Az első világháború kitörésekor a légi hadviselés gyerekcipőben járt. Az olasz hadüzentkor sem lehetett még sejteni, hogy a két hadsereg légiereje gyilkos csatákat fog vívni egymással. A technikai fejlődés egyre komolyabb szerepet szánt azonban a repülőgépeknek és a pilótáknak. 1917–1918-ra már az „ászok” uralták a háborús égboltot. A mi „arany triumvirátusunkkal” szemben olyan tehetségek vették fel a harcot, mint Francesco Baracca, az olaszok méltán magasztalt híres háborús hőse.
Francesco Luigi Giuseppe Baracca 1888. május 9-én a Ravenna és Imola között elterülő Lugóban született, olasz nemesi család sarjaként, a városban álló házukban, amely ma múzeum. A Baracca-családnak a környéken kiterjedt birtokai voltak (más forrás szerint nem is Lugóban, hanem az egyik vidéki házukban született). Apja Enrico Baracca földbirtokos-üzletember, anyja Paolina de Biancoli grófnő.
A gyermek Francesco Baracca
(forrás: museobaracca.it)
A helyi, majd firenzei tanulmányai után a fiatal Francesco váratlanul nem az apja által óhajtott életutat választotta, hanem a modenai tiszti iskolába jelentkezett. Ez – a hagyomány szerint – komoly családi ellentéthez vezetett. Egy korabeli levélidézet alapján nem kis erőfeszítésébe került, hogy katonai pályára léphessen: „Apámmal kellett harcoljak, hogy megkapjam a támogatásukat. Végül is anyámnak köszönhetem, hogy sikerült elmozdítania apámat attól a makacs elhatározástól, hogy nem engedi a terveimet. Új élet kezdődik számomra! Készen állok, mert nincs más törekvés az életemben, hogy egy nap azt a dicsőséges egyenruhát felölthessem, és hozzá mindenkor hű legyek.” Nem lehet tudni, hogy mi vezérelte a katonai pályára. Ebben talán édesanyja unokatestvére, Enea Biancoli ösztönözhette, aki ezredesi rangig vitte. Francesco Baracca a Modenai Katonai Iskolában két év után a lovassági kiképzést választotta. A magas, jó kiállású fiatalembernek ezt követően egyenes útja vezetett a rangos piemonti lovassági ezredhez. 1910. július 15-étől így tehát a 2. „Piemonte Reale” lovasezred hadnagya annak római garnizonjában, a Castro Pretorio laktanyában.
Baracca a piemonti lovasság kötelékében
(Forrás: superstoria.it)
Az élete egyhangú gyakorlatokból, lovassági versenyekből, fogadásokból, a római lányokkal való táncmulatságokból állt, mígnem – a legenda szerint – egy nemzetközi lovasversenyre készülve 1911. június 8-án egy zuhanó repülőgép megzavarta a lovát. A gépet Raimondo Marra, az olasz repülés egyik úttörője vezette, aki a balesetben életét is veszítette. Ennek ellenére ez az esemény fordította Baracca figyelmét a repülés felé. 1912 áprilisában a római Centocelle mezőn, az olasz repülés egyik bölcsőjében lelkesen megtekint még egy repülős bemutatót, majd a hónap végén már a franciaországi Reims melletti Béthenyben rendezett repülési tanfolyamon vett rész. Négy másik piemonti lovassági tiszt társaságában végezve, július végére megszerezte az 1037-es számú pilótaengedélyt.
Mindeközben a Líbia feletti uralomért 1911. szeptember 29-étől dúlt az olasz–török háború. Az olaszok a váratlanul elhúzódó háborúban mindent bevetettek, amit lehetett: páncélozott kocsikat, lövészárkokat… és repülőket. Carlo Piazza 1911. október 23-án Líbiában használt először repülőt (Blériot XI-es típust) háborús felderítés céljára. 1911. november 1-jén pedig Giulio Gavotti négy bombát dobott a török állásokra Etrich Taube gépéről. Ez volt a történelem első repülőgépes bombázása. Francesco Baracca úgy tért haza Franciaországból, hogy ő is megy a líbiai háborúba, de Malpensába küldték, ahol „Gianni” Caproni egy régi tanyán kialakította később elhíresült repülőgépgyárát. Itt egyelőre francia szabadalmú repülőgépek berepülő pilótája volt, ezzel viszont le is maradt a háborúról. Az olasz pilóták franciaországi kiképzése, a franciák és angolok hallgatólagos támogatása az olaszok líbiai akciójában azonban előrevetítette, hogy az Olasz Királyság kinek az oldalán lép majd be a Nagy Háborúba. Az ezt követő három esztendő a tanulás, a fejlesztés és a fejlődés időszaka Baracca repülős életében. Előbb Taliedóba, majd Varesébe került repülőgépgyártás és tesztelés miatt, ahol az olasz típusú Nieuportokat gyártották.
A Monarchia és Olaszország közötti háború kitörésekor egy rövid kiképzés után Franciaországból hoztak új gépeket (Nieuport 10) az olasz hadseregnek. Az első csatákban még ezeket a kétüléses, nem túl hatékony repülőket használták. Fiat-Revelli M1914-es géppuskákat szereltek a felsőszárnyra, amit a pilóta működtetett: a fegyver be- és kikapcsolásához fel kellett állnia, vezetés közben. Baracca nem volt elégedett. A családjához írt levelekből sok keserűség olvasható ki ebből az időszakból. Ami érdekes, hogy igen pontos katonai információkkal látta el édesanyját az akkor már kötelező titoktartás ellenére. 1915. szeptember 7-én Palmanovánál került légi harcba, de géppuskája elakadt, szeptember 13-án Codroipónál ismét csődöt mondott a fegyvere. Baracca nagyon csalódott volt a kezdeti sikertelenségek miatt. Az olasz légierő fölényben volt, de nem tudta érvényesíteni akaratát a Monarchia légiereje felett. Utóbbi összecsapás kapcsán az osztrák Reichspost című újságban a lelövéséről jelent meg egy cikk, aminek híre eljutott hozzá is. Erről értesülve megüzeni az osztrák–magyar repülősöknek, hogy nem jók az információik, de szívesen újra megmérkőzik velük, hogy esélyt adjon a hír megvalósulásának.
A helyzet azonban továbbra sem változott. Baracca pedig továbbra is elégedetlen. Guido Tacchini kapitány vezetése alatt immáron az olasz 1. vadászrepülő század tagjaként nem tudták megakadályozni, hogy a monarchiás repülősök ne bombázzák Udinét, valamint Görznél is komoly kudarcok érték őket.
Baracca a Nieuport 11-es fedélzetén
(Forrás: etruria14.wordpress.com)
1916 elején az olaszok átszervezték a légierőt. Februárban megérkeztek az új Nieuport 11-esek („Bébé”), amelyekkel már hatékonyabban tudták felvenni a küzdelmet a Monarchia légierejével. Az új gép meghozta az eredményeket is. 1916. április 7-én Baracca a Natisone és Torre folyók közében található Medeuzza településnél végre földre kényszerített egy monarchiás felderítőgépet (Hansa-Brandenburg C I.). Tettéért ezüst vitézségi érdemrendet (Medaglia d’argento al valor militare) kapott. Ez volt az első igazolt légi győzelme – egyúttal az olasz légierő első igazi sikere is –, amelynek elismeréseként többek között ma a település egyik utcája is a nevét viseli. A harc után a súlyosan megsérült osztrák felderítőtisztet meglátogatta a kórházban. 1916. április 15-étől már a 70. vadászrepülő századra átnevezett egysége innentől sikert sikerre halmozott. Május 16-án lelőtt egy Lohner B VII-est abban a légi harcban, amelyben Tacchini egy magyar gyártmányú Lloyd CIII-as felderítőgépet lőtt le. Baracca 1916. november 25-én Tolmezzo-nál földre kényszerített egy Hansa-Brandenburgot, amivel elérte az ötödik légi győzelmét, ezzel immáron hivatalosan is ászpilótává vált. A pilóta halálos sebet kapott, de a megfigyelőjét szintén meglátogatta a kórházban.
A Tolmezzónál lelőtt gép maradványai
(Forrás: museobaracca.it)
1917. április 26-án lőtte le az utolsó, szám szerint a hetedik gépet az egységében (nyolcadikat összesen), majd átkerült május 1-jén az újonnan szervezett 91. vadászrepülő századba, amelynek a parancsnokává nevezték ki. Ez lett a háború leghíresebb olasz repülős egysége. Baracca keze alatt itt szolgált Pier Piccio (25 győzelem), Fulco Ruffo di Calabria (20 győzelem) és sok más híres olasz ászpilóta. Közöttük Luigi Olivari, a barátja. A Santa Caterina-i bázisról naponta törtek borsot a Monarchia légierejének orra alá. 112 igazolt légi győzelemmel a háború „legtermékenyebb” olasz légi egységévé váltak. Új gépe egy SPAD VII-es. A 180 lóerős gépek óránként 200 km-es sebességre is képesek voltak már, s akár 4000 méteres magasságban is alkalmasak a harcra. A géppuskájuk már a légcsavarral szinkronban működött. 1917-ben a repülőjére felkerült az az ágaskodó ló, amely a családi címerében is központi szerepet játszik. Az ezüst alapon fekete paripát a piemonti lovasezred címerképéből nyerte, amelyben egy hasonló, vörös alapon ezüst ló található.
Baracca és a híres „égi paripás” repülője
(Forrás: etruria14.wordpress.com)
Az 1917. május 12-én meginduló 10. isonzói csata során az olaszok nagy erőkkel indítottak támadást, hogy végső győzelmet arassanak a Monarchia felett. Másnap Baracca és Ruffo di Calabria az Isonzó térségében felfigyeltek a császári és királyi 43. repülőszázad kötelékére. 3000 méteren egy Hansa-Brandenburg gépet azonnal tűz alá vett. A gépet Busa Gyula őrmester, magyar ászpilóta vezette. Busa szemből kapta a lövéseket és rögtön életét vesztette. A Monte Corada felett lezuhanó égő gépből a megfigyelője, Hermann Grössler főhadnagy kiugrott és szörnyethalt. Ruffo di Calabria közben lelőtt egy Albatros D gépet. A nyári összecsapásokban Baracca újabb ellenséges gépek ellen ért el sikereket a századával együtt. Nem is csoda, hogy 1917. augusztus 5-én győzelmei elismeréseként megkapta a Savoyai Katonai Rendet (Cavalieri dell’Ordine militare di Savoia). Ekkor már 16 ellenséges gépnél tartott. A 17 győzelemig jutó Olivari 1917. október 13-án felszállás közben egy szerencsétlen, már-már amatőr mozdulat miatt meghalt. Baraccát súlyosan érintette harcostársa halála. Anyjának írt levelében egy megtört, gyászoló családként mutatja be a repülőszázadot. Ekkor ő már 19 légi győzelemnél tartott.
1917. október 21-én öt ellenséges géppel került szembe a Krn (olaszul Monte Nero) felett, géppuskájuk tüzéből csak nagy szerencsével sikerült kicsúsznia. Másnap két német géppel találta szembe magát a Bainsizza-fennsík felett. Mindkettőt sikerült lelőnie. A repülőszázada azt jelenti a parancsnokságnak, hogy nem tudják felderíteni az ellenséget, mert napok óta komoly légi fölény mutatkozik a másik oldalon. Sok a német gép és a Monarchia is feltöltötte az egységeit. Az olasz hadvezetés sejtése a központi hatalmak támadásáról 1917. október 24-ének hajnalán beigazolódott. Kezdetét vette a 12. isonzói csata, amely caporettói áttörés néven vonult be a történelembe. Az olasz légierő váratlan túlerővel találta magát szemben. 1917. október 25–26-án még lelőtt három gépet, de már repülőszázadának repülőterét is veszélyeztette az előretörő offenzíva. Gépével a Cividale melletti mezőn kénytelen kényszerleszállást végrehajtani, innen autóval megy a repülőszázadához. A központi hatalmak előretörése azonban olyan gyors, hogy fel kellett robbantaniuk a Santa Caterina-i tábort. Repülőn Avianóba rendelték, de inkább keletnek fordult és géppuskával próbálta feltartóztatni az előrenyomuló csapatokat, kevés sikerrel. Miután elfogyott a lőszere nagy nehezen eljutott Avianóba. A „caporettói csoda” azonban olyan lehengerlő volt, hogy innen is menekülniük kellett, előbb Trevisóban, majd Padovában találtak maguknak alkalmas bázist.
1917. november 5-én tizenöt olasz hidroplán bombázta a Tagliamento folyó hídját az átkelő csapatok hátráltatására. A császári és királyi 41. vadászrepülő-század pilótái, köztük báró Szepessy-Sokoll Rudolf Albatros D III-as gépével megtámadta a bombázó köteléket. Szepessy-Sokoll két Macchi L 3 típusú repülőcsónakot lelőtt, ezzel ő is ászpilótává lépett elő. Másnap azonban már neki sem volt szerencséje. A központi hatalmak erői a Piave felé törtek előre. Felettük ádáz légi csata zajlott. A légtérben a híresen magas magyar pilóta, repülőpárjával összetalálkozott két SPAD VII-essel a 91. olasz repülőszázadból. Az egyik Francesco Baracca volt. Radames Iskra gépét Giorgio Pessi, Szepessy-Sokoll gépét pedig Baracca lőtte le. Iskra az olasz vonalak mögött landolt és fogságba esett. A magyar pilóta gerinclövéssel vezette gépét Portoguaro mögé, de az összetört repülőből már holtan emelték ki.
Szepessy-Sokoll Rudolf gépe a leszállás után
(Forrás: indysquadron.tripod.com)
1917. december 7-ig még négy gépet lőtt le, ezzel elérte a harmincadik győzelmét. Ekkorra már a háború az ő lelkét is meggyötörte. Torinóba küldték több társával, hogy kipróbálhassák az új Ansaldo A1 „Balilla” gépeket. Az egyetlen olasz gyártmányú vadászgépet a 91. repülőszázad tesztelte, de nem fűztek hozzá nagy reményt. Ennek ellenére a gépet több száz példányban állították elő a háború végéig. Hatékonyságára mi sem jellemzőbb, hogy az ászpilóták kerülték, ezért is lehetett az, hogy a nagy háború alatt egyetlen osztrák felderítőt sikerül ezzel az olasz géptípussal lelőni. Ezt követően Padovában bemutatót tartottak az olasz és belga királynak. Utóbbi a milanói Scala színpadán adta át kitüntetését a három leghíresebb olasz ászpilótának, természetesen Baraccával az élen.
Baracca és a belga király
(Forrás: museobaracca.it)
A téli pihenő után ismét a fronton volt. Vegyes érzelmekkel ültek ismét gépbe az olasz ászok, hiszen híre jött a nyugati frontról, hogy egy „ismeretlen” pilóta kioltotta a 80 győzelemig jutó „Vörös Báró”, Manfred von Richthofen életét.
1918. május 3-án és május 22-én még újabb győzelmekkel gazdagította „kollekcióját”.
1918. június 15-én a Monarchia megindította a Piave vonalán a szerencsétlen kimenetelű utolsó nagy támadását. A „Napfordulós csata” során, ahogy az olaszok hívják, a Monarchia komoly véráldozatokkal kelt át a Piave folyón. Baracca ismét a levegőbe emelkedett társaival és öldöklő harcot vívott a támadókkal. Az első napon két monarchiás repülőt jegyezhetett fel ismét. Ezzel 34-re növelte győzelmei számát.
Az utolsó fotó: Baracca a két lelőtt gép maradványaival
(Forrás: museobaracca.it)
Ugyanekkor a szeretett piemonti lovasezrede Zenson di Piavétől hátrált Treviso irányába az Isonzó hadsereg 9. lovashadosztályával szemben. Baracca innentől váltakozó légi harcban vett részt. 1918. június 19-én újabb bevetés a Montellót kézitusában elfoglaló osztrák–magyar erők ellen. Délután visszatértek a bázisra, de még egy újabb akcióra szánták el magukat. Baracca a tartalék gépével kényszerült harcba szállni. A bevetés közben Baraccának ez a gépe is több lövést kapott. A Montello környékén a szürkületben társai elveszítették a szemük elől. A bázisra visszatérve feszülten kémlelték az eget. Besötétedett, de a „felhők lovagja” nem tért vissza többé. Ötnapi kutatás után már csak akkor leltek rá, amikor a Montellót kiürítették az osztrák–magyar csapatok. A SPAD-ja a földbe fúródott és kiégett. A holtestet mellette találták meg.
Számos tisztázatlan körülmény van a halála körül. Mivel ellenséges területen, sőt a harci cselekmények kellős közepén, de egy eldugott domboldalon zuhant le, kevés a hiteles forrás a történtekről. A Francesco Baracca fején talált seb miatt az egyik teória szerint az osztrák–magyar csapatok lelőtték az alacsonyan repülő gép pilótáját. A másik hipotézis szerint két osztrák pilótával folytatott tűzharc közben lőtték le. A harmadik szerint a becsapódásnál szerezte furcsa, lőtt sebre emlékeztető sérülését. Ennek ellentmond az a tanúvallomás, hogy a géptől messzebb találták meg. Ezt viszont azzal próbálták megcáfolni, hogy valaki kihúzta az égő gépből a már halott Baraccát. Sőt, még az a feltételezés is napvilágot látott, hogy az ász pilóta az égő gépben a saját pisztolyával végzett magával. Akárhogy is történt, Francesco Baracca, az olaszok nagy háborús hőse 1918. június 19-én harc közben hősi halált halt.
Baracca utolsó útjára indul Lugo felé
(Forrás: museobaracca.it)
A család mély gyásszal temette el fiát Lugóban. Néhány évvel később azonban Baracca híres ágaskodó fekete lova ismét feltűnt a közvélemény előtt. 1923. június 17-én Ravennában Enrico Baracca, Francesco apja egy autóversenyen vett részt, ahol Enzo Ferrari egy Alfa Romeóval nyerte meg a futamot. A díjátadó ünnepségen a két férfi végképp összebarátkozott egymással. Enzo Ferrari nagyon tisztelte a hőst és jó kapcsolatot ápolt annak idős szüleivel. Egyszer azután Paolina grófnő, Baracca anyja felvetette, hogy miért nem szerepelteti az autóján megboldogult fia jelképét. Enzo Ferrari kapott az alkalmon és ezzel az ötlettel összeforrt a Ferrari és az ágaskodó ló emblémája. Ferrari Modenában született, ahol Baracca a katonai tanulmányait folytatta. A fekete ló mögé így került be az aranyszín Modena címeréből. Lugo városától 20 km-re sincs Imola, a Ferrari versenypályája, ahol 1981-től 2006-ig Formula-1-es versenyeket rendeztek. Az imolai pályán a sors fintoraként egy német pilóta (Michael Schumacher) hatszor vezette győzelemre „Baracca paripáját” 1999 és 2006 között.
A piemonti lovasság-, Baracca címere és a Ferrari emblémája
(Forrás: wikipedia.org)
Baracca jelképe a világ egyik legismertebb márkajelévé válva őrzi emlékét. Francesco Baraccát tisztelték ellenfelei, csodálták honfitársai, elismerte az utókor, neve méltán került be a Nagy Háború hőseinek panteonjába.
A Baracca halálának helyén épített emlékmű átadása a Montello oldalában, a kép háttérében a Piave is látható (Forrás: museobaracca.it)
Francesco Baracca halálának emlékhelye napjainkban
(A szerző felvétele)