Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 29. rész
Az út hazafelé tengeri aknák között vezet. Egyéb lehetséges veszélyforrások: lázadás, tengeri rablók, antant ellenőrzés. A tengeri betegség ezekhez képest ugyan kevésbé súlyos, mégis alaposan megviseli az utasokat. Szénfelvétel karanténzászló alatt. A Monarchia felbomlásának szembetűnő jelei: a kikötőkben mindenütt olasz zászlók, a hazatérőknek külön osztrák és magyar vonat. Kemény doktor meggondolatlan közbeszólása majdnem komoly bajba sodorja hőseinket. 1919. január 19-én megérkezés Budapestre és a nagy háborús kaland keserű vége…
Mint említettem, a hajón 1400 Monarchiabeli személyiség, köztük 145 civil van, ezekhez járul a török hadihajó legénysége, 113 ember. A hajónk legnagyobb nevezetessége és hatalma azonban nem a török hajóskapitány, hanem a hajót az aknamezökön átvezető angol hajós tiszt. Ő a mi „védőszentünk” és pilótánk. Magába zárkózott, reserve angol tengerésztiszt, aki már fél éve van ezen a vidéken, s mint akna kiszedő tiszt, eddig 16000 aknát halászott ki a Dardanellák bejárata tájain. Mert a mi utazásunk legnagyobb veszedelme a kötött és elszabadult aknákban van, amelyeket részben az angolok maguk, de legnagyobb részben a németek raktak itt le.
A Dardanellák lezárására használt aknák
(Forrás: A Tenger, 5. évf. (1915) 88. old.)
Azért indultunk el este, hogy nappal érkezzünk meg a Dardanellák bejáratához, ahol és a környező szigetek közt rengeteg német akna rejtőzik a víz alatt. Itt a lehető legnagyobb óvatosságra van szükség, minden egyes méternyi rossz irányú eltérés a levegőbe röpíthet bennünket. Számolunk is ezzel. Pláne, ha arra gondolunk, hogy a hajó a csónakokon kívül csak 350 mentőövvel rendelkezik. Roppant lassan és óvatosan dirigálja a Resid Paschát az angol tengerésztiszt. Érdekes dolog, hogy mögöttünk még 4 nagy hajó jön pontosan a mi nyomunkon. Mind a 4 hajó szabadságra menő francia – főleg színes – katonasággal van megrakva. A mi legelöl menő hajónk a kísérleti nyúl, mi próbáljuk ki az utat a mögöttünk jövőknek. Ez nem valami kellemes érzés.
Pomiankowski altábornagy így örökített meg egy veszélyesnek tűnt, de humorossá vált esetet a visszaemlékezéseiben.
„Érdemes megemlíteni egy humoros eseményt. A megfigyelő tisztek egy aknát jelentettek, amely az azonnali irányváltoztatás ellenére gyorsan közeledett a hajó felé. A fedélzeten zűrzavar támadt, mindenki mentőövért kapott, és amikor az állítólagos akna a hajóba csapódott, a megrémült hölgyek hangos kiáltásokban törtek ki. Az akna azonban nem robbant fel, és kiderült, hogy egy óriásteknős volt, amely kíváncsiságát kielégítve gyorsan távolodott a hajótól.”
(Joseph Pomiankowski: Der Zusammenbruch des Ottomanisches Reiches. Erinnerungen an die Türkei aus der Zeit des Weltkrieges. Amalthea Verlag, Wien 1928., 429. oldal)
Egymás után vonulnak föl előttünk az Odysseából ismert híres helyek. Eljövünk nagy kerülővel a Mythologiából annyira ismert Imbros, Lemnos, Lesbos, Samos szigetek mellett, elvonulunk a híres Trójának idelátszó romjai előtt, majd Kréta szigete és Dél-Görögország közt egy helyen nyugatnak fordulunk. Közben több angol és francia hadihajóval találkozunk, a legtöbbje kürtön v. drótnélküli távírón érdeklődik hajónk útja, célja, rakománya felől, talán azért van ez, mert az árbocunkon a hadihajókat jelző hosszú piros szalagot lengeti a szél. Éjfél tájon egyszerre nagy élénkség támad a hajó kormány és parancsnoki hídján, mind lassúbb lesz a járat s végül megállunk. A hajó tetején lévő drótnélküli távíró drótjai, lamellái szórják a szikrákat az éj sötétjében. Valami nagy baj történt. Eleinte a legrosszabbra gondolunk s tényleg úgy is van. Csak szerencsére nem a mi hajónkkal. Az történt u.i. hogy a mi nyomunkon haladó négy hajó közül a legutolsó aknába ütközött. Kétségbeesve röpíti világgá egymás után száz és százszor a fuldoklók segélykiáltását, a tengerek legrémesebb jelzetét: S.O.S. „mentsétek meg lelkeinket”. Gyors segítséget kér. Koromsötét van, ami csak növeli az izgalmat. A hajó vezetősége tanácskozik, megállapítja, hogy hol történt a szerencsétlenség. Aztán hamarosan újra megindulunk, de nem vissza segíteni, ahogy gondoltuk, hanem újra előre. Úgy látszik már vagy késő, vagy messze van a szerencsétlenség helye. Másnap megtudjuk, hogy a mögöttünk jövő legutolsó hajó süllyedt el. A szabadságra menő, legnagyobb részt színes katonák négy kivételével mind a tengerbe fulladtak. Ez a hír elvette kissé a kedvünket. Most kezdtük komolyan venni a helyzetünket. Eddig valójában csak legénységi lázadozásokra gondoltunk. Értékpapírja, pénze s egyéb drága holmija mindenkinek a nyakába van kötve. Krecsák ezredorvos társam 75 darab arannyal telt kis zacskót hord a nyakában s arra is elkészült, hogy rablás esetén ezek egy részét megeszi.
Élet a Resid pasa fedélzetén
(Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatéka Kemény Szilárd jóvoltából)
Kora reggel kihirdetik köztünk, hogy a török kapitány azt a kérést intézi hozzánk, hogy a folytonos és nehéz drótnélküli távíró- és jelzőszolgálathoz jelentkezzenek azok, akik ehhez értenek. 4 osztrák jelentkezik. Azonnal szolgálatba állanak. Tőlük tudunk meg mindent: hanem megnyúlna a török Hpt. és az angol pilóta arca, ha megtudná, hogy mind a 4 jelentkezett katona – német. Kettő pláne, tiszt egyszerű baka ruhában. Elárulom, hogy egy csomó németet is hozunk velünk. Eléggé rettegnek szegények a felfedezéstől.
Az idő mindnyájunk szerencséjére szép tiszta, elég melegen süt a nap is, hanem a szél állandóan erősödik. Kezdenek az emberek elhallgatni, nem találják a helyüket, nemigen esznek. Hozzá még lent a hajó belsejében hihetetlenül rossz a levegő a sok összepréselt ember miatt. A hadihajó legénysége szerint a vihar csak holnap ér ide, ha Kréta szigetén már túl vagyunk.
Éjjel érdekes dolog volt, amikor valamelyik, eddig sehol sem látható antant hadihajó parancsot adott a megállásra. Megállunk s várunk. Nemsokára valahol végtelen messze lámpa tűnik föl a koromsötétben. Francia torpedónaszád közeledik s kérdezi a drótnélküli távírón, hogy kik-mik vagyunk, hová megyünk etc. közben rohan felénk, de nem egyenes, hanem zegzugos vonalban, majd úgy egy km. távolban körjeit folyton szűkítve rohan sebesen körülöttünk. Emberei készen állanak az ágyúknál. Végre rendben van, megadja az engedélyt, mehetünk. A torpedónaszád pedig eltűnik a sötétségben.
Roppant érdekes dolog ez. Ezután még többször is megállítottak bennünket a tengereken, két esetben a papírjainkat is be kellett mutatni a megállást parancsoló hajónak. Ilyenkor leszállt a csónakunk s az angol tiszt maga ment át a kérdező hajóra.
A kora reggeli napon gyönyörű kilátásban volt részünk. Elhaladtunk Kréta szigete fölött, délután pedig kijutottunk a teljesen nyílt tengerre, ahol már az Afrika felől jövő hatalmas szelek kapták oldalba hajónkat. Elkezdődött a hajó hánykolódása. Szenvedett mindenki, még a szerencsétlen ökrök is egészen oda voltak.
Mindenki ismeri már legalább olvasásból a tengeri vihar által okozott kellemetlenségeket, főleg pedig az utálatos tengeri betegséget. Az apró 2–3 éves gyermekek nem kapták meg. Annál inkább a többiek. Sokan meg már átmentek máskor a tengeri betegség róka keresztségén. Egy éjjel s egy fél nap tartott a hánykolódás. Aztán újra szép idő lett. A legénység aránylag jól viselkedik, nem is törődik velük senki, aztán meg maguk is tudják, hogy aki kellemetlenkedik, azt a legelső kikötőnél partra teszik. Alkoholt nem kapott senki, magával hozni szintén tilos volt s így mindenki világos fejjel gondolkodott, no meg a hajó hánykolódása is elvette a kedvüket. A sofőrök voltak a legnyugodtabbak. Bár az elindulás előtt egyik sofőr Zugsf. egyenesen mellen ragadta a parancsnok Rittm-t s a vízbe akarta dobni. És ezzel a Zugsf-el semmi sem történt, itt van köztünk. Meg kell azonban az igazságért említeni, hogy ez a Rittm. rettentő kegyetlenül bánt éveken át a legénységével. Lelketlen szigorral büntette minden kicsiségért az embereket. Ő maga ezalatt nagy vagyont harácsolt össze Kospoliban a semmiből, fogatokon járt, a legénység pedig ette a komisznál komiszabb menázsit. Persze mindez nem jogosította fel azért az embereket arra, hogy az említett cselekedetet elkövessék. Itt már az elöljárók is ludasok, nekik kellett volna jobban körülnézni.
Teltek, múltak a napok. Szebb, kellemesebb út el sem képzelhető a tengeri útnál. Nappal elég gyorsan haladunk, éjjel ellenben igen lassan és óvatosan, nehogy aknára szaladjunk. Külön embereket fogadott Pomjankovsky generális, akik bizonyos órákon át állandóan a tenger felszínén úszó esetleges aknákat figyelték.
Egyszer a Földközi-tengeren jó sokáig álltunk. Megtudtuk, hogy Kospoliból drótnélküli parancs jött, hogy lassan menjünk s bizonyos hosszúsági fokon túl ne menjünk addig, míg új parancs nem jön. Arról van u.i. szó, hogy a jugoszlávok és olaszok veszekednek egymással s minket nem engednek be az olaszok sem Triesztbe, sem Fiuméba, hanem valószínűleg Marseilles-be megyünk, legjobb esetben Velencébe. Ilyen ausspitiumok közt haladtunk tovább. Ez a kihajózásunkra vonatkozó bizonytalanság útközben többször ismétlődött. Már Afrikára is gondoltunk.
Így jutottunk el végre 1919. január 13-án délben az Ioni-tengerbe az Otrantói-szoros elé. Itt aztán Apulia déli csúcsán, Gallipoli olasz városka előtt kikötött hajónk.
Gallipoli kikötője 1913-ban
(Forrás: www.pastorevito.it/provincia-di-lecce-cartoline-depoca/)
Az árbócra felszaladt a sárga lobogó, ami azt jelenti, hogy a hajót sem elhagyni sem arra felszállani a hivatalos közegeken kívül senkinek nem szabad, mert orvosilag még a hajóról nem tudni, hogy nincs-e rajta ragályos beteg. Itt maradunk egész éjjel. Másnap olasz kapitány jő a hajónkra. Barátságosan mosolygó, igazi kövér bácsi, aki úgy beszélget velünk, mintha sohsem lettünk volna egymás ellenségei. Tőle tudunk meg csak úgy futólag pár szomorú, egyben szégyenteljes hírt a Monarchiáról. A délelőtt folyamán aztán tovább megyünk. E helyen a tenger mindig viharos, Brindisi táján majd felfordulunk. Mindenki odavan, a tengeri betegség környékez bennünket. Az asszonyokat, gyermekeket nagyon megviselte a hosszú út.
Egyik helyen egyszerre hirtelen megállunk. A török matrózok ide-oda rohannak, izgatottan leeresztik az egyik csónakot s gyorsan eveznek egy bizonyos irányba. Csak most vesszük észre a roppant veszélyt. A hullámok óriási lóbálások közt hatalmas fekete színű elszabadult aknát dobálnak-sodornak a hajósok felé. A törökök egyenesen neki eveznek. Most izgalmas játék kezdődik a néma szörnyeteg és a 4 sovány török matróz között, akik kötelet dobálnak az aknára, de nem sikerül. Közben majd összeütköznek egymással. Mintha valami eleven tengeri szörnnyel folyna a viaskodás. De végre is sikerül kötelet dobni a szörnyeteg nyakába, amelynél fogva elvontatják messze hátra, ahol szélnek eresztik. Jól jártunk volna, ha a nagy hullámverés nekünk dobja! Ezért voltunk éjjel is Gallipoli védett kikötőjében.
Feljebb az Adriai-tengerben már valamivel nyugodtabb volt a tenger. Lassan feltünedeznek a dalmát partok, majd 15-én délelőtt megpillantjuk a Monarchia legerősebb várát, az Istria csúcsán fekvő híres Pólát. De arra sincs időnk, hogy örömünknek kifejezést adjunk, a sok-sok millión felépült Póla minden pontján olasz trikolort lenget a szél. Most látjuk először saját szemeinkkel a leveretésünket. Irtózatos még elgondolni is.
A pólai kikötőben horgonyoznak az odaszorult nagy k.u.k. csatahajók, kéményük nem ontja a füstöt. Mind némán gyászolnak.
Innen kezdve már csak csigalassúsággal lehet haladni. Csak egyetlen keskeny út hajózható. Az aknák, tengerszínen kifeszített óriási vastag láncok zárják el a Trieszt felé vezető utat.
[1918. január] 16-án este érkezünk meg végre Triesztbe. Hideg van. A város szinte teljesen kihalt. Mindenfelé olasz zászlók lengenek.
Itt már kezdetét veszi a kettéválás, már senki sem érzi magát k.u.k.-nak. A már készen álló hosszú vonatba úgy szállunk be, hogy az első felébe az osztrákok, a második felébe, az utolsó kocsikba a magyarok rakodnak be. Késő este van. A hajó körül nagy viaskodás van a konzerva ládák miatt. Különben mindenki annyit visz belőlük, amennyit akar. Sötét van, amikor a hideg kocsik tovagördülnek velünk. Egész éjjel majd megfagyunk. Már előre ijesztgettek bennünket, hogy a jugoszláv bandák a vonatot esetleg felrobbantják, kirabolják, avagy menet közben gépfegyvertűz alá fogják. Mindenre el voltunk készülve.
A búcsú kezdete a trieszti pályaudvaron
(Forrás: Peter Jung Der k.u.k. Wüstenkrieg. Österreich–Ungarn im Vorderen Orient 1915–1918. című kötete. 1992.)
Így érkezünk meg Steinbrückön át Pettauba. Itt kettészakították a vonatot s ezzel mondhatni a Monarchiát is. Az osztrákok Wien, mi pedig Nagykanizsa felé megyünk. Pettauban volt a nagy búcsúzás. Őszintén mondom, nagyon érzékeny búcsú volt. A legjobb barátságban és jókívánatok közt váltunk el osztrák bajtársainktól. Most éreztük csak igazán, hogy mennyire összeszoktunk, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Büszkén hivatkoztunk egymás előtt arra, hogy mi tartottunk ki legtovább, hogy eddig is már csak a mi kis csapatunk jelképezte egyedül a volt Monarchiát, hogy mi szakítottuk szét a Monarchia közt az utolsó kapcsot. Aztán sűrű „viszontlátásra” – „auf Wiedersehen” szavak hangoztatása közben végleg elváltunk. Pomjankovsky érzékenyen vett tőlünk búcsút azzal, hogy még egymásra találunk, s hogy az aktatáskájában magával vitt sok és megérdemelt kitüntetést nemsokára a mellünkre tűzhessük. Ott viszi az én már harmadik M.V.Kr. III. Kl. beadványomat is.
Esős időben érünk be a „volt” Magyarországba. Amerre megyünk, mindenütt a legnagyobb felfordulás, mintha valami nagy földrengés rombolta területen járnánk. A mi ruhánkban, de „SHS” jelzésű katonákat látunk az állomásokon. Feltűnnek itt-ott a jól ismert szerb katonasapkák is. Az állomásokon gyanús fegyveres alakok kerülgetik vonatunkat, míg nálunk semmiféle fegyver sincs. Biztosan kirabolni készülnek bennünket, minden állomáson ezt halljuk. Ki sem merünk a kocsikból jönni. Lopva, bujkálva vagyunk kénytelenek utazni saját hazánkban.
Végre is elérkezünk az utolsó vasúti állomásra (tán Kotori nevű!), amely után már a mi kedves hazánk, Nagykanizsa következne.
A kottori állomás 2022-ben
(Forrás: Google Earth)
És majdnem éppen itt az utolsó állomáson történt a katasztrófa, amelynek véletlenül éppen én voltam az előidézője. Már vagy ½ órája áll u.i. itt a vonatunk, amikor öt tagból álló jugoszláv SHS jelzésű katona jön a vonathoz s azt körülfogják. A 4 katona lent marad, a vezetőjük, egy hatalmas őrmester pedig egyenesen a mi kocsinkba jő, ahol csak tisztek ülnek. Kérdezi, hogy ki a vezető. Megmutatjuk neki a parancsnokló századost. Az őrmester német nyelven nagyon is kihívó modorban beszél a századosunkkal, aki viszont nem veszti el az önuralmát. Ott állok mellettük két lépésre. Az őrmester kérdezi, faggatja a századost, amire én odaszólok magyarul: „ne tárgyalj már vele annyit, menjen az ördögbe”. Hanem mi következett erre! „Igen! Ne tárgyaljon! Hát majd én megmutatom, hogy igen is tárgyal, majd meglátjuk. Még ezeknek áll feljebb” – mondja színtiszta magyar nyelven a felbőszült SHS őrmester. A századosunk csitítani próbálja, de rá sem hederít, hanem leugrik a vonatról. Látjuk, hogy a bakáinak szigorú rendeletet ad ki, egyikük a mozdony elé áll, míg maga az őrmester elszalad valahová. Csend lesz a mi kocsinkban. Mind rám néz, mind engem szidnak a megijedt tekintetek. Mi lesz most! Egyszerre szó nélkül dugdosni kezdjük értéktárgyainkat, ki a kalapja, ki a pad alá, cipőszárba stb. rejti el, ami elrejthető. Eddig sikerült a Konst[antinápoly].-ban drágán összevásárolt holmikat olyan óriási távolságokon át elhozni, s most pont a végállomáson történik velünk ez a kalamitás. És ennek mind én vagyok az oka.
Biztosra vesszük, hogy kirabolnak bennünket. Várunk vagy ½ órát. Egyszerre autó robog be a kis falusi állomásra, kiszáll belőle egy SHS alezredes két másik tiszttel. A mi századosunk egyedül lemegy hozzá jelentkezni, mi meg lopva lessük az ablakokon át, hogy mi lesz most. A mi századosunk s az alezredes kezet fognak. No, ez jó jel, suttogjuk egymás közt. Dühös ábrázattal áll ott az alezredes mellett az őrmester. Ötpercnyi tárgyalás után felszáll a százados, de nem szól semmit. Mi sem kérdezzük. Nem merjük. Hanem egyszerre csak megmozdulnak a kocsik s lassan gördülünk kifelé az állomásról. Hurrázni szeretnénk. Aztán megtudjuk a valót. Az őrmester feljelentett bennünket telephonon a parancsnokságnak azzal, hogy munitio, fegyver etc. van a vonaton, ő nem enged át bennünket. Erre jött ki az alezredes, akinél a mi századosunk adjutáns volt a Kárpátokban. Ez volt a szerencse. Innen volt a kézszorítás s a barátságosan rövid elintézés. Mekkorát lélegzettünk örömünkben.
Délután befutunk Nagykanizsára. Örömünk, jókedvünk le nem írható. Mindenki telegrafál valahová. Az emberek megbámulnak bennünket, mi az okát sem tudjuk ennek, de nem is kérdezzük. Itt tudjuk meg, hogy Tisza Istvánt megölték.
1919. január 19-én hajnali öt órakor megérkezünk Budapestre, a déli vasútra. Itt valami kövér magas ápolónő rossz, cukor nélküli feketét ad nekünk. Örömömben a kicsomagolásnál 3 új lepedőt, egy csomó talpbőrt, egy teljes ágyat matracokkal hagyok ott neki. Hová is vigyem! Az az álmos nagy nő meg úgy örült neki. Innen vonultunk be aztán csoportosan a városba.
Az utcákon mindenki bámulva állt meg láttunkra. Mi mindenkinek köszöntünk, nekünk senki. Öreg tábornokok, ezredesek szinte félve-lopva és meglepődve viszonozták a köszönésünket. Mi történt itt! Mindent megtudunk. A tiszteknek tilos a kard és egyéb fegyverviselés, tilos a sapkarózsák „K” betűje, amely nemzeti színű kokárdával takarandó le, a tisztelgés pedig senkire sem kötelező. Mi meg kardcsörtetve, „K” rózsákkal, „K” bojttal, jobbra-balra szalutálva jöttünk az utcán. Hát ezért bámulnak meg bennünket. Hova is jutottunk csak!
A majtényi síkon árulóvá lett Károlyi utódja és a szövetséges „elvtársak” tönkretették azt, aminek a létét úgyis tagadták, a hazát. Étlen-szomjan annyi sivatagon, annyi életveszélyen keresztül végig a Márvány-, Égei-, Földközi-, Ioni-, Adriai tengereken érdemes volt-e hazajönni ide, ahol a söpredék, a mob vette át az uralmat! Magyarország nagy része megszállva, alkotmánya felforgatva, sok százezer fiának csontjai a különböző frontok fakeresztjei alatt nyugosznak, s mindez miért? Rettenetes-irtózatos perspektíva tárul elénk! Hát miért volt akkor 5 év annyi szenvedése! Ki tud erre válaszolni! Ki tudja itt a másikat megnyugtatni! Senki. Elvesztünk, elbuktunk, mielőtt az első ezer évet betöltöttük volna. Lesz-e itt még feltámadás? Nem maradt más, csak az Istenbe vetett bizodalmunk, Allah nagy és hatalmas, ő rendelkezik felettünk. Jertek imádkozni.
A mai résszel dr. Kemény Gyula palesztinai története és ezzel együtt az eddig ismert első világháborús naplóinak a blogunkon történő közlése véget ért.
1914 nyarától, a boszniai Bilekből indulva a szerbiai harcokon, majd az olasz fronton vívott 1915–1916-os Isonzó melletti csatákon keresztül az 1918-as palesztinai kalandon át a keserű 1919 januári budapesti hazatérésig kísérhettük nyomon a derék ezredorvos első világháborús történetét. Közreadott naplói több nyomtatott kötetet is kitennének. Terveink között szerepel, hogy egyszer a Nagy Háború Könyvek sorozatunk részeként ezek kiadására is sor kerüljön.
A palesztinai napló összes része: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója