Hegedős Károly harctéri emlékei – 10. rész
A laktanyaélet nemcsak kiképzésből és különféle szolgálatok ellátásból áll. Különböző hátterű emberek között szükségképpen alakulnak ki konfliktusok, pedig hősünk igyekszik elkerülni ezeket. Az ellentétek nem előírásszerű megoldását pedig minden hadsereg bünteti, így Károly is megismeri az „áristáncokat”… Ráadásul szomorú családi hírek érkeznek és hősünknek egy temetésen már katonaként kell a végső tiszteletet megadnia…
[Hegedős Károly gyakran vendégeskedett Rimanóczy Kálmánéknál, ahol annak húgával, a korábban megismert Rózsikával (Rozállal) plátói szerelembe esett. A nagyváradi vidám kimaradásoknak azonban egy nem várt konfliktus vetett véget. – A szerk.]
Lassan elérkezett augusztus s az én affair-om egy Német Ákos nevű fiatalabb évfolyamú önkéntessel.
Úgy május közepén egy új önkéntes vonult be hozzánk. Csikorgó, kifogástalan uniformisban, saját lóval. Hajlott orrú, szénfekete göndör fiú, elég jó arcú, csak amikor beszélt, valami különös volt a hangjában. Székelynek adta ki magát, mert Erdélyből került elő. Talán Marosvásárhelyről, vagy honnan, elég az hozzá, hogy ott lézengett a két iskola, a mi iskolánk és a miénket követő fiatalabbak (1896 és 1897-esek) önkéntesi iskolája között. Bejárt hozzánk, s Zugsführer Hefele vette gondjai alá az „Einzelausbildung” arányában. Ott meneteltette az udvaron egyedül, s ahogy mi szünetben elnéztük, hogy csetlik-botlik ez az új önkéntes, Német Ákos (Németh?), találgattuk, kiféle alak lehet.
Nagyon ügyefogyott ez székelynek – mondom én – két ballába van, s sehogy sem akar egyet keményen előre lépni. Bukdácsol, keszeg, félszeg!
– Ugyan mit akartok vele – vágott közbe Sonnenfeld Guszti, aki hacsak tehette, mindenkiről leszedte a keresztvizet – úgy székely ez, mint ahogy én a váci püspök vagyok, hát nem látjátok, hogy tiszta sefárd – zsidó típus! Valami erdélyi fakereskedő csemete, fenn az uborkafán!
Sonnenfeld Gusztinak igaza volt. Ütődött alak volt, mégis fennhordta az orrát! Pár hét múlva már senki sem állt vele szóba!
Én szóba álltam vele, mert nem tartottam úri emberhez illőnek, hogy egy később a csordába verődött tinó sorsára jusson, s kimarjuk magunk közül a csorda módjára. Mégis, ő ezt nem tartotta sem úri gesztusnak, sem kegynek.
Neveletlen – gondoltuk s napirendre tértünk felette. Egyszer, valami sikkasztás-féle adódott elő az önkéntes konyha körül. Az államköltséges – az idősebb évjáratúak – önkéntesek étkezdét tartottak fenn, aminek a vezetésével két „arravaló”, szóval élelmes önkéntest bíztak meg. Ezek – mind a kettő történetesen zsidó fiú volt – egy szép napon nem tudtak elszámolni bizonyos pénzekkel, mert elővették őket, miért ehetetlen az étkezde kosztja, s hová költötték valami 34 önkéntesnek a pénzét?
Nagy hecc lett belőle, s Sonnenfeld Guszti újra kiadta, ami a begyében volt: „Hülyék vagytok, hogy bízhattátok rá a „messze” (freiwilligenmesse) vezetését két ilyen pólisi (polnischjud) zsidó kölyökre, hiszen ezek öregem még a fogatokból is kilopják az arany koronát, ha tátjátok a szájatokat, buta gójok!
Furcsa, ez a Sonnenfeld Guszti, hogy beszélhet így zsidó létére, de az volt az érdekes, hogy neki tényleg igaza volt. Éppen ezért szerettük Gusztit, a szókimondásáért, ezzel férkőzött mindnyájunk bizalmába.
A freiwilligenmesse botránya azután elült, ahogy a két deliquensről leszedték az önkéntes pertlit, s mint vormeistereket, ledegradálták és közönséges tüzérekként kiküldték a frontra, de a zsidók reputációjának közöttünk vége lett.
Valami székely dologban vitatkozott egy délelőtt Csanády Gyurka Német Ákossal. Német meglehetősen szemtelenül állított badarságokat.
– Már hogy tudnád te azt jobban, mint Csanády – szóltam bele a vitába –, elvégre Gyurka ízig-vérig telivér székely góbé, te meg – hogy hívtak azelőtt, Nussbaum? – akárhogy is kerülgetjük a dolgot, Marosvásárhelyen, ahol gazdag fakereskedő az apád, mégiscsak bevándorolt, jöttment zsidó vagy, nem?
Ez nagyon a fejébe szállhatott s dühösen sziszegte:
– No és, hát te is zsidó vagy!
– Zsidó az öregapád, nem én, te szerencsétlen, hát úgy ismersz engem, úgy viselkedem talán, hogy rászolgálok „kitüntető” tévedésedre!
– Hát olyan zsidós az orrod, hogy te nekem hiába tagadod, te zsidó vagy!
– A keserű mindenségit a buta fejednek, nem hallottad mit mondottam az előbb, vagy azt hiszed, hogy énnekem is a hazugság a kenyerem, mint neked? A családomban kétszáz éve nem volt zsidó, azt tudom, hogy lennék hát zsidó?
– A családban talán nem volt, de mit lehet azt tudni?
Hogy ez a csámpás kölyök ilyen szörnyűséges sértést ki mer engedni a száján, ez elvette az eszemet! Forgott velem a világ s csak arra emlékezem, hogy egy percen belül a következő történt:
Odaugrottam a tőlem 5-6 lépésre álló Német Ákos elé, s balkézzel egy olyan rettentő pofont húztam le neki, hogy ő azon mód, mint egy fatönk, végigvágódott a földön. Nagyot koppant a feje, s ez egy másodperc századrésze alatt átvillantotta az agyamban, mit tettem: Magam elégtételt, tettleges elégtételt vettem a családom nőtagjait ért aljas sértésért!
Igen ám, de a „Dienstreglement” „Ehrenangelegenheiten” című fejezete első pontja: Senki sem vehet tettleg elégtételt az őt ért sérelemért, hacsak nem fegyverrel! Tyüh, itt elhibáztam. Kardot, szolgálati övet, kesztyűt, s rohantam a közvetlen felettes parancsnokságomhoz, jelenleg Szabó Rudi zászlóshoz, aki akkor az önkéntes iskola parancsnoka volt, hogy jelentsem az esetet.
– Herr Fähnrich, melde gehorsamst – kezdtem az izgatottságtól reszkető hangon, – der freiwilliger Német hat mich derartig beleidigt, dass ich ihm an Ort und Stelle sofort einen Ohrfeige geben mußte (…?)
– Mi az, mi az – válaszolt Szabó Rudi magyarul, de teljesen „dienstlich” ábrázattal – Német Ákost pofonütötted, de miért, jelentsd csak magyarul!
Jelentettem.
– Visszaütött?
– Nem, végigvágódott a padlón!
– No, ez még szerencse, de te szerencsétlen, miért nem vágtál végig rajta egyet a kardlappal, így most te is bajba kerülsz! No, rendben van, én jelentem Cserey százados úrnak, mindenesetre, amíg nem üzenek értetek, se Német, se Te, ne távozzatok a laktanyából! Abtreten!
Szalutált feszesen, én is. Leléptem.
No, mi az, mi az, fogadtak a fiúk, mi történt? Hát jelentettem az esetet szabályszerűen Szabó Rudinak, ez előírás!
Hegedős Károly már megvívott egy sikeres párbajt egyetemi hallgató korában egy sokkal tapasztaltabb és kiválóan vívó diáktársa ellen. Balkezesként mindössze két leckét vett a legendás vívómester, Italo Santelli termében, aki az első magyar vívó olimpiai bajnokok mestere is volt. Nála bérelték a termet is a párbajhoz. A kép vívóoktatást ábrázol és Chappon Samu báró könyvében található
(Forrás: A nemes vívás művészetének elmélete és a Nemzeti Casino által elfogadott új párbaj szabályai, Szeged, 1911. MEK)
– Ugyan menj már, előírás – szólt bele Sonnenfeld Guszti a dologba –, mit fáj az neked, elvégre Német Ákos kapta a pofont, még érteném, ha ő szaladt volna panaszra – nézd, hogy simogatja a buta ábrázatát ott a sarokban –, de te?
– Igaza van Hegedősnek – szólt bele Tabéry Iván –, neki jelentenie kellett az esetet, mert ő „szabálytalanul járt el”. Ha tudni akarod, Guszti, azért járt el szabálytalanul, mert csak pofonvágta Német Ákost! Neki, az „Offiziersehrenangelegenheit” előírása szerint egyenesen le kellett volna a kardjával vágni Német Ákost! Ennél nincs nagyobb sértés, mint amit ez a hülye mondott! Butaságból mondta, meg neveletlenségből, az biztos, no, de hát a butaság, meg a neveletlenség nem menlevél az ember számára, ha a császár kabátját viseli!
Parázs vita kerekedett – a szünet még tartott – előszedték a „Dienstreglement”-et, s onnan olvasták ki a szentenciát: „Der beleidigte hat sofort an Ort und Stelle mit seinem Seitengewehr den Beleidiger zu versäbeln!”
A tiszti becsület megsértésének és az elégtétel szövevényes voltának szép illusztrációja a „kard-affér”. Az eset a nagyváradi Freifeld-féle Lloyd kabaréban történt egy évvel korábban, és az egyik előző részben utalt rá Biczy hadapródjelölt hőseink kimaradás előtti eligazításán. A Pesti Hírlap 1914. április 3-i, valamint a Népszava április 4-i száma is beszámolt a botrányos esetről
(Forrás: Arcanum)
Óh, te emeletes ökör, Német Ákos, harsogta Sonnenfeld Guszti, ne vágj olyan blőd pofát azért az egyemeletes pofonért, hanem mondass misét hálából, hogy ez a tökfilkó Hegedős nem tudja az előírásokat, s téged nem kaszabolt le azonnal! Képzeld, milyen jóképű hulla volnál már azóta!
No, legyen vége, kezdődik a „Beschäftigung”!
Később jött Szabó Rudi. Német és Hegedős holnap Batterierapport-ra mennek Cserey százados úrhoz az én parancsomra! Ezt hivatalosan mondta, az óra végével azután engem odaintett: Hegedős, Cserey százados úrnak pontosan jelentsd, hogy történt a dolog. Utána néztünk Szondy Lajcsival az offiziersmesse-ben a dolognak. Te is hibás vagy, de bajod nem lesz. Német Ákosról leszedik az önkéntes-pertlit, az szent. Téged valószínűleg becsuk Cserey, készülj fel egy párhetes kaszárnyaáristomra!
Megyek haza Marisékhoz, s elmesélem az esetet. No, ez nagy baj, de tán’ majd megúszod.
Ebben az időben én nem laktam Mariséknál, mert reggel korán közel akartam lenni a kaszárnyához, tekintve, hogy éjfélig, egyig csaknem mindig fenn voltam, hol zsúrban, hol kabaréban, s így a Teleki utca egyik mellékutcájában, az Arany János utcában béreltem ki egy hónapos szobát – nem utolsó sorban azzal a hátsó gondolattal, hogy itt egy-egy kaland lebonyolítása majd egyszerűbb lesz. Erre ugyan sor nem került – az illető hölgyeknek kényelmesebben berendezett otthonuk volt, mint ez a szoba – de mégis, körülbelül október elejéig én itt laktam, s csak ebédelni s néha vacsorázni jártam Marisékhoz.
Ezért nem is tudtam meg, csak most, hogy Manyika betegeskedik. Manyika akkor volt pár hetes pólyás baba, amikor szegény Mamust temettük 1908 februárjában, s a kislány egy kissé koraszülött volt. Mindig gyenge szervezet, de élénk szellemű. Fonyódon már nagyban élvezte a nyaralást s amikor leintették az ebédnél, hogy ne igya nyakló nélkül a hideg vizet, verssel felelt:
Úgy jó a víz, ha hideg
Akkor nem leszek beteg!
Igen ám a mosdóvíz, de nem az ivóvíz!
Másnap rapportra mentem. Csereynél egy rapport felért egy tiszti vizsgával. Elsősorban is a „Vorschriftsmäßiges Adjustiérung!” Volt önkéntes, aki büntetés nélkül megúszhatott volna nála egy rapportot, ha történetesen szabályszerűen lett volna öltözködve. Így vesztére 8 nap kaszárnyaáristomot kapott az egyik a fekete lovaglónadrágért, a másik a reitende sapkáért, a harmadik meg a fehér kesztyűért! Én a legszabályosabban felöltözködtem, s a rapportom elég „barátságos” hangon folyt le, de ez korántsem jelentette azt, hogy „szárazon” úsztam volna meg.
Nem. Olyan szerencsém már nem volt. Cserey akceptálta, amikor az esetről adott jelentésemben oda értem, hogy a Német Ákos súlyos sértése jogosan háborított fel annyira, hogy a tetthelyen azonnal elégtételt vegyek magamnak, de megállapította, hogy a jogos elégtétel vételének a módja a becsületügyi szabályzat előírásával nem egyezett, mert nem az oldalfegyveremet használtam, hanem a bal tenyeremet! Így azután az aznap esti parancsban már benne volt a büntetésem:
„Ich bestrafe den einjährig freiwilliger Korporal titular Zugsführer Karl Hegedős wegen unvorschrifsmässiger Erledigung seiner Ehrenangelegenheit mit dreizig tagigen Kasernarrest. Strafeintritt morgen nachmittag um 1 Uhr.”
Ez volt az én büntetésem. Augusztus elején történt, s én el voltam ásva a kaszárnyába 30 napra! Mariséknál megbeszéltük, hogy hideg vacsorát ők minden estefelé küldenek be a kaszárnyába, ebédelni meg majd az önkéntes konyhán fogok, ami a lezajlott botrány után egész tűrhető volt, s amit a 10 naponként nekünk járó zsold ellenében kaptunk.
A Német Ákos esete már cifrább volt. Őt is becsukták 30 napra – valami más szobában ütötte fel a tanyáját, nem ott, ahol én laktam Varró Sanyival –, de azonkívül felvették vele szemben a becsületügyi jegyzőkönyvet, ami későbbi tárgyalásokat eredményezett, főtörzsorvos nagybácsi protekciójának igénybevételével, minden megengedett és elnézett eszközzel részéről, de ami végtére engem felmentett, róla pedig leszedte az önkéntesi stráfot és mint közlegényt a harctérre küldte ki.
Egyelőre megkezdtem a „Kasernarrestant” szomorú életét. Az egyik legénységi épületben volt egy elég tágas szoba, amiben volt vagy 5-6 ágy meg egy legénységi asztal két paddal. Ide vettem be magamat. Szerencsére volt társam, Varró Sanyi, egy akkor úgy 25-26 éves Kriegsfreiwilliger önkéntes társam, aki 21 napot kapott, mert kimaradási engedély nélkül egy kávéházban valami botrányt rendezett részegen. Varró Sanyi kedélyesen vette a büntetést. Beszerzett egy csomó rémregényt, s azt olvasgatta. Nem is zavart bennünket az egész büntetési időszak alatt semmi és senki, csak egy kellemetlen dolog volt: Amikor „áristáncokat” fújtak a „wache”-n, vagyis amikor az őrséget valami megvizsgálta, s fúvatott a laktanyafogságosokért is. Ilyenkor, éjjel vagy nappal, mindegy, azonnal szabályszerűen felöltözve az őrség épülete mellett sorakozni kellett egy vonalban, s az ellenőrző közeg (Garnisonsinspektions offizier, Kaserninspektionsoffizier, Ersatzbatteriekommandant stb.) rendszerint megkérdezte tőlünk, miért vagyunk laktanyafogságosok?
„Wegen unvorschrifsmäßiger Erledigung seiner Ehrenangelegenheit” jelentettem ilyenkor. Dreizig tage! Harminc nap!
Milyen szörnyű hosszú is tud lenni harminc nap. Közben egy nagy zsúr Fássyéknál – nem mehettem el. Közben, augusztus 18-án, őfensége I. Ferenc József legfelsőbb hadurunk születése napján (akkor már 85 éves volt!) parádés kivonuláson vett részt az üteg; sortüzet adott le a nagypiac-téren. A lövegvezetők önkéntesek voltak, két ágyúnál a kezelő személyzet is. Tabéry Iván végigparádézott a kivonuláson, mint lövegvezető! Én, mint Kasernarrestant, nem vehettem részt ezen. Ez nagyon fájt. Alig volt már „Beschäftigung”-unk, mindössze a reggelenkénti kilovaglás. Ezen részt vehettem, csak lóhátról láthattam a várost, pedig a fiúk rengeteget meséltek, milyen jól mulattak ekkor meg ekkor a „Bonbonniere” kabaréban, ott van most a két „Morris”, csoda két szőke nővérpár, él vígan az egész város, csak én, csak én itt ezen a piszkos kaszárnyaudvaron. Délután 4-ig 5-ig alszunk a szobánkban, azután kezdjük várni az őrségnél a kis kosárban érkező hideg vacsoránkat; megvacsorázunk, s felöltözve ledűlünk az ágyra, várjuk a 9 órát, mert akkor a „Retrait” fúvásban benne van az „arrestáncok” jel is, amikor nekünk le kell menni jelentkezni.
Az „arrestáncok” dallama – részlet az emlékiratból
Egy napon gyászos meglepetés: már napokkal előbb mondja a szakácsné, amikor a vacsorámat hozza Mariséktól, hogy Manyika súlyos beteg. Egy napon jön a hírrel: Manyika az éjjel meghalt, Endrének táviratoztak a frontra, legkésőbb holnap estig itthon lehet, az olasz frontról.
Másnap délelőtt már hívatnak a Wache-re. Ott áll Endre, gyűrötten és leverten, egy ódivatú magas fekete tiszti sapkában: tüzérfőhadnagy! Az őrség feszesen tiszteleg, én zavarban vagyok, a sógoromat vagy a feljebbvalómat üdvözöljem-e legelőbb. Feszesen tisztelgek, Endre megölel, megcsókol. Szervusz, hallom, te be vagy csukva, mindjárt megyek Csereyhez, engedjen ki, holnap délután lesz a temetés! Szegény gyerek, nem volt életképes. Hét éves volt most tavasszal.
Altnőder Endre hadiútja
(Forrás / Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban, Budapest, 1941)
Másnapra rapporton Cserey kiengedett a temetésre. Szegény Marist szörnyen lesújtotta a Manyika halála. Zokogott végig a temetésen, a sírnál. Engem is fojtogatott a sírás, de hogyan adja meg a végtisztességet egy halottnak a katona? A sír melletti imánál feszes vigyázzban, tisztelegve állottam. Zum Gebet! Igen, a legnagyobb tiszteletadás katona részéről a mozdulatlan vigyázz állás! A szempillám sem rezdült. Úgy állottam a sír mellett vagy 5-6 percig.
A temetésről a Pesti Hírlap 1915. augusztus 4-én beszámol
(Forrás: Arcanum)
Azután ez is elmúlt. Endre másnap utazott vissza a frontra. Este 9-ig volt időnk beszélgetni. Jó dolga van, a „Türkeifeldhaubitz” batterie-nál van Protzenoffizier.
Én is maholnap kikerülök a frontra. Csak tavaszig maradjak, a tél kemény odakinn, bár most, hogy mindenütt állóharcok vannak kifejlődőben, a tüzérség nagy része rendes házakban van bekvártélyozva, az állásban egy-egy tiszt felváltva inspekciót tart, az ütegparancsnoknak kiépített barakk-lakása van fenn a megfigyelőben, ő pláne, mint mozdonyostiszt, „lőtávolon kívül” van a lovakkal meg a Protzenokkal.
Keserves volt visszamenni a kaszárnyába, no de már nemsokára letelik a 30 nap.
Következő rész: „Mindenki csak a mának élt…”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei