Madonna, 201 m) következett, s éppen ezért kilátás nem volt róla, nem tartottam célszerűnek bezetzolni, annál is inkább, mert a 39-esek jobbra már tőlünk az említett Collesel della Madonna magaslatra voltak már előrenyomulóban. Nekünk fő feladatunk az lévén, hogy kilövésünk legyen a síkságra, elhatároztam, hogy valamivel előbbre a megparancsolt végcélunknál, a Collesel della Madonna magaslat magasságában, ettől balra keresek olyan helyet, hol végleg megállapodhatunk, s honnan jó kilövésünk lesz majd.
Összeszedetve embereimet Kecskemétivel a dolina fölé, az útra állítottam őket, én pedig Zugsf. Neisszel felmentem az úttól balra lévő dombra stellungnak való helyet keresni. A dombon szép búzavetés volt s egy üresen álló, de még ép ház, gránátluk alig volt a dombon, s ezek is legnagyobbrészt régiek voltak. Néhány darab 15–20 lépés hosszú stüztpunktszerű stellung volt a dombon, melyet nyilván azzal a tervvel építettek a digók, hogy abból védekeznek, ha mi a síkságról támadnánk a Montellót.
Kb. 200 lépésnyire látszottak balra a hatalmas román stílusban épült Abbazia di Nervesa-i templom romjai.
Az Abbazia di Nervesa-i templomrom és környéke 2007 novemberében nyugat felől, amerre Kókay Lászlóék megszállták a területet
(Pintér Tamás felvétele)
A templom rom 100 évvel a naplóban megörökített eseményeket követően, 2018. június 15-én (Pintér Tamás felvétele)
Kilátás a templomromtól dél felé napjainkban: a kép sarkában balra a Piave és Nervesa della Battaglia, jobbra az egykor önálló Sovilla, ami ma szintén Nervesa része
(Pintér Tamás felvétele)
A magaslatról kitűnő kilátás esett a síkságra, a Piavéra, s a síkságon lévő utakra, melyen, amint láttam, csak úgy özönlöttek visszafelé a digók. Várni egy percig sem lehetett, a kitűnő célokat ki kellett használni, leküldtem Neiszet az útra s rögtön felrendeltem a magaslatra embereimet, s felfejlődve megszállattam azt. A stellungokba nem ment be senki sem, mivel nem kapván tüzet, ez fölösleges volt, mindenki a búzavetésben heveredett le. A tüzet rögtön megnyittattam Kecskemétivel az alattunk a síkságon vezető utakra, melyeken nagy csapatokban vonultak vissza az olaszok, különösen a tüzérség és járművek. Csak a Montello tövében hátra Bavariának vivő utat lőtte Kecskeméti, mert a többi utak távolabb estek, s ez az út is 600–700 lépésnyire lévén alattunk már ilyen távolságra is jól találni elég követelmény volt egy H.M.G.-től.
A hatást nem lehetett jól megfigyelni, mivel az utakat majd mindenütt bokrok szegélyezték, azt azonban látni lehetett, hogy mindig nagy riadalom keletkezett annál a csapatnál, amelyet Kecskeméti célba vett. Nekem is nagy kedvem lévén lőni, 2 gurtnit (200 db parton) kilőttem az alattunk haladó országútra. Nagy baj volt azonban, hogy muníciónk fogytán volt, mivel mindösszesen csak 1600 M.G. töltényt hoztunk magunkkal. Ebből valami 400-at a C. Ronchinál lőtt el Kecskeméti, 300-at meg a 2. vonal mögött a menekülő tüzérekre. A síkságon vivő utakra mindössze 700 patront tüzeltünk el Kecskeméti (ill. Sisák) fegyveréből, mert 200 patront megparancsoltam, hogy reservának tartsanak meg. Elfogyván a muníciónk tétlenül kellett néznünk az olaszok visszavonulását, de csakhamar más nyitotta meg helyettünk a síkságra a tüzet. Egy Csengeri nevű 39-es 1. M.G. Komp-hoz tartozó tiszthelyettes, mégpedig normál géppuskával.
Én embereimet 150 lépésnyire délnyugatra balszárnyammal az Abbazia di Nervesa-i templomromtól, jobbszárnyammal egész addig az útig (melyen idejöttünk az aknavetőkhöz), illetve mivel ez az út 2 felé ágazott, a balról lévő útig terjedő, kb. 150 lépésnyi frontrészt szálltam meg, valamivel előbbre, mint parancsolva volt. Jobbszárnyamra kb. 25–30 lépésnyire jobbra helyezkedett el a 39-es géppuskás tiszthelyettes embereivel, s megnyitotta ő is a tüzet.
Alighogy elfogyott a 200 reserve patron kivételével a muníciónk, váratlanul pótlást kaptunk, illetve egy egész komplett H.M.G-t, mégpedig az eredetileg a Csukonyihoz beosztott Korp. Kleint 7 emberével. Valahol hátul lógtak a disznók, s azt mondták, nem bírták nehéz felszerelésükkel a sturmosokat követni s lemaradtak. (Hát az enyimek miért bírták?) Én nem nagyon sokat törődtem most evvel, a fő dolog az volt, hogy mind az 1600 patronjuk megvolt, épp emiatt nem is küldtem vissza Csukonyihoz őket, hanem magamnál tartottam s megparancsoltam, hogy 400 patront okvetlenül tartsanak meg reserve municiónak s erre a célra 200 patront adjanak át Sisáknak is, hogy nekik is 400 legyen, a többi 1000 patront pedig Sisák fegyverével együtt lőjék ki a síksági országutakon menekülő olaszokra. A 2 gépfegyverből egy H.M.G. swarmot alakítottam s Kecskemétit bíztam meg a parancsnoksággal, az egyik géppuska irányzója most valóságosan is Sisák lett, a másik Korp. Klein. A géppuskák muníció lévén folytatták a tüzelést.
Schwarzlose M. 7/12 kézi géppuska
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)
Én pedig most a sturmosokat kezdtem rendezni, annál is inkább, mert ismét megszaporodtak néhány balról hozzám tévedt sturmossal. Nem volt szándékomban egyelőre ezeket is visszaküldeni parancsnokaikhoz, mert sejtettem, hogy ezzel csak új lógásra adok nekik alkalmat, hanem abból az elvből kiindulva, hogy minél több, annál jobb, itt tartottam őket, s hogy mégis ne lógjanak a maguk szakállára, egy új patrult alakítottam belőlük Korp. Szalaival, mely patrul 8 emberből állt, míg a 2 régebbi patrulom csak 6–6 emberből. Most tehát összesen 20 sturmossal rendelkeztem, vagyis egy gyönge sturmzuggal, amelyhez U. Off-nak Zugsf. Neiszet rendeltem. A 2 golyószóróst Korp. Ötvöshöz a Spreng patrulba osztottam be, mely így 6 emberből állt. 2 szanitéc is csatlakozott hozzánk a mellettünk balról lévő csoportból, mégpedig Gefrt. Dobó és Inft. Hosztina, kiket szintén örömmel fogadtam, mert a 2 szanitécem még mindig nem került elő. Rögtön leküldtem őket a dolinába a 2 sebesült aknavetős digó ápolására, mert nálunk jelenleg nem volt szükség rájuk. Nem csak a balról lévő 2 rohamcsoportból maradtak le emberek tehát, hanem tőlem is. Tőlem a 2 szanitécen kívül elmaradt az egész telefon patrul, s azonkívül Lukács is, kit ugyan én hagytam hátra a tüzér főhadnagy mellett, komám még mindez ideig nem került elő, bár tudhatta, hogy jobbra az Abbazia di Nervesa-i templomtól kell keresnie bennünket.
A 2 sturmos Gefrt. Urbán és Hoffmann, kiket hátrahagytam cukrot hozni az I/163-as olasz baons kmdonál, már előkerült, de csak cukrot hoztak, s mivel kávét is láttam ott, s pörkölt kávéra nagy „spurim” volt, két másik sturmost, Lakatost és Pópityot visszaküldtem, hogy hozzanak pörkölt kávét.
Elrendezve és beosztva embereimet, most elhatároztam, hogy a skizzet, melyet még Baron előkészítettem, leadom a II. Baon kmdo-nál, vagy Csukonyinál, mégpedig, hogy el ne kallódjon, személyesen.
Előbb azonban embereimnek egy kívánságát kellett teljesítenem, kik az aránylag könnyű és sikeres támadásunk miatt folyton azon rimánkodtak, hogy menjünk előre, annál is inkább, mert a digók úgyis szaladnak, s tüzérségünk nem lövi őket, úgyhogy egész bátran előre mehetnénk. Annyira rimánkodtak, hogy alig bírtam őket lebeszélni szándékukról. Végre avval álltak elő, hogy csak a magaslat tövibe menjünk le, hátha lehet ott majd valamit rekvirálni. (Én most a fiok nekik.) [?] Végre beleegyeztem kérésükbe, főleg amiatt, hogy érdekünkben állt előterepünket felkutatni, s főleg amiatt, hogy ha tovább kellene nyomulnunk a síkságra a levezető utakkal tisztába legyünk. (Ezt az előnyomulást azonban nem hittem, hogy nekünk kell csinálnunk.) Nem szándékoztam azonban ebben a „kirándulásban” személyesen és az összes embereimmel részt venni, annál is inkább, mert a wellék még mindig nem értek utol bennünket, annak dacára, hogy csaknem fél órája elértük a végcélunkat (valószínűleg rekviráltak a disznók?), s így tehát még távolabbra szakadni el tőlük még nagyobb bolondság lett volna. Csak mindössze 2 sturm patrult küldtem le, mégpedig a 2-at és az újonnan jöttekből alakított 3-at. A 3. patrullal nem komandánsukat, Korp. Szalait, kiben nem nagyon bíztam, hanem Hódit küldtem le, kiben feltétlenül megbíztam, s ki egyébként is mindenáron részt akart az expedícióban venni. Az 1. partulból csak 4 ember lévén itt (2 cukorért volt), s pláne mivel ez a patrul dolgozott eddig legtöbbet, ezt a patrult most nem szerepeltettem. A 2. patrult indítottam balról egy lefelé vivő szakadékban, mégpedig Gfrt. Nagyot hatodmagával, jobbról a 3. patrult, Hódit nyolcadmagával a jobbszárnyunkon lévő országúton lefelé, mely szintén egy szakadékban volt lefelé. Indulás előtt megparancsoltam a patruloknak, hogy harcba ne bocsátkozzanak, hanem inkább vonuljanak vissza, biztosítva haladjanak, be ne rúgjanak s hogy legkésőbb 11 órára, vagyis egy óra múlva visszatérjenek, mégpedig Gfrt. Nagy is a 2. patrullal lehetőleg azon az úton, melyen Hódiék mennek most lefelé, s így ezáltal a Montello alattunk lévő lába fel lesz kutatva.
A patrulok elindultak, én pedig a jelentést leadni mentem el balra, új ordonáncom, Csóré kíséretében. Előzőleg azonban egy éppen fölöttünk alacsonyan szálló gépünknek fehér rakétával jeleztük, hogy célnál vagyunk, mert a wellék még mindig késtek, kiknél a fehér ú.n. flieger tuchok voltak. Pedig mi már 9 h 35’-kor végcélunknál voltunk. Nem egészen 2 óra alatt tettük meg azt a légvonalban több mint 2 km-es távolságot, mely a Piavétól mostani álláspontunkig terjedt, s közben hegyeket, dombokat másztunk, harcoltunk, na meg rekvirálgattunk is, de mégsem annyit, mint az utánunk jövő wellék, mert csakis ez utóbbinak, s nem a nehezebb felszerelésnek tulajdonítom, hogy még mindig nem értek utol bennünket. Elindulva Csóréval az Abbazia de Nervesa-i templomromnak vettük utunkat, mely mögött kellett volna, még a túlsó parton kiadott parancs szerint a II. Baon Kmdo-nak lennie. Elhaladtunk a romjaiban is hatalmas templom előtt levő összelőtt házak mellett, s találkoztunk több jelenleg Csukonyi csoportjába tartozó sturmossal, kik Csukonyihoz vezettek, ki az egyik ház mögött épp Molnár fhdgy-gyal beszélgetett, ki most 10 óra után kezdett csak a századával utolérni bennünket. Átadtam Csukonyinak a skizzét, ki közölte velem, hogy valószínűleg nemsokára továbbmegyünk előre, mert az olaszok semmi ellenállást nem mutatnak, s tüzérségük nem nagyon lövi őket. Jelentésemet, hogy 2 patrult küldtem le az előterepre, nem nagyon helyeselte Csukonyi, azt mondván, hogy lehet, hogy elfogják az olaszok őket, ha nem vigyáznak, azért kár volt egyedül útnak engednem őket. Molnár fhdgy-tól a legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy jelenleg ő a II. Baon kmdt, mert az őrnagy úr Ritter belefulladt a Piavéba (csak annyi volt igaz, hogy a pontont, melyben ült, balra Nervesának sodorta a víz, de csodálatosképp megmenekült s nemsokára meg is jött), s vele együtt sokan a Baons stábtól, továbbá Búzás fhdgy, a 6. Komp. (a mellettünk lévő század) parancsnoka súlyosan megsebesült (bele is halt), s hogy a tőlünk balra lévő 6. és 7. századok balról jövő géppuskatűztől súlyos veszteséget szenvedtek, részben már az áthajózás alatt. (De jó, hogy a jobbszárnyon voltam!) Bizony ezek nem voltak jó hírek, de az a fő, hogy már elértük végcélunkat, s a digók visszavonulóban vannak, s most már hamarosan vagy mi megyünk tovább előre (bár nem úgy ígérték a túlsó parton!), vagy ami valószínűbb, új csapatok üldözik a digókat. Ezeket tudtam meg (inkább rosszat, mint jót) Molnár fhdgy-tól. Muníció, főleg handgránát és M.G. muníció iránt érdeklődtem most Csukonyinál, de azt mondta, most még nem áll rendelkezésre. Ezután visszatértem kb. ½ 11-re embereimhez.
Következő rész: „Kimondhatatlanul káromkodtunk, hogy nem üldöztük a digókat…”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917